Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [X.]

    21. „Az utolsó hajók”    

    Visszatérés a kiindulóponthoz: béke és biztonság nyugat felé, gyürkőzés délkelet ellen    

    Ha voltak Mátyás életében időszakok, diplomáciai, katonai akciók, amelyek azt a látszatot kelthették, mintha túlságosan merész vagy éppen fantasztikus hatalmi célokat hajszolna, közben pedig elhanyagolná birodalmának reális érdekeit és föladatait s valósággal meggyöngítené a birodalom déli és keleti határait, elvonván onnan a szükséges katonai erőt nyugati hódításai kedvéért: akkor pályájának utolsó esztendei különösen éles fénnyel világítják be e nagy élet széles szemhatárát, igazi céljait s végképpen megcáfolják ama látszatokat és hiedelmeket. Tettei beszélnek; és leveli, előadásai, beszélgetései cselekvően bizonyítanak. Bizonyítják mindenekelőtt azt, hogy hatalma és európai tekintélye teljében, ausztriai, stájerországi , karinthiai, morvaországi és sziléziai hódításainak biztos, közigazgatásilag és katonailag egyaránt jól berendezett birtokában, a császári udvar részéről sem vitatott s az európai közvélemény által is elismert hatalmi fölényének tudatában: még mindig hajlandó volt visszaadni Ausztriát a császárnak olyan föltételek mellett, amelyek között az első helyen a teljes kibékülés állott. Miért volt erre hajlandó?

    Semmi esetre sem azért, mintha nem érezte volna magában, nemzetében és birodalmában a kellő erőt ahhoz, hogy az osztrák örökös tartományokat meg is tudja tartani. Hiszen Bécsben és Ausztriában nagy építkezéseket kezdett, legutolsó bécsi utazása is főleg azért történt, hogy sorra látogassa az osztrák városokat, ahol építkezései folytak vagy befejeződtek. Későbbi tárgyalásai Miksa római királlyal azt is igazolják, hogy a császári udvar maga sem képzelte többé, hogy fegyverrel visszahódítja az elveszett tartományokat. Mi lehetett hát az oka Mátyás nagy mérsékletének és engedékenységének? S milyen szándék rejtőzhetett mögötte? Csak az a meggondolás, hogy az osztrák örökös tartományoknak a szent korona hatalmi körébe való vonása jobb ugyan, mint az a régi bizonytalanság a magyar határon, s még mindig jobb a magyar határt szélesíteni nyugat felé, mintsem tűrni e határnak nyugat felől való betörését; de ugyanakkor rosszabb, a magyar birodalom nyugalma és kelet felé való akciószabadsága szempontjából, mint volna egy teljes kibékülés és szövetkezés a nyugati határon a kereszténység egyetemes veszedelmének elhárítására. Csakhogy egy ilyen őszinte kibéküléshez első föltételül a magyar birodalmi érdek föltétlen tiszteletben tartása kellene a német-római birodalom részéről. Mátyás a maga nagy szellemi és hatalmi fölényének tudatában úgy érzi, hogy ezt a lemondást rá tudja kényszeríteni a császárra, fölényével és nagylelkűségével akarja kicsikarni egyfelől birodalma elösmertetését, másfelől – s talán ez a közvetlenebb engedékenységre hangoló ok – fiának, János hercegnek elösmertetését és nyugton hagyását.

    De beszéljenek az események.

    A szentszék betartja ígéretét, és mindent megtett, hogy kiegyenlítse vagy legalább áthidalja az ellentéteket Velence és Magyarország között. A pápa ösztökélésére a velencei szenátus 1489-ben, hét év óta először küldött megint követet a magyar király udvarába, hogy tolmácsolja a köztársaság baráti érzelmeit, örömét János herceg házasságán, s egyben fölajánlja a szenátus közvetítését a császárral való kibékülésre.    

    „bocsássa meg Isten a császárnak…”    

    A velencei követ, Bollani Domonkost a király személyesen nem fogadhatta betegeskedése miatt, s bizalmas titkárát, Erdődi Bakócz Tamás győri püspököt bízta meg a tárgyalásokkal. Bakócz hosszú előadásban válaszolt a szenátus javaslataira, melyből hadd idézzem az alábbi rendkívül jellemző részletet:

    „Őfelsége, mivel csakis a békesség biztosítása végett indított volt a császár ellen háborút, őszentsége és a velencei szenátus buzdítására kész mindent visszaadni a császárnak, amit tőle elfoglalt, ha viszont a császár az utolsó békekötés föltételeit pontosan végrehajtja és a hadiköltségeket megtéríti. Azután békességben kíván élni vele, és atyja gyanánt fogja tisztelni. Mert királyunk őfelsége a szenvedett sérelmeknél és károknál még inkább azt fájlalja, hogy megfosztatott a kedvező alkalomtól, mely a törökök ellen intézendő háborúra nyílt. Amint a császárt legyőzte, a törökök fölött is diadalmaskodott volna. Bocsássa meg Isten a császárnak, hogy míg önmagát megsemmisítette, a királyi felségnek dicsőségét irigyelvén, mintegy kezeiből ragadta ki a diadalt a kereszténység ellensége fölött!”    

    Miksa római király a kibékülést keresi      

    Körülbelül ebben az időben közvetlen béketárgyalások is indultak Mátyás és Miksa főherceg, a római király között, aki véget akart vetni az osztrákkérdés sokáig húzódó megoldatlanságának, hiszen Mátyás hódítását nem fejezte be békekötés. A császári atyjánál sokkal emelkedettebb, nyíltabb és lovagiasabb szellemű római király belátta, hogy a Frigye-féle konok haragszomráddal nem lehet a császári és a főhercegi házra mélyen sértő, birodalmi hatalmukat teljesen aláásó magyar hódítást meg nem történtté tenni; de annak is teljes tudatában volt, hogy minden fegyveres próbálkozás csak csúfos kudarcba fulladhat a magyar katonai s általában hatalmi túlerővel szemben. Ezért az egyetlen reális alapra helyezkedett, s őszinte kibékülés ügyét maga vette kezébe.

    Kétségtelenül sokkal jobb tárgyaló fél volt Frigyesnél, nemcsak a Mátyás és Frigyes között személyes gyűlölködéssé éleződött ellentétek miatt, hanem azért is, mert a főherceg nagy bámulója és tisztelője volt a félelmetes ellenfél hódító egyéniségének. A velencei követséggel majdnem egy időben érkeztek 1489 tavaszán az ő követei is Budavárába, s megkezdődtek a nagyon komoly tárgyalások a béke ügyében egyelőre titkosan. E titkos megbeszélésekről s azok eredményéről az akkori európai diplomáciai közvéleményben két verzió keringett: egyik a pápai követ, másik a milánói udvar értesülése. Az előbbi szerint a római király elismerné János királyfi ausztriai hercegségét és magyarországi trónörökösségét s a trón elnyerésében is támogatná, viszont János már mint koronás király visszaadná Ausztriát Miksának, Pozsonnyal tetézve. A milánói udvar viszont úgy tudta, hogy Miksa a császári trón elfoglalása után Triesztet, Fiumét és Portorét átengedné Mátyásnak, az viszont visszaadná Miksának Ausztriát Bécs kivételével, amelyet haláláig megtartana. a terv szerint a politikai megállapodást kettős házassággal pecsételnék meg: Miksa egyetlen leányát adná feleségül János hercegnek, Beatrix legfiatalabb húgát, Johanna hercegnőt pedig az évek óta özvegy Miksa vagy ennek fia venné el.

    Ennek vagy valami ehhez hasonló megállapodásnak véglegesítésére Miksa és Mátyás szeptember 8-ára tűzött ki találkozót Linzben. De már a budai tárgyalásokon meghosszabbították hat hónappal a fegyverszünetet, ami Mátyást nagy örömmel és friss reménységekkel töltötte el. A fegyverszünetet a király rendeletére a győri püspök a budavári székesegyházban maga hirdette ki, s vele a király ama további üzenetét is, hogy mihelyt megtörténik a békekötés, azonnal utána megindul a régen esedékes nagy háború a török ellen.    

