Ady Endre: Néhai Vajda János

Sokáig várta szegény a Halált,
Pedig magyarul s nagyon szépen hívta,
S vén haláláig hiányzott neki
Dárius kincse: azaz száz forintja.

Talán a mája se volt épp szelíd,
Olykor bíz’ nyűgös volt ez a vén gyermek,
De hisz’ Istennek s ami keserűbb:
Magyarnak, bárdnak, poétának termett.

Durcásan, büszkén csörtetett tovább
Rakott, hívó, bő nagy asztalok táján,
Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen,
S gőggel rúgott ki végső éjszakáján.

Bakonyi fajta, karakán magyar,
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott,
S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.

Akkor is úgy volt: frász törhette ki
A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,
Mert úgy van igaz magyarság szerint,
Ahogy cudarok és urak akarják.

Mert úgy van most is, kis, szamár gazok
Fojtják el, fogják az Isten növényét:
Magyar és vátesz, ez éppen elég,
Hogy honi késsel szent szívén döföljék.

Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide
Valaki ember, igazán nagy, gazdag,
Hagyjuk szabadon, simán a teret,
Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.

Oh, vén por-ember, boldog néhai,
Faáradt-irigyen, búsan megidézünk,
S megejt bennünket a magyar remény,
Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.