Erdélyi József: A nagy tölgyfa
Magányos tölgyfa állt a legelőn.
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
az ölelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy. Magvát a legelőre
madár, vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vastag törzsököt nevelt.
Gyökereit mélyen a földbe fúrta,
szétterpesztette kellő kedvire,
volt helye bőven, nem úgy, mint az erdőn,
nem kellett folyton vetélkednie,
földért, napfényért, esőért, szellőért
nem kellett folyton kapaszkodnia,
nőtt egyedül, terebélyesedett,
hatalmasan, s nyílt puszta fia.
Nem nőtt magasra, nem szökött az égre,
de mint az ég s mint a síkság kerek,
olyan kerekké, olyan boltozattá
alakították a szabad szelek.
Ágat-bogot nevelt, annyit, ahány
csillag az égen, lombja sűrüdött,
mint a tejút, mint az éjfél homálya,
a viharfelhők, a sűrű ködök.
Fának beillett volna minden ága,
kerek erdő volt ő egymaga már,
egész erdőség. Ott állt egyedül,
a sík mezőben, mint valami vár,
mint egy néptörzs, amely a rengetegből,
a pusztát meghódítani, elszakadt
és megtorpant magányosan, hiába
várván a megsegítő társakat.
Hiába várta már. Körül az erdőt
kiirtották, feltörték az ugart.
Csak ő maradt meg, a legelő szélén,
tűrve tovább is minden zivatart.
Egyesegyedül ő kapott kegyelmet,
árnyékáért talán, vagy mert a föld,
a legelő a falué, közös volt
s árnyéka nem a szántóföldre dőlt.
Állt, mint egy bálvány és élt, mint az élet,
törzse nem odvas, minden ága ép,
fagyöngy ha itt-ott telepedett rajta,
soká nem bírta erős nedűjét
s nyomán itt-ott, mint megfojtó marok,
leütő ököl, egy-egy göb meredt
s azért úgy rémlett, hogy nagyon haragszik
s minden arrajárót megfenyeget.
Nem féltek tőle, alátelepedtek
fáradt kapások, aratók, a dél
tűző napja elől, alája állt,
derekában herével, a szekér.
Lehajló ága lovat legyezett,
tövén a korsó vize hűs maradt.
Pihentem én is, kóbor kisfiú,
hívogató zöld sátora alatt.
Később, bogárgyűjtő diák koromban,
meg is másztam szarvasbogár után,
de megjártam: csípős hangyáival
hamar megtelt minden darab ruhám.
Szálltam le gyorsan, vetkőztem sietve,
ráztam ki a cserhangyák özönét.
Később, midőn már bajszom ütközött,
megsúgtam néki egy leány nevét.
Megsúgtam néki, hogy fáj, fáj a szívem,
mert elmegyek és Őt nem láthatom.
A nagy tölgyfa velem sóhajtozott
s úgy meghatotta ifjú bánatom,
hogy sírt. Barázdás, kérges öreg arcán
szivárgott és folyt, folyt a könny alá.
Vagy búcsúzott tán? Tudta, hogy tövére
fejszét köszörül az irigy halál?…
Oda voltam soká, nagyon soká,
onnan jöttem vissza, ahol sokan
megpihentek mindörökre, ahol
a halál éles fejszével rohan
s erdőket irt, virágzó emberekből.
Kerestem gyermek, ifjú koromat,
emlékeit az első szerelemnek,
a nagy tölgyfát a szabad ég alatt.
Nem volt az már, azaz csak volt, kivágták,
helyben tátongott egy nagy üreg,
nagy seb a földben s a földből kiálltak
a vereskérgű szakadt gyökerek,
mint harctéren, a gránáttépte földből,
a roncsolt, véres lábak és kezek…
De hamvából is felépíti százszor,
kizöldíti a hű emlékezet – !