    Oldalbiztosítás Csehország és Lengyelország felől; újabb küzdelem Dsem hercegért    

    Mátyás nem mulasztotta el, hogy biztosítsa a készülő nagy békeművet a Jagellók felől is, és ezért Thuz Osvát zágrábi püspököt küldötte Kázmér lengyel királyhoz diplomáciai megbízatással. Ugyanakkor pedig a török háborúra való készülődéssel párhuzamosan újból nagy diplomáciai tevékenységbe kezdett Dsem herceg török trónkövetelő megszerzéséért. Az a türelmetlenség és indulatosság, amely e diplomáciai akcióit jellemzi, különösen a pápával szemben, fényes bizonyítéka annak, milyen komolyan vette Mátyás még mindig a török háborút s mennyire a birodalom és a maga személyes föladatának tekintette e hadjárat vezetését. Türelmetlenül ostromolja a szentszéket hol szép szóval, újabb hűségnyilatkozatokkal, hol vádaskodással, hol maró gúnnyal, hol újabb fenyegetésekkel. Azt a vádat emeli Róma ellen, hogy a pápa az egyiptomi szultánnak akarja eladni Dsem herceget, készpénzért. Egy ízben, mikor ilyen értesülést kapott, indulata valósággal káromkodásszerűen robbant: „Krisztus keresztfájára fogadom – kiáltotta –, hogy ha a tengeren túlra szállítják Dsem herceget, én vezetem Olaszországba a török császárt.”

    Máskor meg így enyelgett (június 25-én) a pápai követtel:

    „Követ úr, ne beszéljünk többé a török hercegről. Hisz őszentsége már eladta őt 200 000 aranyért az egyiptomi szultánnak. Tudom, hogy őszentsége ügynöke Rodosz szigetére ment amaz ürügy alatt, mintha a lovagrend ügyében járna, de onnan az egyiptomi szultánhoz vitorláz át az alku megkötése végett. Elhiszem hogy a szultán háborút indít a császár ellen; de őszentsége jól fontolja meg, hogy Dsem herceg, ha az ő segítségével jut trónra, még kegyetlenebbé s félelmetesebb ellenségünk lesz, mint amilyen bátyja. Hallottam azt is, hogy őszentsége egy másik követe, szintén álruhában, a török császárhoz küldetett. Maga őszentsége döntse el, vajon eljárása illik-e az egyház fejéhez és hogy mit szólnak majd ahhoz a keresztény uralkodók.”

    A követ alaptalannak mondotta a híresztelést, s azzal vágta ki magát, még ha el is adná a pápa a herceget az egyiptomi szultánnak, csak azért tenné, hogy a 200 000 aranyat a török hadjárat céljaira fordítsa.

    A királyt ez a válasz nem nyugtatta meg:

    „Ne higgye, követ úr – folytatta a vitát –, hogy a török háború céljára fordítaná a pénzt őszentsége; a nápolyi király ellen használná föl, akit pedig becsületem tilt elhagynom. Higgye el, követ úr, ennek az ügynek hosszabb a vége, mint hiszi. Őszentsége olyan tüzet gerjeszt, hogy aztán nem bírja majd eloltani.”    

    Az ötéves török-magyar fegyverszünet rejtelmei    

    De sokkal élesebb diplomáciai fegyverek alkalmazásától sem riadt vissza, hogy kierőszakolja a pápából a török trónkövetelő átadását. Nemcsak az anconai védnökség fölbontását halogatta, de szerződésre lépett a szentszék más hűbéreseivel is, és tárgyalásokat folytatott több olasz fejedelemmel, hogy a nápolyi király trónját erősítse a szentszékkel szemben.

    Szeptemberben aztán megérkezett a pápa levele a királyhoz, amely bejelenti, hogy a török herceg rövidesen indul Budára, mihelyt a francia király és a rodoszi nagymester beleegyezése megérkezik. Mátyás boldog. „A magam költségén – lelkendezve a pápai követnek – olyan nagy sereget állítok ki, amilyent a keresztény világ még nem látott. Igazolni fogom, hogy valóban a kereszténység érdekében kérem a török herceget.” Ugyanakkor Nápoly felől is megnyugtatja a szentszéket, s kifejezésre juttatja, hogy apósa az ő tudomása nélkül fellebbezte meg a pápa ellene szóló ítéletét az egyetemes zsinathoz. „Esküvel erősítem – mondotta –, hogy szándékáról előre semmit sem tudtam és mikor elhatározásáról értesültem, sajnálatomat fejeztem ki fölötte.” Egyben bejelentette az anconai szövetség fölbontását is.

    Ezekben a hetekben érkezett vissza Isztambulból, november közepe táján a király követe, s hozta magával a szultán küldöttét, aki a fegyverszünet meghosszabbítását ajánlotta. És Mátyás hajlandó volt öt évre meghosszabbítani a fegyverszünetet, ami nyilvánvaló ellentétben állott eddigi fogadkozásaival. S mikor a pápai követ szándékát megtudva megdöbbent és kérdezte a királyt, mi lesz most már Dsem herceggel és a vele kapcsolatos tervvel, a király így felelt:

    „Ha régebben kiszolgáltatják nekem a herceget, minden áldozatot szívesen meghoztam volna. De a hosszú halogatás kétségbeejtett. És azóta változott a helyzet. Az egyiptomi szultán és a török császár viszonyában fordulat állott be. Nem vagyok elég erős, hogy ilyen két hatalom ellen háborút kezdjek. Most már őszentsége ám tartsa meg a herceget, vagy adja át, akinek tetszik.”

    Ez a válasz nem túlságosan meggyőző. Viszont Mátyás erőfeszítései a török herceg megkaparintásáért, kitörő öröme a pápa legutóbbi levelén, valószínűtlenné teszik azt a föltevést, hogy Mátyásnak ekkor már nem lett volna kormoly szándéka egy nagy török támadó háborúra. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy halogatja a törökkel való fegyverszünet megkötését, s még a következő év áprilisában is udvarában tartózkodik a porta követe, akit azonban a hosszú idő alatt csak egyetlen egyszer fogadott. Az a valószínű, hogy óvatosságból nem utasította el a török ajánlatot, nem lévén bizonyos a római királlyal való békekötés felől. A király jóhiszeműségét bizonyítja az is, hogy 1489. december 15-én a Kassa városához intézett levelében is hangoztatja a római királlyal kötendő békeszerződés döntő fontosságát az egész kereszténységre, mert ez a béke fogja lehetővé tenni, hogy minden erejét a fő ellenségre, a törökre fordítsa.    

    A nyugati helyzet továbbra is bizonytalan és tisztázatlan    

    S ha így utólag visszatekintünk ezekre a kusza eseményekre, s arra a huzavonára, amely később a római királlyal folytatott tárgyalásokban a császár befolyására következett, csak bámulattal adózhatunk Mátyás csodálatos diplomata-géniuszának, amely nem engedte, hogy bizonytalan és tisztázatlan nyugati helyzetben belelovalja magát egy azonnali törökellenes támadás gondolatába s elutasítsa magától a nagyon megtisztelő formában s kitűnő föltételekkel jelentkező török fegyverszüneti ajánlatot.

    De azt sem lehet pontosan tudni, nem hozott-e a király követe a török portáról olyan híreket, amelyek magukban is elvették a király kedvét egy támadó hadjárattól, mint ahogy az elébb idézett hivatkozása a porta és az egyiptomi szultán viszonyában való változásra alighanem az isztambuli királyi követtől származó értesülés. De ezenkívül közrejátszhatott elkedvetlenedésében rohamosan romló egészségi állapota is s az azzal együtt növekvő aggodalma, hogy nem is fogja tudni életében tető alá hozni fiának trónöröklését.

