Küzselyi Erzsébet: Hősök temetése
Innét, ahol lakom,
Ellátok én a csöndes temetőre,
Mely ott terül el a dombos oldalon
S lenézeget az útra és mezőre.
A lombjavesztett bokrok s fák alól
Elnéznek messze, messze a keresztek…
Madárszó sincs most, csak a szél dalol –
s temetnek benne, mindennap temetnek.
Beszédes fejfák gyűlnek, gyűlnek sorra,
Félek számolni… már nem számolom…
Mintha ezer szív bánata zokogna
A hópalástba burkolt hantokon.
Mintha az élet s ifjúság tündére
Lofordított fáklyával állna ott
S Niobeként hajolna a halott,
Hazaért vérzett hősök hűlt szívére.
Mintha távol faluk harangja szállna
Elbúcsúztatni itt alvó fiát –
S kelnének síró, halk melódiák
És minden könnycsepp hópehellyé válna…
S tavasszal minden hópehely pedig
Virágba szökne… S rózsák illatából
Sírna a lét után a halott tábor,
Mely annyival maradt adós nekik.
…Lelkünk zokog, hogy ti nem éritek meg
A nagy célt, melyért éltetek kilobbant!
Szent hajnala győzelmi ünnepeknek
Csodás fényével rátok nem ragyoghat…
– Bús hős regéket zengenek nekünk
Tirólatok majd az új hegedősök,
…Aludjatok, ti édes, ifjú hősök:
Mi élők sírunk – és emlékezünk!…