Károly Sándor: Nagy Mihály találkozása a hálás utókorral
1.
Nem érzett fájdalmat, csupán tompa lökés verte le a lábáról, azután mindjárt el is ájult. Amikor kinyitotta a szemét, már sötétedett, távolból azonban kis piros lobbanások tüzeltek fel. Néha egy-egy világító rakéta halkuló kísértetfénye is sárgás zöldbe burkolta a fákat és bokrokat, de mindez messze volt, mintha valahol mérhetetlen távolban történne.
Nagy Mihály nézte a tűzijátékot de nem értette. Általában keveset értett mindabból, ami körülötte és vele néhány óra alatt történt. Mindössze két napja volt a harctéren, még ideje sem jutott, hogy megismerkedjék a szakaszbeliekkel, amikor jött a parancs: előre.
Az ezután lepergett eseményeket köd mosta el az emlékezetéből. Tudta, hogy megmarkolta a kézigránátot és szaladt a többiekkel. Az orosz állások felől lőttek rájuk, éles fütyülések zizzentek el a füle mellett, kapkodta is a fejét eleget. Azután a közelében valami óriási tűzoszlop szökött ki a földből jó magasra. És iszonyú csattanást is hallott, azt hitte, hogy szétpattan a feje. Többen elbuktak, őt is meglökte valaki vagy valami a vállán, mire elterült a födön.
Minden mást kizavart a fejéből a csattanás, meg a magasba szökő tűzoszlop.
2.
Körülnézett és amikor szeme már megszokta a sötétséget, mozdulatlan alakokat látott maga mellett heverni. Nem tudta megszámolni őket, mert furcsa összevisszaságban feküdtek, egy fej közvetlen a ballába mellett volt, egy kar, amelynek ujjai még szorongatták a kézigránát nyelét, az orra előtt pihent.
- Mi an magukkal? Miért nem kelnek fel? – szólt a fekvő alakokhoz, de azok nem mozdultak.
Furcsa csendesség ölelte körül.
- Talán meghaltak, – gondolta hirtelen és hideg futott végig a testén. Bizonyára ő is meghalt. Ez a szorongó furcsa érzés – ez lenne a halál? Érdekes: most legalább megtudja, hogy mi történik azzal, aki meghalt.
Lehunyta a szempilláját, majd megint kinyitotta, mondott valamit, azután ismét elhallgatott, mozgatta az ujjait, végül ezek az érzékgyakorlatok meggyőzték, hogy mégsem halt meg.
Később ordítani kezdett, közben égető szomjúság gyötörte, inkább elhallgatott. És a jobbválla kegyetlenül fáj, mintha tüzes vassal tépnék a húst, sőt a ballábfeje is sajog és az egyik füle is úgy zúg. Kétségbeesetten erőlködött, hogy talpraálljon, azonban rövid kísérletezés után fáradtan abbahagyta. Azt hitte, tűzkatlanban fő a karja. Megint lecsukta szemét. Ezüstös félkörök és oválisok cikáztak el az egymásra préselt pillák előtt, majd sűrű fekete függöny ereszkedett le, végül ez is elmúlt. Érzéketlenül feküdt a két lövészárok közötti kis területen Skrobowa orosz község közelében, egy furcsa alakú fa tövében, valahol a távoli Litvániában.
3.
Két hónap múlva gyógyultan elküldték Bereza-Kartuskából, abból a nagy kozákkaszárnyából, amit a németek kórháznak rendeztek be. Jobbkarját vállból levágták, ballábára erősen sántított, jobbfülére teljesen megsiketült, a másikkal azonban a hangos beszédet tisztán értette.
Budapesten már ősz volt, amikor megérkezett. Kitáguló tüdővel szívta magába a régen látott színeket és friss mozgásokat. Nézte a mellette elsuhanó édes nevetésű lányokat és asszonyokat, beletekintett a szemükbe, vágyódva itta magába a bokák finom bonalát. Különösen a lányok érdekelték, mert Nagy Mihály mindössze huszonegy éves volt.
A fellebbvalóknak nem tisztelgett. Szívesen emelte volna kezét sapkájához, de az üres blúzujj nem engedelmeskedett a vállcsonk rándításának. Baljával botját fogta, mert erősen bicegett, azután ki hallott már ballal szalutálni.
Kezdetben sokszor gondolt arra, hogy öngyilkos lesz, mert ilyen nyomorultan nem érdemes élni, de a pap, aki vasárnaponként kijött a rokkanttelepre, annyit beszélt Istenről, irgalomról, szeretetről, meg a hálás utókorról, hogy végül is lemondott a halálról. Azt is mondotta a pap, hogy az állam meg a társadalom nem feledkezik meg a háború szerencsétleneiről és a rokkantakat életük végéig tisztességesen ellátja.