    Betegsége miatt a linzi királytalálkozót is el kellett halasztani, s maga helyett kancellárját, a váradi püspököt küldötte több tanácsosa kíséretében Linzbe, hogy fölvegyék a tárgyalások fonalát Miksával. Miksa pedig egyetlen hónap leforgása alatt négy ízben küld követeket Buda várába, attól az aggodalomtól hajtva, hogy a béketerv fölborul. Súlyos ok volt erre az aggodalomra, mert Frigyes császár beleártotta magát a béketárgyalásokba, s miután csillagjósai azt jövendölték, hogy Mátyás már nem sokáig él, el akarta gáncsolni fiának becsületes béketervét. Súlyos összeütközések támadtak a császár és a római király között, és Frigyes mégis keresztülvitte, hogy Ottó bajor hercegnek budai küldetése egy kicsinyes pénzügyi alku posványába fullasztotta a nagy tervet. A császár hajlandó volt 100 000 forint kárpótlást fizetni a királynak – bizonnyal számot vetve azzal az eshetőséggel is, hogy a csillagjósok nem jól jövendöltek – Ausztriának visszabocsátásáért. Mátyás megvetőleg jegyezte meg a tárgyalások során, hogy neki az ausztriai háború ötmillió forintnál is többe került.    

    Késik a német-magyar kibékülés; megható gondoskodás János hercegről az utolsó bécsi út során    

    Ilyen módon a császár a kisstílű ember egyetlen fegyverével a lángésszel szemben, tompa eszű csökönyösségével és kérlelhetetlenségével, megint bukás felé vitte a német-magyar kibékülés ügyét. Miksa főherceg hajlandó volt ugyan a császár akarata ellenére is külön megegyezést kötni a királlyal, de Mátyás ebben nem látott elég biztonságot, és ezért elvetette. Mindamellett a következő év szeptember 8-ig meghosszabbították a fegyverszünetet, és fönntartották a személyes megbeszélés tervét.

    Erre azonban már nem kertül sor, mert Mátyás király nem érte meg ezt az időpontot.

    Frigyes csillagjósainak – hogy, hogy nem – igazat adtak az események.

    1490. január 8-án indult útnak a beteg király orvosai engedelmével Budáról Bécsbe. De utazása előtt már úgy rendelkezett, mint aki számol azzal, hogy vissza sem jön többé. Kincstárát, irattárát és könyvtárát átadta János fiának, aztán Visegrádon állott meg egy hétre, s ott fontos intézkedéseket tett. Minden figyelmét és gondoskodását ettől az időtől kezdve a trónöröklés kérdése és János herceg királyságának ügye foglalja le. Elhatározta, hogy esküt fog kivenni a főuraktól, főpapoktól és a királyi városoktól, hogy fiát választják királyukká. S azt is elhatározta, hogy még életében fiának adja át Magyarország legfontosabb várait, azok parancsnokaitól is esküt vesz, hogy halála után csak fiának adják ki a gondjaikra bízott várakat. Visegrád várát, legkedvesebb tartózkodási helyét, melyet az egyik pápai követ földi paradicsomnak nevezett, János herceg gondjaira bízta, az ott őrzött szent koronával együtt. Esztergomon, Komáromon és Tatán keresztül folytatta útját, s mind e várakat fiának adta át a komáromi és pozsonyi főispánságokkal együtt. Pozsonyból Bécsújhely elkerülésével Bécsbe sietett, mert arról értesült, hogy Miksa követei útban vannak Ausztria fővárosa felé.

    Bécsben aztán folytatta a tárgyalásokat Miksa követeivel. A római király továbbra is fenntartotta azt az ajánlatát, hogy leányát János hercegnek adja feleségül. De maguk a politikai tárgyalások ellanyhultak. A király minden érdeklődése és gondja viszont változatlanul fia, az utód személyében összpontosult. Sietve átadta neki a meghódított tartományok legfőbb erősségeit, Ausztriában Bécsújhelyet, Retzet, Wolkersdorfot, Stájerországban Pettaut, Ratkersburgot, Morvában Bródot, számos más krajnai, karinthiai, sziléziai erősséget. Kancellárját Morvaországba küldötte, s húsvét után Boroszlóba készült, hogy Morvaország, Szilézia és Lausitz rendeinek országgyűlésén János hercegre ruházza a koronatartományok fölött az uralmat s a maga cseh királyságát. A magyar rendeket is összehívta Budára, és királyi biztosokkal készült hozzájuk juttatni javaslatait. Annyira áthatotta egész lényét a János herceg problémája, hogy csodálatos sokoldalúságával, mindenre ráérő szellemi ezerkarúságával is szakított, a fontos külpolitikai kérdések megoldatlanul torlódtak hétről hétre és hónapról hónapra; a pápa, a nápolyi király, Milánó, Velence, s a svájci köztársaság és a porta követei tétlenül és tanácstalanul vesztegeltek udvarában.    

    1490. április 4. Virágvasárnapja Bécsben    

    Így érkezett el április 4-e, Virágvasárnapja; a király nem ment – mint más hasonló alkalmakkor – Szent István székesegyházába ünnepelni, hanem várkastélya udvarán állíttatott fából díszes kápolnát. A körmenet után a király, trónján ülve, lovaggá ütötte Bollani Domonkost, Velence követét, és a hosszú ünnepség után fáradtan vonult vissza palotájába. A királyné nem volt otthon, a város több templomában ájtatoskodott, ezért késett az ebéd. Mátyás megéhezett, s nem várva be az ebédet, környezetétől fügét kért. Az első fügébe beleharapott, de romlottnak találta, s emiatt nagy haragra lobbant. Közben megérkezett a királyné, igyekezett megnyugtatni a királyt, ebéddel kínálta, de az mindent visszautasított. Rövidesen azután szédülés fogta el, szemei elhomályosodtak, és rettenetes fájdalmak kezdték gyötörni. Az udvar előkelőségei s az orvosok tanácstalanok voltak, még legbátrabbnak a királyné mutatkozott: fáradhatatlanul buzgólkodott a nagybeteg király körül, de segíteni rajta senki sem tudott. Harmadnapra, kegyetlen haláltusa után a nagy király, a világtörténelemnek is egyik legérdekesebb és legnagyobb alakja, anélkül hogy még egyszer szólhatott vagy rendelkezhetett volna, meghalt.

    Nemsokára hírek terjedtek el Európában, hogy Mátyás királyt megmérgezték, és Beatrix királynéra terelődött a gyanú. Bizonyíték azonban nincsen, s kiváló orvosi szakvélemények a történeti adatok beható tanulmányozása alapján inkább azt valószínűsítik, hogy nem mérgezés végzett vele, hanem agygutaütés. De ki tudná ezt a kérdést minden kétségen fölül eldönteni ma már, akár a leggondosabb és a leglelkiismeretesebb mérlegelés során is, 450 esztendő távlatában?

    Furcsa jelenségek mindenesetre voltak. A király rettenetes kínjai nem sokkal a fügeeset után, bizonnyal nehezen magyarázhatók agygutaütésből. És a sötét, gonosz lelkű, nagyravágyásában beszámíthatatlan, erkölcseiben legalábbis bizonytalan feleség, aki olyan lelketlen és kérlelhetetlen céltudatossággal tört a maga uralmára és a szegény János herceg útból való eltakarítására – Beatrix, akiről maga a király állított ki a bizonyítványt, hogy a magyar nemzet gyűlöletét vonta magára: bizony nem nagy biztosíték afelől, hogy a magyarok e fölséges nagy szellemi vezérét és királyát nem segítették-e át mesterséges eszközökkel a túlsó partra.

