Gyóni Géza: Aranyról emlékezem

             [1817-1917]

Milyen csöpp volt, amire vágyott:
„Egy kis független nyugalom”, -
S a vámpírlelkű uzsorások
Azt sem adták meg, csak a sírhalom.

Nyűtt asztalnál szőtte-szőtte
Végszámra a legenda-selymet, -
S koldus-magának kimenőre
Egy köpenyegre alig-alig tellett.

Dámák és főurak sora
Ült nála királyi ebédhez, -
S tőle nem kérdezték soha:
Hogy éhes-e és vajjon mire éhes?

Pedig éhes volt, ó de éhes
Ama „független nyugalomra”,
Melyben méltó dalt nagy szívéhez
Még olyan sokat dalolhatott volna.

Fáradt testét, kopott kabátját,
Mikor feltűnt a szögleten,
Vámpir-Krőzusok megcsodálták
S azt mondták: mily nagy s mily igénytelen.

Azt mondták: - Ó mily szerény;
Bár volna sok ily nagyunk,
Ki tűri, hogy nagy szellemén
Mi tornyos arany-garmadát rakunk.

- Bár volna sok ilyen kebel,
Ki sose kér, csak ád, csak ád;
És ajkán még panasz se kel,
Mikor kiszívjuk szívét és agyát...

                        Krasznojarszk 1917. III. 30