Hangay Sándor: Szerelmes katona levele
Fájdalmas hét sebem égő tüzes ajka
Feslik ki virágba álomtalan éjem…
Hét szál piros rózsa hajladozik, bókol,
Mintha felbuknának nagy fekete tóból.
Piros rózsák között didergek fehéren.
Micsoda tó vagy te, vészek éjszakája?
Tava vagy talán a bús szomorúságnak?
Könnynek? fájdalomnak? kínzó szerelemnek?
– Akik idejönnek, könnyes szemmel mennek.
S vért verejtékeznek, kik partodon állnak.
Hét szál piros rózsa, kínoknak tavából
Remegő kezekkel íme most letéplek.
Rádobom a habra… Vigye csókos álom!
Ringassa keresztül életen, halállon.
Éjfélre, éjfélre az ágyadhoz érnek.
Első piros rózsa, fészkelj a hajába,
Csigázó, örvénylő, fellángoló vészbe…
Bódítsd el az agyát vérnek mákonyával,
– Mért nem is takarhat be most a hajával! –
Piros rózsa juttass, mindig az eszébe!
Másik kettő borulj szemei tükrére,
Izzón, piroslón, mint láng ül a parázson.
Szép szeme, szemei drága csodalámpák,
– Melyik boldog Isten gyújtotta világát? –
Akarom, akarom, mindig engem lásson!
Negyedik, ötödik, mellei havára…
Hatodik, hetedik, csókolja a térdét…
Vánkosa vágyamnak, hattyú fehér mellek,
Csókra ingerlése gömbölyű térdeknek
Ringassátok el a szívem hét csöpp vérét
Didergek, didergek, ó melléd simulnék!
Sebeimnek száját bekötné a csókod.
Ölelésed volna feledésnek írja.
De a csillagokban az vagyon megírva:
Nem kapok én tőled soha többé csókot.
Szávapart, 1915