    A magyar nemzet apraja-nagyja megrendült lélekkel vette tudomásul a király váratlan halálát – akkor. És mi, ennek a nemzetnek most élő fiai, a bécsi Szent István dómban fölállított magyar királyi ravatalra és az azután következő szörnyű zuhanásra gondolva, még ma is hatása alá kerülünk valami tompa, kozmikus magyar gyásznak, melynek eget borító roppant feketeségében Mátyás király különös oroszlánfejével – eltűnik örökre a magyar birodalom is.

    22. A király, a nemzet és a magyar birodalom    

    Gens hungarica; sacra corona regni    

    A nagy mátyási eposznak mégsem ő az egyetlen hőse.

    Amikor így válogatva és vázlatosan fölidézzük életének és pályájának főbb eseményeit, amelyek központjában mindig az ő alakja, szelleme, akarata áll, forog és mozgat: csak látszólag követjük a carlyle-i hőskultusz elavult sablonját. A hős valóban nagy, kimagasló és felsőbbséges . S bár csodálatos ösztönnel és tehetséggel tudott minden téren nagyszerű munkatársakat maga mellé emelni s a ragyogó adminisztrátoroknak, hadszervezőknek, hadvezéreknek és diplomatáknak olyan gazdag légióját termelte ki, elsősorban a megmunkálatlanul is termékeny magyar néptalajból, de minden más népi eleméből és osztályából is hatalmas birodalmának, hogy láttára ámulat vesz erőt a késői szemlélőn, ekként munkatársai is elsősorban az ő géniuszának kifejezői: mégsem ő az egyetlen igazi hőse ennek a gyönyörű magyar eposznak. Még ketten vannak – „egyenrangúak” – vele, láthatatlanul. És anélkül, hogy az események krónikása minduntalan ujjal mutathatna e nagy társakra, mégis ott vannak mindenütt, beleszólnak mindenbe, vitára kelnek Hunyadi Mátyással, szembeszállnak vele, ha kell; főleg azonban tanácsokat osztogatnak neki, s valahányszor a magyar ügy kockán forog, még Mátyás biztos kezében is, odaállanak mellé roppant vállukkal; máskor korlátokat állítanak elé, mértéket szabnak számára s annak betartására szorítani tudják. S ha az alacsony termetű király mégis nagynak látszik testi megjelenésében is – mint ahogy Napóleonról mondják –, bizonyára azért van, mert mindig valami láthatatlan magaslaton áll. Valami megnöveszti alakját. Valami láthatatlan mély talajba bocsátja szellemi gyökereit s azért állja a viharokat, a legnagyobbakat is, olyan diadalmasan, mint a fél évezredes ős tölgy. Máskor pedig ő maga öltözik a nietzshei viharok képébe, s azért öltözhet, mert vele van mindig két nagy társa, tőlük kapja a tömegerőt, a biztonságot, a mátyási lendület világtörténelmi sodró erejét.

    Ez a két másik hőse a fiatalabbik Hunyadi eposzának: az eleven magyar nemzet és annak legnagyobb alkotása, mely azonban mint a gólem, szinte személyiséggé teljesül századok során: a magyar birodalom.

    A nemzet él, s a birodalom csak fikció, mégis hasonló, párhuzamos és leküzdhetetlen erők együtt. A Nemzet és a Birodalom: a gens hungarica és a sacra corona regni – ez a másik két hőse a Hunyadiak, elsősorban Hunyadi Mátyás eposzának.    

    Kuvikok és labancok Mátyás bírálói között    

    Mátyás bírálói között a szigorúak és gáncsoskodók többnyire ott látják – vagy legalább ott keresik – művének alapvető hibáját, hogy birodalma nem állandóságra termelődött, történelmi távlatból nézve mesterkélt és nyilvánvalóan ideiglenes alkotás volt; mutatós kártyavár, rajta mindenütt egy kimagasló lángész szellemi bélyege, de mellette mindjárt az enyészeté is. Egyik legnagyobb történetírónk, Szalay László is beleesik Mohács sugallata alatt esik a tévedésbe. Többnyire azonban főleg olyanok állíthatják ezt, akik nem jutottak el a magyar történelem igazi értelméig, s kiknek szemében a magyar államalkotás állandó vonásait elmosták a változatos események és a külsőséges változások. 1918 óta meg éppen vészesen elszaporodott az a szellemi kuviknemzetség, amely főleg visszafelé kuvikol a történelembe és nem előre a jövő felé, pedig bőségesen volna ok és szükség a környező új veszedelmek meghirdetésére.

    Ez a szemlélet akarva vagy ösztönösen mai nyomorúságunk törpe szemhatárával méri a magyar múltat, s nem tudja elviselni Mátyás büszke hollójának dicsőségét sem. Legfőbb érvük: Mátyás birodalmának gyors pusztulása és a mohácsi katasztrófa; de ugyanilyen olcsó érveléssel minősítik erőnk fölött való vállalkozásnak Rákóczi és Kossuth szabadságharcát is. Labanc kishitűségüket beleviszik a magyar história egész szemléletébe, s természetesnek mindig csak a bukást tartják s a magyar nemzet sikereit, diadalait, egész korszakok virágzását, a magyar birodalmiság legszebb kiteljesüléseit csak véletlennek, átmentenek a hanyatlás és pusztulás korszakai között, egy-egy nagy ember magános szellemi tűzijátékának, bűvészmutatványának, ami mögött nincs igazi valóság, nincs igazi erő.    

    Mátyás és az elődök    

    Pedig e sanda tekintetű múltba nézés senkivel szemben sem lehet már igazságtalanabb, mint éppen Mátyás királlyal és az ő korszakával szemben. Mert hiszen bármilyen hatalmas és eredeti egyéniség volt is és bármennyire érvényesíteni tudta uralkodásában és kormányzatában a maga egyéni színeit, elgondolásait, módszereit, ugyan mi újat teremtett, valami olyat, ami kirítt volna a magyar történelem addigi menetéből és kiütközött volna régen kialakult kereteiből?

    Hihetetlenül nehéz nemzetközi és külpolitikai viszonyok között, egy egész ellenséges világgal szemben megvédelmezte, biztosította, fönntartotta és tovább építette azt a magyar birodalmat, amelyet nem ő talált ki s amelynek gondolatát úgy örökölte s amelynek feladatait évszázados tények és valóságok rakták széles vállaira. Ez az ő igazi teljesítménye, nem több, de nem is kevesebb.

    Hódításai kényszerhódítások voltak: az önvédelem utolsó megmaradt hatásos eszköze, amivel élni mert és élni tudott. Elődei, Albert, V. László, előbb bírták Ausztriát, Csehországot, Sziléziát, Stájerországot, Karinthiát és Krajnát és azután lettek magyar királyok; Mátyás előbb volt magyar király s megpróbálta, egyenesen fantasztikus türelemmel keresgélve szelíd és kevésbé szelíd eszközöket, hogy a környező északnyugattal barátságba és szövetségbe kerüljön, végül kifogyván a türelemből és az eszközökből, rátette tenyerét ezekre a tartományokra, amelyek már annyiszor voltak összeköttetésben, ha nem is közjogi, hanem nemzetközi és dinasztikus kapcsolatban, a magyar koronával.

    De Mátyás e hódításaiban is óvatos volt, és mértéket tartott. Nem erőszakolta Prágát, pedig talán megtehette volna, s hajlandó volt élete alkonyán hatalma és európai tekintélye teljében visszaadni Ausztriát azért, hogy végleges békét és szövetséget köthessen az ádáz szomszéddal.

