Hangay Sándor író, költő, publicista

Petőfi volt az ébredő nemzet első, tettre-csatákra serkentő hadi lantosa, az ő tüzes költeményei buzdították a harcban a honvédeinket. A nagy poéta legendás alakja lett a magyar nemzetnek... Az I. világháborúnak is megvannak a maga lantosai, a nemzet dalos csalogányai. Amit a nép érez, azt a poéták formába öntve megörökítik, jót is, dicsőt is, rosszat is, bajt, bánatot-nyomorúságot is. Az igazi költő a nép fiainak tolmácsa és nemcsak önkeservének panaszos muzsikusa. Katonaköltőink közül kiemelkedett az ismertebb, halála kapcsán emlékévét most tartó Gyóni Géza, és a Szózat oldalain most felelevenített, mára már szinte elfeledett Hangay Sándor százados, akik még egypár, majd később bemutatandó lírikussal együtt e nagy világégés legnépszerűbb magyar költői voltak.  

Író, költő, publicista, műfordító, pilótaszázados volt, aki 1888. május 26-án, Székesfehérváron született majd a soproni főreál-gimnáziumot végezte el. Katonai pályára készült, de első könyvének sikere után elhagyta a Ludovika-akadémiát. Újságíróként főként fővárosi lapoknak dolgozott, majd a Kultúra című soproni szépirodalmi folyóirat szerkesztője lett, majd több lapot, folyóiratot szerkesztett [Móka, Szivárvány, Mátyás Diák]. Megalapította a Szabad Komédia színházat. A világháborúban önként jelentkezett szolgálatra, az egész háborút végigharcolta, előbb a 68. Jász-kún gyalogezredben,  később mint tábori pilóta. Háborús verseiben a Nagy Háború harcos katonáinak élményeit örökítette meg. Költeményeit antológiákba válogatták, néhányat idegen nyelvre fordítottak és megzenésítettek. Kiváló és termékeny szerző volt, tevékenysége a versektől kezdve a novellákon át a színdarabokig, és a zeneművek szövegeikig ölelte át az irodalmi palettát. Az irodalomtörténet szintjén számon tartott, hogy mint szerkesztő az 1931-ben kiadott „Azért is! harc az öregek ellen” című antológiában Radnóti Miklós hét költeményét válogatta be, mellyel segítette a fiatal költő indulását. 1945 után kiszorult az irodalmi életből. Budapesten, 1953-ban hunyt el, porai a Farkasréti temető 9/2-1-9/10. sírhelyén nyugszanak. [Valentyik Ferenc szíves közlése]

Harctéri altató

Lengyel mezők, haj! szép lengyel mezők…
S te bágyadt, könnyes őszi alkonyat,
A rét ölén most, arra nálatok
Piros virág, friss vérpipacs fakad.
Piros virág, Hadisten szép virága
Férfiszívekből bontja szirmait…

Csitt esti szél, te álmok hordozója,
Lassan, suhogva szálljon szárnyad itt.
Lassan, suhogva, mint a dajkanóta.
Halottak álma boldog, szép legyen…
– Aludjatok ti hős magyar fiúk
A könnyes, őszi lengyel réteken!

Aludjatok!… Itt virrasztók zokognak.
Leányszem könnyes… asszonyszív remeg.
De büszkeségtől lángoló szemekkel
Fakarddal játszik mindenik gyerek.
Apró doboktól hangos utca, udvar.
Huszárcsákó van minden kis fejen
S ihlett alkukról szent jövendölés szól:
Zengőn harsan fel: hajrá! győzelem!

Lengyel mezők, haj! szép lengyel mezők!
Csaba útján új üstökös ragyog,
És szárnyas, karcsú paripákon szállnak
Fölöttetek hős, büszke magyarok.
Magyar huszárok… kardjuk őszi fényben
Villogtatja az új lengyeltavaszt…
Piros virágtól, vérszirmú sebektől
Virít ki most a hervadó haraszt.

