Büky György: A honvéd

Honvéd! Csak egy szó. Szürke, mint a többi,
Csendesen, lágyan mondja ki a szánk.
Hat betű. Hat hős. Abc seregből.
S már tudjuk, hogy veszélyben a hazánk!
Honvéd! Úgy írod, mintha semmi volna.
De napsugárral lesz tele a lég!
Virágeső hull a szó szent nyomában.
Honvéd! És nincsen semmi veszve még!

Sápadt lányarcok rózsába virulnak.
A kötés lágyabb. Csendes a beszéd.
Honvéd! A szívünk adjuk oda néki
És leborulva csókoljuk kezét.
Lázas szemével szörnyhalálba nézőn
És meredt karral, futva megy tovább!
Ajkáról rémes kiáltás tör égig!
Honvéd! S nem bántják magyarok honát!

Honvéd! Menyasszony sápadt arca sápad,
S keze fehér imára összehull.
A szeméről és reszkető szívéről
A lombsugár s a reménylomb lehull.
Honvéd! A feje mégis lángba roskad
És alig bírja dobogó szívét!
Reszketve, tűzzel néz ki ablakából…
Honvéd! Honvéd!… S nem veszti el hitét.

Egy bús szobában öregasszony édes,
Meleg ruhát köt csendben, szaporán.
Ha el-elnéz, a szeme néha rémes
S a csend is fölsír a régi szobán.
Néha megroskad. De aztán sugáran
Egyenes lesz, mint sápadt gyertyaszál.
Rajongva néz a feszített keresztre…
Honvéd! S imája a magasba száll…

Honvéd! Be szép szó! Olyan tüze van, hogy
Egy lángba borul tőle a magyar.
Honvéd! Riasztó és föllelkesítő.
Szívrengeteget parázsba kavar!
Mikor már minden-minden összeomlik,
Nem bírja a kar és roskad a láb,
Meghullott fejek bukdácsolva járnak:
Honvéd! És megyünk előre, tovább!…

Honvéd! Csak egy szó! Szürke, mint a többi.
S ha temetjük, hogy sír, jajgat a föld.
Hat betű. Hat szép halott, drága gyermek,
Vélük lassan minden a sírba dőlt.
Honvéd! Csatákban tüzet, vihart ontó.
S a temetésnél felűzi a jajt.
Honvéd! Te édes, szép, magyar vitézség!
Honvéd! Te mented csak meg a magyart!…