    Valójában inkább csak kikerekítette nyugat és észak felé a magyar birodalmat, s leste az alkalmat, hogy mikor használhassa fel vagy egyik vagy másik hódított tartományt zálogként egy nagy kibékülés érdekében. S miközben jócskán kijjebb tolta a magyar birodalom határát nyugat felé, mint Szent István, nem szabad elfelejteni, hogy Ausztria tekintélyes része a honfoglalástól számítva kb. 150 éven át ugyanúgy része volt a magyar birodalomnak, mint Mátyás idejében; viszont a Csehországgal és Lengyelországgal való szövetség, amire törekedett, nem is egyszer 32 esztendei uralkodása alatt, századokon keresztül érvényesült valóság volt, aminek csak kényszerű pótlása volt Mátyás birodalmi elgondolásában a morvaországi, sziléziai hódítás. S ha igazi, hogy olyan mesterkélt kártyavár volt ez a mátyási birodalom, miért nyúlt még Miksa főherceg is, a római király, egyetlen eszközként az ellenséges császári politika fölszámolásához a magyar királlyal szemben, ahelyett hogy az állítólagos nagyobb erőt, nagyobb hatalmat igyekezett volna érvényesíteni Isten tudja milyen véletlenek szülte szerencsével vagy egyetlen ember lenyűgöző lángelméjével szemben?    

    A mátyási birodalom csak korszerű kiteljesedése III. Béla és Nagy Lajos magyar birodalmának    

    Mátyás kikerekítette a magyar birodalmat nyugat felé – akárcsak Szent István – de ugyanakkor – kétségtelenül e nyugati erőfeszítései következményeként – tűrni volt kénytelen déli Dalmácia, déli Szerbia és déli Bosznia elhódítását, tehát a nyugati nyereség mintegy kárpótlás volt csupán a déli veszteségekért. S ha a zálogként tartott nyugati hódításoktól eltekintünk, aminek előnyeit sokszorosan pótolta annak idején az árpádi birodalom szerencsésebb szövetségi politikája nyugat felé, ugyan mi az, amiben valami különleges, fantasztikus, soha nem látott változás következett be Mátyás uralma alatt – szemben az Árpádok és az Anjouk Magyarországával?

    Talán szakított a fejlődő magyar rendi alkotmányossággal nyugati reneszánsz példák hatása alatt? Nem, mert az egyéniségéből és lángelméjéből sugárzó diktátori hajlamok a kor szellemével együtt sem voltak elég erősek ahhoz, hogy letörjék a magyar nemzet történelmileg alakult alkotmányos életformáját. Mátyás nemcsak hogy nem törölte el az alkotmányt, hanem azt nagyon becses intézményekkel továbbfejlesztette. Talán hadseregszervezése és hadvezéri eredményei ríttak ki a magyar históriából? Mátyás éppoly kevéssé adta föl a történelmileg kialakult magyar honvédelmi szervezetet, mint annak idején Szent István a nemzetségi szervezetet; a zsoldos katonaságot sem ő találta ki, hanem szerencsére fordította a zsebrák szerencsétlenséget s a természetesen adódó s tudatosan továbbfejlesztett zsoldossereget csodálatos szellemességgel beleolvasztotta az ősi magyar hadszervezetbe; és csak folytatta hadvezéri pályáján is az Árpádok katonai hagyományait, akik szinte kivétel nélkül szintén katonák s többnyire jelentékeny, sőt számosan közlök kiváló hadvezérek is voltak. Talán hadvezéri tehetségének kellett pótolnia valami különös bűvészmutatványokkal a magyar birodalom reális katonai erejét? Ellenkezőleg, hadvezéri tehetsége csak mozgatója, fölhasználója és kiegészítője volt annak a robosztus katonai erőnek, amely neki jobban rendelkezésére állt – természetesen –, mint egyik-másik gyönge elődjének, de amelynek alapjait éppúgy a nagy Árpádok rakták le, mint az ország alkotmányáét s mint a birodalom kereteiét. Talán hiányzott a kellő népi erő a mátyási nagyvonalú és diadalmas birodalmi politikához? A legkonkrétebb adóigazgatási adatokból tudjuk, hogy Magyarországnak a melléktartományokon kívül Mátyás idejében négymillió-ötszázezer lakosa volt, annyi, mint a brit szigeteknek s ebben az időben és e lakosságból négymillió volt a magyar. Talán a gazdasági reális erőket kellett mérhetetlenül túlfeszítenie, a jobbágyot agyonsanyargatnia, s emberpusztításra építenie a kifelé csillogó mátyási birodalmat? Igaz, hogy a király az adóztatás minden korszerű eszközét igénybe vette, és sokszor nagy áldozatokra sarkallta és szorította népét, de egyfelől adóbeli eredményeit rendszerbeli és igazgatási reformokkal, a különböző kivételek és kedvezmények kíméletlen eltörlésével s adópolitikájának az általános adókötelezettséget legalábbis megközelítő modernségével és egyetemességével érte el; másfelől gondos bölcsességgel és mondhatni szeretettel védte – intézményesen is, a maga példájával is – nagy igazságosztó szelleme sugalló erejével a szegény dolgozó jobbágynépet, s korát megelőzve, a merev közjogi formákat túlszárnyalva, ezt a robotos magyar parasztságot már a nemzet tagjának érezte, s úgy igyekezett róla gondoskodni. Az anyaország népes volt és gazdag, a lakosság a kor viszonyaihoz képest jól védett és igazságosan kormányzott. A kincstár ugyan gyakran és gyorsan kiürült a sok háborúban, de hamar meg is telt megint, csakhogy nem fosztogató adóztatás révén, hanem mert Mátyás hatalmas gazdaságpolitikus is volt, ős emelte Magyarországot Európa marhakereskedelmének olyan mérvű piacává, hogy Takáts Sándor szerint „ezt a nagy dolgot még egy századdal a király halála után sem feledték el”. „A magyar rendek – írja – 1580-ban áhítattal emlékeznek meg dicső királyunkról, s azt írják Rudolf őfelségének, hogy ha a marhakereskedés jövedelme Magyarországé lenne, az ország minden kiadását könnyen fedeznék…” A magyarság erős volt és túlnyomó, igazi alapja a birodalomnak, az oligarchia fék alatt, a háborúk, hála a király hadvezéri és államférfiúi józanságának, nem emésztettek túl sok embert. A birodalom hatalmas tartalékokkal rendelkezett emberben, anyagban, gazdasági erőben, jól válogatott egyéni tehetségben. S 1483-ban, mikor Frigyes császár már azt hitte, hogy nagy ellenfele gazdaságilag, katonailag kimerült, Mátyás megmutatta a pápai követnek tartalékban lévő ágyúparkját és teli kincstárát, s a követ álmélkodék vala.

    Hol van hát a rendkívüliség, a vakmerő túlzás, a túlfeszítettség, a kirívó, a mesterkélt és kártyavárszerű Mátyás rendszerében? Nem a rendszer a rendkívüli, hanem a személyiség. És egyéniségének egyik legcsodálatosabb vonása: az ilyen egészen kimagasló és magukban bízó lángelméknél szinte páratlan mértéktartása, egyensúlyérzete, hűvös ítélete, hatalma korlátainak biztos tudata és bölcs megalkuvása ott, ahol csak a megalkuvás segíthet. Megalkudott az alkotmányossággal, mert észrevette, hogy ezt az áldozatot meg kell hoznia, hogy a magyarok királya maradhasson és hogy nagy feladatait teljesíthesse, meg hogy a magyar nemzet erejét maga mögé állíthassa. Beletörődött abba, hogy nem nyerheti el a római császárságot, bár ez a cél korántsem volt olyan fantasztikus, mint ahogy a mai labancszemlélet föltüntetni igyekszik, hiszen Zsigmond is magyar királyból lett római császár , és ő sem volt német. Beletörődött abba is, hogy egyelőre nem tudja visszaszerezni Dalmácia déli részét, bár tüzet fújt ezért Velencére. Bele tudta élni magát hatalmának és dicsőségének tetőpontján, hogy nyugati hódításainak is nagyobb részét visszaadja a becsületes és végleges béke kedvéért. Bele tudott nyugodni felsőbbséges emberismerettel az emberi gyöngék változhatatlanságába, s merészen és nagylelkűen hajlandó volt többszöri hűtlenségeket is megbocsátani, s a nagy szellem olimposzi – nem krisztusi erkölcsi, hanem antik, intellektuális – türelmével, megbocsátásával minduntalan visszafogadta áruló híveit, míg csak józanul hihette, hogy belejuhászkodnak az ő terveibe. Mikor a Miksa főherceggel megindult tárgyalások során követe küldött Kázmér királyhoz, azt a Thuz Osvát zágrábi püspököt küldötte, aki előzőleg kétszer elárulta, s egyszer éppen Kázmér királlyal esküdött össze ellene. Állandó vágtatáshoz szokott tündöklő elméje őseredetien türelmetlen volt, sohasem bírta kivárni egy-egy akciójának befejezését, hanem párhuzamosan kettőt-hármat indított el egyszerre, vagy gyors egymásutánban futni hagyta őket, hogy egyik majd mégis sikerül; de ugyanakkor csodálatos és szinte emberfölötti türelmet is tudott gyakorolni emberrel – megtévedt baráttal, engesztelhetetlen ellenséggel –, feladattal, helyzettel szemben. És sohasem feszítette a lehetőségeket a végletekig: ahol leküzdhetetlen túlerőt tapasztalt, ott inkább visszavonult. S mikor talán önmagában új nagy álmokat gyújtott a siker, s lobbanékony, lovasvérmérséklete kész lett volna a józan mérséklet Rubikonját is átlépni, könnyen engedte magát visszarántani a túlzásoktól, ha a nemzeti közvélemény erre figyelmeztette…    