– Lengyel mező, dajkáld a rád hanyatlót.
Szellő, sodord fülébe: győzelem!
Hősöknek álma, szentséges nagy álom,
Virrassz a megtört fényű szemeken.
Lássák a rónát dús aranyvetéssel,
Fakarddal játszó gyermekek hadát…
Szőke Tiszának altató meséje
Elszálló lelküket karolja át.
Lánykönnye légy te őszestéli harmat,
És asszony karja messzi puszta rét,
Hogy szép álomba ringasd hős huszárok
Golyóátjárta elnémult szívét.

A világháború irodalma részben még a könyvtárakban hever, úgy várja esetleges feldolgozását vagy további halálát. De hogy vannak még utórezgései, bizonyítják egyes színművek, regények, költemények, előkerülő hadi-naplók. Hangay Sándor Nemeréje — eddig megjelent két háború- könyvének [Az égő Balkánon keresztül, Egy repülőtiszt naplója] kibővített összefoglalása — szintén ilyen kései sereghajtó. Hangsúlyozottan egyéni ízű emlékek gyűjteménye: költői lélekkel megérzett és művészi tollal megírt, friss benyomások, színes, érdekes próza, egyben jó anyag a magyar haditörténet megírásához. Hangay mint honvédszázados és repülőtiszt, nyitott szemmel és bátor szívvel járta végig a hadak útját. Mitrovicától a Lovcsenig, Stanislautól az olasz bércekig, sárban, fagyban, tűzben és dicsőségben. Kedvelte a háborút, pompázó, tömör leírásai lelkesen dicsérő sorokat tartalmaznak jászkún vitézeiről, gépfegyveres „ős” repülő harcairól, a „ma még piros élet, holnap fehér álom"- világ hangulatairól. Hadtörténeti közleményei is fellelhetők.  Lelki szárnyai: az ember- család és hazaszeretet, fehéren maradtak meg a harctér poklának vérében és füstjében.

Szomorú katona-nóta

Ráchegyek közt kunbakákkal,
Orosz földön szárnyas gépen,
Olasz hegyek havas ormán
Naponta az eget érem.
Velencei síkság mélyén
Harcos búval, áhítattal
Katonasors célja felé
Közeledünk minden nappal.

Vén cigánynak hegedűje
Nyughatatlan szívem ágya,
Asszonyhajból van a húrja,
Nótáit a vágy dajkálja.
Fekete haj sírva-ríva
Zokog be a piros éjbe…
Álmaimat harcos idők
Zivatarja összetépte.

Fehér karok, piros ajkak
Csókot szító boldog násza…
– Magyar bakát felesége,
Kis gyereke már ne várja.
Magyar baka vissza nem tér,
Ellenségét letiporja
S aztán, aztán, mint egy Krisztus
Glóriásan hull a porba.

Itália, 1918. január

Néha egy-két politikai vagy szociális ízű megjegyzés kerül ugyan tolla alá, de az ő madártávlata inkább a mindent nyugodtan szemlélő, dicsőségre vágyó költő-katona kitartó reménye és józansága.

Ima a Szeret partján

Csillagos mennybolttal takaródzunk éjjel.
Haza sóhajtozunk hazaszálló széllel.
Párnánk az oláhföld kemény nyoszolyája,
Gondolnak-e otthon a szegény bakára?
A magyar bakára?

Halálvető magjuk muszkaágyúk szórják.
Szeret vize partján álljuk a nagy próbát,
Szőke hab altatja szívünk dobogását,
Őszi nap szárítja könnyeink hullását,
Könnyeink hullását.

Mindenható Isten egyetlen-egy éjre
Engedj belenéznünk a Tisza vizébe,
Tereld hozzánk sodrát, hozza el az álom,
Tisza-habja zúgjon az oláh rónákon,
Az oláh rónákon…

Oláh front, 1917. szeptember

Művei:

Verseskönyvek:

