Farkas Imre: Borús szerelem

„Asszonyom, nem zaklatom vallomással,
Nem ragadom meg átlátszó kezét –
Ön tudja jól, hogy sok és nagy hibám közt
Van egy erényem: az őszinteség.
Hajam őszbe vegyült s a szívemben már
Közönnyé tompult minden fájdalom –
Bizony, későn találkoztam kegyeddel,
Pedig rég kerestem önt, asszonyom!

Éltem! szerettem egykor ifjú tűzzel
És csalódtam én is, mint annyi más.
Szívemre vettem. Vergődtem, zokogtam,
Míg végsőt lobbant minden lángolás.
Napfény derül most a lelkemen újra,
De már nem délben, hanem alkonyon…
Utolsó vággyal, haldokló reménnyel
Imádom, imádom önt asszonyom!

S hasztalan néz el kék szeme fölöttem,
Szava hiába közömbös, hideg,
Ön szeret engem!… Szeret, bár ez érzés
A hitét, a nyugalmát tépi meg!
Ön is rég elfeledte a mosolygást,
Ön is hitt, bízott, ön is szenvedett –
Ujjongva ébred tavasz a szívemben
Ugy-e, hogy szeret? Ugy-e, hogy szeret…?”