    Mátyás – Nagy Frigyes párhuzamosan    

    Fraknói Vilmos érdekes és sok tekintetben meggyőző párhuzamot vont Mátyás király és Napóleon között. Úgy érzem azonban, hogy bizonyos, inkább külsőséges hasonlóságok mellett erre a párhuzamra főleg az a különös hasonlóság ad alapot, amely a legélesebb körvonalú s egymással legkevésbé összemérhető egyéniségeket, a lángelméket valami földöntúli közös család tagjaivá avatja. Részeket tudnék fölmutatni Széchenyi István oly nagyon egyenetlen írásaiból, amelyek úgy hatnak az emberre, mintha töredékei volnának Shakespeare valamely elkallódott, ismeretlen drámájának. A második Zrínyi Miklós hadászati és harcászati írásaiban és az Áfiumban éppúgy megvillan a napóleoni géniusz egy-egy csücske, mint Görgei némely vakmerő, mégis józan és reális hadműveletében, vagy a Dzsingisz kán emberfölötti, minden más emberi erőt lenyűgöző, varázsló hatalma – Napóleonban.

    Mátyás leveliből, beszédeiből, vitáiból, tréfáiból valami olyan örök frissesség, a szellem és a magyar politikum olyan hervadhatatlan üdesége és finomsága árad ma is, mint ahogy teljesen értetlenül állunk szemben Petőfi verseinek majdnem százesztendős magyar nyelvével, amelyből semmi, de semmi nem avult el idáig. Az igazán nagy szellemek összemérhetetlenek, és mégis valami titokzatos rokonságot tartanak egymással, ezért lehet értelmes és meggyőző párhuzamot vonni még olyan egymástól távol álló lángelmék között is, mint amilyen Hunyadi Mátyás és Napóleon.

    Magam mégis inkább a Napkirályhoz vagy Nagy Frigyeshez próbálnám őt hasonlítani, vagyis inkább: velük mérni. Van Mátyás királynak egy érme, amelyen megtévesztésig hasonlít XIV. Lajoshoz. De ha egyéniségüket alaposan összevetném, valószínűleg kiderülnek, hogy Mátyás a felsőbbségesebb, szuverénebb, eredetibb a kettő közül. A Nagy Frigyessel való szembeállítás pedig inkább a nagy különbségeket domborítaná ki, mint a hasonlóságokat: Mátyás derűs és közvetlen természetességét, belső egyensúlyát Nagy Frigyes egyenetlenségeivel és élettani, lelki szabálytalanságaival szemben. Mátyás meleg kedélyét és nagylelkűségre s könnyelműségre hajlamos magyar nagyúriságát, lovagi gátlásait Nagy Frigyes rideg és kegyetlen gátlástalanságaival szemben. A mátyási magyar nagyhatalom régi és biztos megalapozottságát Nagy Frigyes Poroszországáéval szemben, amely valójában hagyománytalanul és előző példák nélkül az ő egyedülálló géniuszából – deus ex machina – termett. Nagy Frigyes hadserege és katonai ereje is legfeljebb egy-két nemzedékre terjedő roppant fejedelmi ambíció, erőfeszítés, nyers és kíméletlen, bottal való fegyelmezés, addig soha nem látott gépiesség, embertörés eredménye, mesterkélt alkotás; míg Mátyás serege több mint fél évezred szakadatlan katonai erőfeszítéseinek és hagyományainak, egy biztosan megalapozott, jogrendszerében, alkotmányában, életformáiban megállapodott, kiegyensúlyozott, egységbe foglalt, biztos határú, Európa által elismert nagyhatalom életének természetes terméke, amelyet Mátyás legfeljebb jobban összehangolt a maga korával és e kor külön szükségleteivel.

    Talán senki és semmi máson nem lehet olyan biztosan mérni Mátyás birodalmának természetességét és szerves voltát, mint éppen Nagy Frigyesen és az ő új csinált porosz nagyhatalmiságán. Hacsak nem még ama csodálatos meséken, amelyek Mátyás királyról ma is élnek a magyar nép zseniális emlékezetében s melyeknek mélysége, szépsége és különös bája mindennél nagyobb bizonyító erővel igazolja, hogy a mátyási alkotás inkább csak szerencsés összefoglalása s újjáteremtése volt annak a különös ősi nagy magyar „ügynek”, melyet Freisingeni Ottó szerint szüntelenül tárgyaltak, vitattak egymás között, sátraikban a különben olyan szörnyetegeknek rajzolt magyar urak, már századokkal Mátyás király előtt.    

    A gens és a regnum győzelme a rex fölött    

    Galeotto ama szellemes Frigyes – Mátyás jellemrajz párhuzamában, melyet a költő Zrínyi Miklós is olyan gyönyörködve idéz Mátyás királyról szóló tanulmányában, korszerűen főleg a két uralkodó egyéniségét állítja szembe, s mintegy azzal a szakadékkal magyarázza örökös ellenségeskedésüket, amely őket személyileg választotta le. Lehet, sőt valószínű, hogy e személyi különbözőségek s a belőlük eredő kölcsönös ellenszenv is megtette a magáét, valójában azonban sokkal inkább eszközök voltak mindketten nagyobb és személytelenebb erők kezében, mint ahogy talán fölületes pillantásra látszik. A magyar nép a társadalmi és emberi igazság elvével azonosította Mátyás személyét, minden bizonnyal okkal és jobbal. A magyar nemzet minduntalan visszatér politikai emlékezetében az ő korszakához, amelyben a magyar erő szabott törvényt az egész Duna-völgyének. Zrínyi Miklós a nemzeti királyság óriási teljesítményeit állítja benne szembe az idegenből való királyok korszakaival, melyeket ezzel a népi mondással jellemez: „kinek nem borja, nem nyalja”. Zrínyi nagy lelke azért szárnyal annyit Mátyás alakja körül, mert benne és műveiben látja annak legutolsó világraszóló bizonyságát, mit tud a magyar, ha a maga ura és inkább még a másoké is, mintsem hogy mások szolgája legyen. Én pedig azt az ítéletet merem kockáztatni, hogy Mátyás élete és művel az egész ezeresztendős magyar történelem legdöngőbb bizonyítéka arról, hogy olyan világraszóló nagy európai dolog volt a magyar államalkotás, amelynek vastörvényei előtt meg kellett végül hajolnia a legnagyszerűbb cézári egyéniségnek is, s abban a nagy vitában, mely olykor elég éles formában folyt Mátyás király, a magyar nemzet s a szent koronában szimbolizálódott birodalmi elv között, a „gens” és a „regnum” győzelmével végződött a „rex” fölött. A legbüszkébb és legzseniálisabb magyar király végül is alázatosan betöltötte a magyar nemzet akaratát és a magyar szent korona előírásait.