Szárnybontás. Kunossy, Szilágyi és Társa, [1908]
Magyar ekével. U. o. II. kiadás, [1909]
Csókok könyve. U. o. II. kiadás, [1909]
A sátán evangyeliuma verses drámák, Balla J. könyvkereskedés kiadása, illusztrálta Tichy Gyula rimaszombati festőművész, grafikus [1911]
Meztelen emberek vihar előtt. Lelki portrék, illusztrálta Tichy Gyula rimaszombati festőművész, grafikus [1912]
Esett harcos szívére. Dick Manó, [1912]
Sándor Hangays Gedichte. [Übersetzt von Cornelius Popovits. Xenien-Verlag, Leipzig]
Szemiramisz csodakertje versek és egy kis regény. Kner Izidor, [1912]
Aladin lámpása. Sopron, [1913]
Fekete haj árnyékában. Budapest, Toldi könyvkereskedés kiadása, [1914]
A zengő Golgotha. Magyar vállalkozás kiadása, [1914]
Von der Donau und der Theiss verses antológia. [1916]
Háborús versek. [Kiss Menyhérttel és Oláh Gáborral, Magyar Könyvtár]
Hadak útján (Háborús versek). 1918]
Regős énekek Erdélyországból Verses magyar mesedrámák. Budapest. [1924]
Csaba útján csillag porzik. A háborús versek 5. kiadása. [1925]
A világháború nótáskönyve. A háborús versek 6. népies kiadása. Arany János Irodalmi és Nyomdai RT.  [1925]
Jegenyék zúgása. Új versek [1914-1926]
Füttyösen, deresen [1937]
Hangay Sándor írja [1938]
Hangay Sándor összes versei [1942]

Novellák, egyebek:

Meztelen emberek vihar előtt [1912]
Bábszínház [1913]
Az égő Balkánon keresztül harctéri napló [1918]
Egy repülőtiszt naplója [1918]
Istár galambfogatán [kisregények, 1922]
Esztétikai tanulmány: Művészetek az én tükrében (1913]

Először verseket[részben a fronton] majd az 1920-es években H. Courths-Mahler regényeket is fordított. Egyéb versei, novellái, esszéi és megzenésített dalai Kékkönyvében található [1-7. kötet].

Füttyösen, deresen…

Hittel, bízva, bátran
Mindig a
Magam útját jártam!

Sziklás volt, töretlen?
Sebaj, – ha
Arra vitt a kedvem.

Tömeg nem taszigált,
Ott elém
Pimaszul ki sem állt.

Fejemet a falnak
Nem vitték
Liliput-hatalmak.

S nem pirult az arcom
Sohasem
Szánalmon, rongy harcon.

Füttyösen, deresen,
Ma is a
Felutat keresem.

Fölöttem végtelen…
Köröttem
Lélek és értelem.

Alattam lenn a sár
S bolond, ki
– Ha nem kell – abba’ jár.

Várkonyi Nándor Hangay Sándor verseiről:
…Könnyű és termékeny verselő, de költészetének értékskálája változékony, lírai érdeklődése sokféle irányban vonja s nem mindig egyforma sikerrel. Szerelmi lírája erotikus, kissé egyénietlen, szólamokban gyullad ki inkább, mint heves, belső átéltséggel. Mint a háború katonája, a repülő ember költészetével hozott új tárgyat, melyet a reflexív-elemek beleszövésével igyekezett elmélyíteni. Igazi természete a küszködő, realisztikus kifejezésű s emberi őszinteségű érzések világa felé vonja; Kelet nyugalmát áhítozza s az öröm szavai idegenek maradnak ajkán…  

Mese az életemről

Mi volt az életem?
– Kis ér,
Mit zengő útján virágos part kísér;
Majd harsogó patak,
Mely szikláról a mélységbe szakadt,
Hol örvény torkán forgatagba szédült.
Tajtékot habján ismeretlen vész ült.
Vihar ostorja suhogott fölötte.
Égbe akart törni, de ágyához kötötte
A sorsa, végzet, Isten, – lenyűgöző hatalom…
S a gátszakító árt most
Csitítva altatom
Magyar pocséták medrén, hol zúg, suhog a nád:
– Hegyeknek kristálykönnye, örök jó éjszakát!
Ez volt az életem!
– Rossz sorsom meglopott,
És eltemet maholnap az alföldi homok.
Kiszikkad majd a sár is és kiveszik a nád,
Nem lesz már láp se akkor, és nem lesz lápvirág,
Csak ernyedt nyári naptól, ha elbódul a Dél
S a részeg, álmos puszta a múltakról mesél,
A Délibáb mutatja, talán, hogy egyszer ott
Tengert nyelt be a szomjas, falánk magyar homok.