Ez megnyugtatta, bár eszébe jutott, hogy látott egyszer egy félkarú negyvennyolcas honvédet, amint koldult a Bazilika előtt.
4.
Egyszer felbotorkált a József körút 64., második emeletére a Kőszénipari Rt. irodájába. Itt volt gyakornok egy évig, mielőtt bevonult, gondolta, meglátogatja a kollégákat és kolléganőket, talán a vezér még segít is rajta.
Ismerősen üdvözölte az öreg irodaszolgát, majd belépett a nagy terembe, ahol először a pénztárost szólította meg.
- Mi tetszik, – szólt rá unottan a pénztáros a rács mögül.
- Nem emlékszik már rám Kovács úr? Nagy Mihály vagyok, itt voltam gyakornok, mielőtt kimentem a harctérre.
- Ja, maga az, alig ismertem meg. Na, hogy van, hogy van? – És már belemélyedt a pénztárkönyvbe, azontúl nem törődött többé a rokkanttal.
Nagy Mihály csalódottan húzódott el a rácstól, azután bement a könyvelőségbe, ahol Ellával akart beszélni. A leány szép szőke fele ráhajolt az írógépre és csak akkor emelkedett fel, amikor a piszkos katonazubbony előtte szürkéllett.
- Csókolom a kezeit, Ellácska.
A leány kezet nyújtott, érdeklődött a fiú sorsa felől, meséltetett a harctérről, a sebesülésről, de hangjából unalom és közöny csendült ki. Hiányzott a régi, bizalmas melegség, pedig azelőtt szerették egymást, együtt jártak a moziba, sőt többször csókolóztak is.
Nagy Mihály mély keserűséggel a szívében menekült az irodából. A kapu alatt találkozott a vezérrel, aki akkor fordult be az utcáról.
- Igazán sajnálom magát, fiatalember, – mondotta leereszkedően és kezet nyújtotta.
Nagy Mihály alázatosan megkérdezte:
- Vezérigazgató úr, kérem, nem kaphatnék valamilyen alkalmazást a vállalatnál, talán künn a telepeken. A balkaromat még tudom használni és az egyik fülemre is egész jól hallok.
A vezér felhúzta a vállát:
- Nehéz ügy, fiatalember, mert mi csak ép, egészséges embereket használhatunk. Megfizetjük őket, de teljes munkát követelünk tőlük. Különben magának nincs is erre szüksége, hiszen az állam gondoskodik a rokkantakról. Isten áldja meg, fiam.
Kezet sem nyújtott, hanem sietve belépett a liftbe.
Délben ott ődöngött a Newyork-kávéház előtt, mert tudta, hogy Ella erre megy haza. Belátta, hogy ott az irodában nem diskurálhattak bizalmasabban, az utcán azonban nem leselkedik a főkönyvelő úr. Lehetetlen, hogy Ella elfeledte volna őt, hiszen szerették egymást.
A leány valóban arra jött. Frissen, fiatalon, szépen. Mellette egy főhadnagy, akivel édesen nevetgélve diskurált. Csak egy pillanatra méltatta a félkezűt. Csak éppen ránézett, azután elfordította fejét. Elnézett felette. Pedig a félkezű épen maradt balkarját feltűnően a sapkájához emelte, még «kezét csókolom»-ot is mondott. A leány azzal az elnézéssel örökre elintézte.
Nagy Mihály nekitámaszkodott a kávéház rácsos kerítésének. Lehunyta a szemét, majd arra gondolt, hogy milyen jó lenne most pihenni Skrobowa orosz falu mellett a puha fekete földben…
5.
Később, a békeévek vergődésében helyzete még rosszabbodott. A rokkantakat megszokták, már nem is törődtek velük, sőt unták is őket. Utóvégre kellemesebb látványt is kereshet a szem, mint mankókat, fakarokat, fekete szemüvegeket és idegsokkos arcokat…
Egy előkelő lokálban meg is mondta a főúr Nagy Mihálynak:
- Nézze, barátom, én tisztelem, becsülöm a rokkantakat, magam is katona voltam. De lássa be, hogy nem magának való ez az elegáns helység. Menjen kisebb helyekre, ahol nem feszélyezi a vendégeket.
A rokkantban felforrt a düh, mondani akart valami keserűt, vagy még inkább ép kezével belevágni a főúr arcába, de körülnézett és visszariadt. Szembe vele egészséges, erős emberek, akik neki mind ellenségei… – Letepernék, megvernék őt… A nyomorékot…
A nyomorúság minden nap végigkorbácsolta. A nyugdíj még az éhenhalásra is kevés volt. Száz és száz helyen kopogott állásért, gép módjára sírta el mondókáját:
- Bármilyen munkát elvállalok, kérem… Megtanultam balkézzel írni, perfekt magyar-német levelező vagyok… Szegény hadirokkant vagyok, kérem…
Azonban mindenfelől rideg válaszok meredtek feléje:
- Sajnáljuk, de még az egészségeseket is leépítjük. Rokkantakat nem használhatunk.