    Mátyás király szövetséget szeretett volna a császárral; a nemzeti és birodalmi érdek rászorította, hogy szembeszálljon a másik, az ellentétes birodalmi szemlélettel és érdekkel, leteperje és kiseperje a Duna-völgyéből. Mátyás senkivel sem kereste olyan szinte érthetetlen, túlzott vágyódással a kibékülést és barátságot, mint a császárral; a nemzet és a korona törvénye mást határozott: azt, hogy senkit se alázzon meg jobban, mint a császárt.

    Az a történelemszemlélet, mely Mátyás uralmában és birodalmában a magyar erőket meghaladó szvatoplukszerű, dusáncárszerű, vagy ottokárszerű egyéni tündöklést és lángeszű történelmi rögtönzést lát csupán – jórészt hogy mentegesse az utána következett rettenetes időket –, minduntalan a fölkelésekben nyilatkozó nemzeti elégedetlenséget állítja szembe a király erőszakra hajló egyéniségével és csak e fölkelések elverését látja, vagy mutatja s abban a nemzet beletörődését a mátyási politikába. De a nemzet történelmi akaratának és a magyar birodalom törvényeinek személytelen, fölkelések és kimutatható győzelmek nélkül is, egyszerűen az események sodrában való érvényesülését a király különpolitikája fölött, nem akarja vagy nem tudja észrevenni.

    Az ősi magyar birodalmi politika érvényesül Mátyás uralmában, nemcsak a császárral és a német-római birodalommal, hanem végül Csehországgal és Lengyelországgal szemben is. A király a császárral való szövetséget hajszolta, de a király mégis Lengyelországgal és Csehországgal békélt meg, és az 1486. évi birodalmi gyűlésre Ulászló cseh királyt, már mint Mátyás szövetségesét, politikájának eszközét és támaszát, nem hívták meg. S ha nem is volt ez a viszony Csehországgal és Lengyelországgal olyan zavartalan, mint történelmünk egyéb eredményes és fényes korszakaiban, mégis tartott és kitartott Mátyás életének utolsó évtizedében, mikorra politikája intellektuális pompájában és fényes eredményeiben teljesen kibontakozott. Igaz, fegyverrel és politikai, diplomáciai felsőbbséggel ki kellett kényszeríteni ezt a megbékélést és együttműködést.

    Az a nagyszerű üzenet, amelyet a magyar országgyűlés a Kázmér herceg dísztelen vállalkozása után nyomban menesztett Lengyelországba, elég tisztán mutatja a hagyományos magyar politika barátságos irányzatát, nagy mérsékletét Lengyelország felé, még a győzelem perceiben is. De a boroszlói fegyverszünet, majd a magyar-lengyel-cseh békeszerződés is érzékelteti ezt a hagyományos magatartást. Az a mód, ahogyan Mátyás a Lengyelországgal való béke kedvéért fölbontotta a német lovagrenddel való szövetségét, mutatja, hogy az ő kezében ez a távol szövetség éppúgy csak békeszerző eszköz volt Lengyelország szorongatására, mint a boroszlói győzelem.    

    Ősi magyar birodalmi szemlélet Mátyás és a szentszék politikájában    

    Még élesebben jelentkeznek Mátyás olaszországi politikájában a százados örökölt vonások: a nemzet beidegzettségei, ösztönei és a birodalmiság parancsai. Legfőképpen a szentszékkel szemben, úgy nagypolitikai, mint egyházpolitikai vonatkozásban. Mátyás a pápasághoz való viszonyában is csak folytatta ősei művét. A magyar királyok s velük a magyar országgyűlések, illetőleg a nemzet, Szent István óta úgy fogták föl a pápasághoz való magyar viszonyt, hogy annak két alapvető vonása rögződött meg történelmileg. Az egyik: a tisztelet és hódolat, amelyben sok van a lelkes hitbuzgalomból is, de még több a politikai belátásból. A másik: a kényes és érzékeny politikai függetlenség, minden hűbéri kötelezettség vagy látszat elutasítása, egyházpolitikailag pedig a főkegyúri jognak, mint a korona felségjogának, féltékeny megőrzése.

    Rendkívül élesen világítja meg ezt a százados magyar magatartást a pápasággal szemben az 1450-ben Hunyadi János kormányzósága alatt tartott országgyűlés tiltakozása egy pápai egyházi adománylevél ellen. Megmutatja ez az országgyűlési határozat, milyen érzékeny és féltékeny volt a magyar nemzet közjogi kérdésekben még a pápaság irányában is, amely ebben a korban Magyarország első és legáldozatkészebb szövetségese. Ekként hördül föl a nagy keresztény lovag-kormányzónak, az egyetemes kereszténység első hősének uralma alatt a magyar országgyűlés:

    „Tudja meg Szentséged, hogy habár sértetlenül kívánjuk megőrizni hódolatunkat az apostoli szék tekintélye iránt, mindnyájan közakarattal elhatároztuk, hogy inkább ellenség, mint ilyen vendég. Ez az ország, amíg fönnáll, szabadságát is fönntartja. Ha tehát Szentséged azt akarja, hogy Magyarország hűségesen ragaszkodjék a szentszékhez, tartsa tiszteletben szabadságát.”

    Jellemző, hogy ez a szövegezés Vitéz János várad i püspök tollát dicséri. Ez az alaphang, amely Vitéz János fogalmazásában is csak visszhangja századok magyar politikájának s amely azután tovább rezeg Mátyás levelezésében, diplomáciai tárgyalásai során, vitáiban.

    Védi a pápa egyházfői tekintélyét és hivatását mindenkivel szemben, szembeszáll az egyházi reform kérdésében XI. Lajos francia királlyal is. még élesebb a huszitizmussal szemben. Védi és nagyra tartja főpapjai tekintélyét, ilyeneket írván a pápának: „Magyarország főpapjai, kik lelki ügyekben elöljárók és igazgatók, világi ügyekben a közállapotok erősségének és szilárdságának főtényezői. Ennélfogva kívánatos, hogy méltóságuk gyarapodjék, tekintélyük emelkedjék és így nekünk is nagyobb szolgálatokat tehessenek. Mert ha valahol a világon, nálunk mindenek fölött szükség van tekintélyre… Állapotunk, valamint a közös oltalom ügye akkor tekinthető a legbiztosabbnak, mikor főpapjaink a legnagyobb tekintélyben állanak.”    

    A magyar egyház birodalmi jellegű önállósága    

    De a királyi felségjogokból semmit sem hajlandó engedni, s egész sor összeütközése volt a főkegyúri jog kérdésében a szentszékkel. Nem egy esetben nyilvánvalóan a pápának volt erkölcsileg igaza, mert Mátyás, különösen Beatrix királyné baljóslatú befolyására, életének utolsó évtizedében többször ragadtatta magát hozzá méltatlan főpapi kinevezésekre. De akár jogosultan szentszéki adományozás volt az összeütközés alapja, mint a modrusi püspökség esetében, akár magasabb erkölcsi okokból nem akarta a pápa jóváhagyni Mátyás egyik-másik főpapi kinevezését, a király hajthatatlan volt a maga, illetőleg a magyar birodalom jogainak védelmében. A modrusi püspökség vitája során így ír a pápának: „Nem vártuk volna, Szentséges Atya, hogy királyi jogunkat, amely iránt régi időktől fogva nehézség vagy kétség sohasem merült föl, amelyet elődeink mindig szabadon gyakoroltak s mi is gyakoroltunk, Szentséged ez idő szerint engedni fogja bárki által megsérteni.” Majd a bíbornokokhoz intézett levelében így jellemzi a magyar nemzet ragaszkodását a királyi főkegyúri jogokhoz: „Őszentsége biztos lehet afelől, hogy a magyar nemzet készebb az ország jelvénye gyanánt szolgáló kettős keresztet hármas keresztté átváltoztatni, mintsem megengedni, hogy a korona jogköréhez tartozó javadalmak és főpapi méltóságok a szentszék által adományoztassanak. Nem lehet tehát meglepő, hogy mikor Őszentsége jogaink ellen sérelmet követ el, mi ezt zokon vesszük és jogainkat megóvni iparkodunk. Mi, akik a szentszék iránt mindig engedelmességet tanúsítottunk és gyermekkorunktól fogva hódolatunkat bebizonyítani törekedtünk, elvárhatnók, hogy jogainkat a szentszék ne sértse és mások által sértetni ne engedje.”