Dr. Pintér Jenő így írt 1912. január 1-én Hangay Sándor „Szemiramisz csodakertje” című verseskönyvéről:

Tudod-e mit rejt a betű magában?
Tudod-e mi van lelke fenekén?
Valami bánat mered a szemembe
Minden írásból tompán, feketén…

Ha előveszem Hangay Sándor költeményes köteteit s egyik versét a másik után olvasom, csakugyan „valami bánat mered a szemembe minden írásból tompán, feketén”. Rejtett bú, titkolt panaszok, Halk sírás a strófák hangos zöngése mögött.
Borongó hangú poéta! Egy azon kevesek közül, kik az életet nagy és szent kötelességek komor láncolatának tartják; egy azok sorában, kik nyugtalanul keresik és haragos lélekkel járják a tövises utakat. Mi adja ezeknek a ritmusos beszédű, lobogó képzeletű s a művész-páláért minden szenvedésre kész íróknak az erőt és kitartást? A dicsőség szomjúzása vagy a lágy női karok? A fékezhetetlen dalolni-vágyás vagy a hivatásba vetett rendíthetetlen hit? – A csillagot hiába kérded, miért világít az éjszakában; a költőtől hasztalan tudakolnád, mi hajtja dalolásra.

Vasszörnynek a torka volta mi bölcsőnk
Sok szikrakölyök.
S láng méhe jajongva minket a szennyes
Éjbe lökött.
Csóvákba verődve hosszú uszályban
Szálltunk mi tova.
Fenn csillagos égbolt. Lenn a posványos
Vízpocsolya.

Hangay Sándort fölösleges bemutatni a magyar olvasóközönségnek. Akik érdeklődnek a modern magyar líra termékei iránt, elégszer találkozhattak nevével. Hangay már régen nem kezdő poéta. És már régen túl van azon a koron, amelyben a költők szívesen veszik a bókokat és bíztatásokat.
Valamit mégis ki kell róla emelni.
Az újabb magyar líra tele van utánzókkal. Mióta néhány álmodern poéta divatba hozta azokat a strófákat, melyek a régimódi verstechnikával semmiféle összefüggésben nincsenek, azóta minden harmadik ember költőnek tartja magát. Költő mindenki, aki képes arra – és ki nem képes? – hogy hosszabb-rövidebb sorokat szeszélyes rímtelen strófákba fűzzön. Ezek a költők megkövetelik az olvasótól, hogy zenét és mélységet érezzenek ki ott is, ahol ők száraz, döcögő, egyenetlen prózát és tartalomnélküli gondolatokat adnak. A költői forma és költői elmélyedés megvetése divat lett.
Hangay költeményeiben ritkán akadni formátlanságra és tartalmatlanságra. Nem az a hanyag és üres versgyártó, aki nagyzoló modorosságával terhére van az olvasónak. Jól tudja, hogy a költemény nem találós rejtvény, melyből csak hosszas fejtörés után s akkor is többnyire csak tévesen lehet kikövetkeztetni, mit is akart tulajdonképpen, s – költői gondolatok híján – milyen újszerű és vad zenével iparkodott meglepni bennünket a merész szerző. Jól tudja, hogy a költőnek egyúttal filozófusnak is kell lennie. Jól tudja, hogy a költőnek meg kell becsülnie művészetét s örökösen eszében kell tartania azt a jelmondatot, melyet – a XIX. század költőihez intézve – eképpen fejezett ki a magyarok legnagyobb lírikusa:

Kalmáridőket élünk mostanában,
Egy pénzdarabnak nézik a világot,
S ha a világ pénz: a költő mi rajta?
A költő – mondják – hasztalan penész csak.
Pedig a költő a királyi kép a
Világ tallérján… Nem! Királyi kép sem!
Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja,
Szép szellemrésze a hitvány anyagnak –
Légy büszke rá, hogy költőnek születtél!

Összeállította: -cspb-