Sándor Dénes: Lukács 24, 29

/Mane nobiscum quoniam advesperascit et inclinata est iam dies/

Uram!
Kis Emmauszra rászállt a homály,
Efraim mellől halk szellő suhan,
Ülünk nagy búsan két szomorú vándor.
Szívünkre valami mély esés zuhan.
Ne menj el Uram, ne hagyj minket árván,
Szemünket a könny hiába ne meressze,
Legyél bús egünkön halk dalú szivárvány,
– Uram maradj velünk, mert leszállt az este. –

Simuló két szemed fordítsd le reánk,
Nem tudjuk ki vagy, oly jól esik a nézés.
Két szomorú vándor sírva néz feléd,
Feléd, kinek szeme mélylő nagy igézés.
S kinek szent szavait át a nagy úton
Bős szomorú lelkünk oly epedőn leste.
– Uram maradj velünk, mert leszállt az este. –

Lelkünk még ott röpköd – Golgota csúcsún,
Hol meghalt az Élet, a Hit, a Remény,
Ahol leborultunk keservesen sírva
S bíbor vér remegett lelkünk peremén.
Hol könnyei hulltak egy édesanyának
És égnek tornyosult az Isten keresztje,
Jaj, Uram, nem tudjuk, hogy mi lesz velünk
– Uram maradj velünk, mert leszállt az este. –

S az éjszaka – jaj – olyan szomorú
Sose fog talán már felkelni a hajnal,
Ránk hull örök este, a kín, a ború,
Lelkünk sose fog már megtelleni dallal.
Ó nézz a szemünkbe, fogd meg a kezünk
És rádborulunk álmodón, szeretve,
(Sose lesz már több húsvéti torunk.)
– Uram maradj velünk, mert leszállt az este. –