    Mátyás roppant erejét és tekintélyét mutatja, hogy úgy aragóniai János herceg, mint ennek halála után Hyppolit ferrarai herceg esztergomi érseksége vitájában keresztülvitte akaratát, mindkét kinevezéshez kierőszakolván a pápai megerősítést. Általában magatartása a pápasággal szemben éppúgy magán viseli a magyar birodalmiság kimagasló tekintélyének bélyegét, mint legnagyobb elődeié.

    Ez a birodalmi tekintély és ez az erősen és jellemzően kifejlődött, elismert és századosan gyakorolt magyar főkegyúri jog a magyar egyháznak valami olyasféle különellenállást, önkormányzatot biztosított, aminővel a francia „gallikán” egyház rendelkezett. A magyar király történelmileg fejlődött főkegyúri jogának árnyékában az egyház a magyar birodalom területén valóban magyar egyház volt, a magyarság szellemének színeit és a magyar államalkotás bélyegét viselte. S hogy az egyetemes egyház kereteiben ez a magyar egyházi önkormányzat a nemzetet és az államot, illetőleg a birodalmat illette, annak fényes bizonyítéka az előbb említett országgyűlési tiltakozás olyan időből, amikor Magyarországnak nem volt királya.

    S ahogy a pápasággal szemben való politikai és egyházi magatartását az elődök és a birodalom szabják ki Mátyás elé, úgy a magyar birodalom érdekei ütköznek minduntalan közte és a velencei köztársaság között is. Ahogy védi a raguzaiakat „a velencei zaklatásokkal” szemben s ahogy kiköti az anconaiak bántatlanságát a szentszékkel szemben, vagy ahogyan védi Szerbiát, Boszniát, Havaselvét és Moldvát s ahogyan képviseli ezekben a mellékországokban a magyar korona méltóságát, jogait, de legalább annyira kötelességeit is: az mind nem valami különleges vagy eredeti mátyási dolog, az mind örökség, örökölt jog és kötelesség. Az mind: nem ő, hanem a birodalom…    

    Német történelemhamisító erőlködések; a magyar „olvasztótégely”    

    Tudós mezbe bújtatott német nemzetiszocialista propagandisták, bizonyára elsősorban a Trianonban elszakított magyar országrészeken szerzett tapasztalatok alapján érzik, hogy a magyar birodalom tudata és ösztönösségei még mindig ott élnek az emberek lelkében és nem utolsósorban az ottani német kisebbségek lelkivilágában. Ezért a náluk megszokott szellemi rövidlátással, de hosszú kézzel igyekeznek utólag is meghamisítani, szétkenni, elmosni a magyar birodalmiság eltörölhetetlen történelmi bélyegét embereken, dolgokon, nemzedékeken és országrészeken. Azt hirdetik, s e tekintetben könnyen hivatkozhatnak bizonyos újabb keletű magyar „szellemtörténeti” megnyilatkozásokra is, hogy a magyar birodalom csak gyönge utánzata, visszfénye egyes hatalmasabb magyar egyéniségek szellemében és alkotásain a német-római birodalomnak. Nos, többek között azt akartam megmutatni Mátyás király életének és politikájának tükrében, milyen természetes, milyen magától értetődő, milyen jól kiegyensúlyozott és szerves történelmi alkotás volt Mátyás birodalma, mennyire nem személyre szabott, mennyire nem idényalakulat, mennyire nem visszfénye semmi másnak, mennyire a Közép-Duna völgyének egyetlen értelme volt s eredetisége mennyire nem a Mátyásé, hanem valójában a magyarságé, a magyar fajtáé, a magyar nemzeté. Meg akartam mutatni, hogy mennyire nem véletlen volt és nemcsak Mátyás kimagasló szellemének teljesítménye ez a magyar birodalom, s hogy ebben a korban milyen rozoga és tehetetlen, silány tákolmány a német-római birodalom Magyarország gyönyörű, szerves fölépítéshez képest. Meg akartam mutatni, hogy a magyar birodalom déli mellékországai egy részének török megszállása mennyivel nagyobb lelki emóciót s nyomában mennyivel hatalmasabb politikai és katonai ellenállást váltott ki a magyar nemzetből, mint a német nemzetből az a hallatlan megaláztatás, hogy a szomszéd ország királya éppen a császári ház örökös tartományait, hatalmának, császárságának alapját húzta ki a német-római szent birodalom hatalmi birtokállományából, sőt betelepedett e birodalom császári székvárosába s azt a magyar birodalom második fővárosává avatta és építette.

    Az említett német történelemhamisítás s annak százféle alakban jelentkező tünetei, amelyek egyre mossák és tördelik a magyar birodalom emlékét és maradványait a Duna-völgyében, mélyen belevilágítanak a német nemzetiszocialista „délkeleti” tervekbe. De egyben megvilágítják akaratlanul is azt, amit az útból elhárítani akarnak: azt a magyar gondolatot, amely önálló életet tudott adni a Duna-völgyének a múltban s még nehéz akadálya lehetne a német délkeleti irányú hatalmi terjeszkedésnek a jövőben is. Az pedig, hogy megértük: ma már magyar egyetemi katedráról is nemcsak bántatlanul, de tiltakozással sem zavarva, sőt visszhangtalanul lehet gúnyolni a magyar szent korona alkotmányát, s magyar egyetemi tanár is a német birodalom visszfényének vallja a német nyomokon a magyar állam birodalmi igényeit és formáit a történelemben: ez viszont a mai magyar nemzedékre jellemző tünet.

    Holott olyan elemi erejű olvasztótégely volt ez a magyar birodalom, olyan hatalmas sugallat áradott belőle, hogy Mátyás sziléziai zsoldosvezére, Hag Ferenc magát trencséni ispánnak – sipan von Trenczin – nevezte és címeztette, Giskra pedig magyar zsoldoskapitánnyá szelídülten a szent korona tiszteletére inti a boroszlóiakat. Hova süllyedtünk mi magyarok, hogy ma már Mátyás király idegen zsoldosait, a német Hagot és a cseh Giskrát kell tanúkul fölvonultatnunk annak bizonyítására, hogy nemcsak Mátyás király élt valaha, hanem volt egyszer egy magyar birodalom is, s hogy szent korona nem ékszer és nem gyönge tudósok romantikus elmélete, nem is Werbőczi szép formulája a rendi kiváltságok védelmére, hanem egy nagy, egyetemes szellemű és elven történelmi valóságnak, a magyar államalkotásnak eredeti, megragadó és hódító szimbóluma.    

-vége-

    Utószó    

    A költő államférfiú és hadvezér Zrínyi Miklós írja Mátyás királyról; mi szebbel és igazabbal tudnám befejezni e szerény munkámat:

    „Az ilyen király csinál a maga alattvalóiból is vitézeket; a maga példájával felserkenti az alvókat és felébreszti a szunnyadókat; az ilyen alatt nevelkednek jók és lesznek vitézek mindennemű és rendű emberek… Ezek a dolgok nem minden királyoknak adatanak és legfőképpen aziknak soha nem, akik a magok országát és nemzetét nem tiszta szívből szeretik s nem gyönyörködnek benne, mint Mátyás király!”