Elment rikkancsnak, de az éptestűek itt is elvették tőle a levegőt. Nem tudott villamosra felugrani, végigcikázni a körúton, újságjai megmaradtak és a hírlapbizományos végül elküldte.
Rövid ideig őr volt egy fatelepen, azután portás, küldönc, ajtónyitogató, irodaszolga, megpróbálkozott mindennel, de a hibátlan testűek mindenhonnan kitúrták. Amikor már nagyon éhezett, kinyújtotta az utcán a kezét fillérekért.
Két napra ítélték el tiltott koldulásért. A börtönben volt ideje gondolkodni az életen és így jutott el annak a megállapításához, hogy őt hivatalos hősnek minősítik, valójában pedig éppen azért zárják be, mert hős…
6.
A védtelen egy szer kisodorta a temetőbe, ahol éppen a hősi halottak emlékére rendeztek valami ünnepséget. Nekitámaszkodott egy díszes síremléknek és jól funkcionáló fülével elkapkodta a szónok egyes szavait:
- És mi gondolunk rátok, akik értünk szenvedtetek… A hálás utókor kegyelettel zárja szívébe a hősöket… megemlékezés… részvét… példaképpen álljon előttünk az ő életük…
Nem bírta tovább a hazugságot. Maga sem tudta, hogyan szakadt ki melléből az ordító tiltakozás:
- Nem igaz! Hazudtatok! Nem igaz!
Ezúttal ötnapi elzárást kapott kegyeletsértésért és csendháborításért, tekintettel büntetett előéletére…
7.
A szerencse egyszer az életben mindenkire rámosolyog és Nagy Mihály nyolcvanötszázalékos hadirokkant is talált éjjel az aszfalton egy pénztárcát, amelyben hatszáz pengő volt. Először jóllakott, azután térképet vásárolt, amelyben kikereste Baranovici litván várost, innen már tud tájékozódni. Útlevelet váltott, vízumokat szerzett, három napig utazott, majd megérkezett Baranovicibe, ahol tizenkét évvel ezelőtt a menetzászlóaljat kivagonírozták.
Azelőtt jött ide, hogy most jóvátegye a tizenkét esztendő előtti mulasztást.
Baronovicitől Molcsatig kocsival ment, innen gyalog Gorodistére, ahol annakidején az ezredtörzs állomásozott, majd éjjel kiment Skrobowára, de nem tért be a faluba, hanem a mezőn húzódott meg. Sokáig keresgélt, míg megtalálta azt a furcsa formájú fát, amelynek a tövében három napig feküdt. Emlékezett pontosan: olyan volt a törzse, mint egy «s» betű. Leheveredett a fa alá és felnézett az égre. Körülötte minden csendes volt. A lövészárkot már régen betemették, a drótakadályokat elvitték, a gránát- és srapnelhüvelyeket elhordták. Sehol semmi nyoma a háborúnak. Magasra nőtt kukoricaszárak gyökere kapaszkodott mélyen a vérrel trágyázott földbe.
Cigarettára gyújtott és a füstöt maga elé fújta. Hirtelen a Sasfiókra gondolt, amit egyszer a Magyar Színházban látott. Ott Flambeau a wagrami csatatéren haldoklik és megjelennek előtte a háború rémei. Csodálatos, ő nem lát és nem érez semmi ilyesmit. Minden olyan csendes. A halottak mélyen feküsznek a földben, a kukorica nem engedi őket kibújni.
Másodpercekre elrohant előtte élete attól kezdve, hogy félkézzel kilépett a kórház kapuján. Egymásután jöttek a képek: nyomorúság, szenvedés, lenézés, közöny, frázisok, hazugságok, börtön, a hálás utókor «hálája», eh, nem érdemes… A nyomorék nem ember… Elég volt…
Kihúzta zsebkését és megkereste a hatodik bordát, mert úgy olvasta, hogy a fölött van a szív.
Piros vére most is ráömlött a fekete földre, akárcsak tizenkét év előtt.
A távolban apró tüzes pontokat látott felpiroslani, majd a világító rakéta sárgászöld fénye suhant végig a tájon.
Mintha gránátok is robbantak volna mellette kegyetlen dördüléssel.
Azután jött az édes, isteni fekete köd, amelyben olyan jó elveszni.
8.
Másnap reggel litván parasztok megtalálták a holttestet és jelentették az esetet a starosztának.
A tisztviselő értelmetlenül csóválta a fejét. Nem ismerte a halottat, nem erről a vidékről való.
A paraszt, akinek a földjén a félkezű hulla feküdt, káromkodott, mert biztosra vette, hogy még ebben az esztendőben jég veri el a vetését.
