Muskátli - 2017. május

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. május / III. évfolyam / 9. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

A legszebb májusfa

Bátki Böske kis ablakát
Festi már a hajnal,
Kinyitja kék virágszemét
Gerlice kacajjal.

Ott künn három májusfa áll...
Nagy, magas a kettő,
Citrom, narancs van az ágán
S cifra szalag, kendő.

A harmadik nem éri föl,
Csak a fecskefészket;
Nem is mutat zöld levélnél
Egyéb ékességet.

A kis Böske annak örül
A legjobban mégis,
Olyan, mintha könny csillogna
Még a levelén is!

Tudja ő azt, hogy ki hozta
Hajnal hasadtára:
Egy apátlan és anyátlan,
Elhagyatott árva.

Egy kis fiú, kinek arca
Csupa bánat, ínség...
Akinek ő juttat egy-egy
Jó falatot mindég.

Tudja Isten, mikor nézi:
Kivirít az a fa...
Százszorta szebb minden fánál:
Arany virág rajta.

Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 21. szám, 1905. május 21.

 
Anyák napi megemlékezés Nemesradnóton

Lőrincz Sarolta Arankával

Nemesradnót, 2017. május 7.

Tisztelt jelenlévők, kedves nemesradnóti emlékező közösség!

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy anyák napján emlékbeszédet mondjak a nemes Nagy Pósa család fiának, Pósa Lajosnak édesanyjáról, született nemes Kovács Máriáról, Marcsa néniről. Forrásanyag után kutatva, megtaláltam nemes Pósa Antalné, született Kovács Mária fényképét. Tiszta, nemes arcán azonnal felfedeztem lelkének egyszerű, de annál nagyobb gazdagságát. A fényképről egy régi, mára talán már el is feledett ruházatban, fejkendős asszony nézett a fényképezőgép lencséjébe. Tekintete nem a fekete anyaggal betakart régi fényképezőgépet figyelte, hanem a titkok fátyolán keresztül fiának és nemzetének jövőjét. Oldalán, fia Pósa Lajos állt, mindenki Pósa bácsija. Úgy éreztem, körül veszi őket egy titokzatos szellemi, szeretet kapocs, amely mintha kizárólagosan csak a kettőjüké lett volna, de mégsem. A szeretet kiáramlását nem lehet megakadályozni, az mindenkié. Akiben szeretet van, az önkéntelenül is átadja a körülötte lévőknek. Szent Pál apostol leveleiben olvashatunk erről, miszerint a szeretet nem keresi a maga javát, nem féltékeny, nem örül a gonoszságnak, mindent eltűr, mindent remél, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha. Nemes Kovács Mária, Marcsa néni is mindent eltűrt, mindent elviselt, együtt érzett a nélkülözőkkel és sosem a maga javát kereste. Életének fénypontja a fia volt, majd fián keresztül a nemzet, a magyar haza, a jövő magyar nemzedéke. Nemes Kovács Mária életének érzékeny édesanyai lelkületével tudta, hogy fia a magyar nemzetet verseivel, írásaival, meséivel a jóra, a szépre neveli.
  Marcsa néni fényképét nézve azon is elgondolkodtam, vajon milyen lehetett, mint fiatalasszony. Elképzeltem, amint kicsi gyermekét bölcsőjében ringatja, altatja, becézgeti, édes anyanyelvén altatókat dúdol, énekel neki. Amikor első lépéseit teszi, anyai, óvó szeretettel vigyázza kisfiát. Aztán, ahogy nő, növekedik, kézen fogja és iskolába vezeti, tanulni, okosodni, hogy pap lehessen belőle. Azt is elképzeltem, amint ez a kisfiú az esti ima után, tágra nyílt szemekkel és kitárult lélekkel, mesére szomjasan ül az ágyán, várva, hogy édesanyja mesét mondjon. Az édesanya pedig szeretettel leül fia ágya szélére és lelkének gazdagságából fonni kezdi a mesék fonalát. A gyermekkorban hallott édesanyai mesék csodás, felfoghatatlan világából születtek később Pósa Lajos állat és tündérmeséi. Édesanyjához fűződő különleges kapcsolatát idézi a következő verssor is:
„ Te szent, magasztos, élő szeretet, te lobogó láng a világ felett, anyai szívben édes érzelem, egyetlen egy, legtisztább szerelem.”
Felfokozott, szoros érzelmi kapcsolat volt ez, anya és fiú között. Mindez nyomon követhető Pósa Lajos hazafias, vallásos, családi költészetében, tündérmeséiben, állatmeséiben, gyermekverseiben egyaránt. Pósa Lajos egész irodalmi munkássága ebből a szoros érzelmi telítettségből táplálkozott, amint sorra megjelentek a hazaszeretet és a szép magyar nyelvet dicsérő gyermekversei. Írásainak egyszerű, harmonikus világa, otthonról, édesanyja lelkéből táplálkozott. Ezek az emlékek gazdagították irodalmi munkásságát és nevelték honszeretetre, hazafiasságra. Az édesanyjától kapott érzelmi többlettel tudta írásaival az ifjú nemzedékeket nevelni, abban a korban, amikor a magyar nyelv másodrendű volt és a német nyelvé volt a jövő Magyarországon./ Lám, ismétli a történelem önmagát, hiszen mai világunkban sokan szeretnék elhitetni a felvidéki magyarsággal, hogy az ifjú nemzedék jövője nem az anyanyelvén keresztül biztosított, hanem a többségi nemzet nyelvén. /
Nemes Kovács Mária, Marcsa néni, aki ilyen bőséges szellemi értékekkel bíró embert tudott nevelni, az fiatalkorától érzelmekben gazdag, lelki egyszerűségében tiszta, hagyományaihoz, magyarságához, Istenhitéhez csak hű lélek lehetett. Bizony ilyen édesanyák kellenének mai önző, szeretetnélküli világunkban és nem olyanok, akik a jövő ködös oltárán feláldozzák az édes anyanyelvet, a tiszta, harmonikus világot, az Istenhitet, a hazafiságot, a hagyományt. Nemes Kovács Mária szellemi kincsei, melyeket fiának adott, örök értéket hordozók, nem marta szét az idő rozsdája. Hiába volt elfeledve fiának költészete, mert most, amikor világunk kiüresedőben van, költészetét, munkásságát újra felfedezik, és átadják egy újabb nemzedéknek. Ha sok ilyen édesanya lenne, mint Marcsa néni volt, nem kellene félnünk a jövőt illetően, megmaradnánk magyarnak, itt a Felvidéken.
 Hajtsuk meg hát fejünket, mély tisztelettel és hálával nemes Pósa Antalné, született nemes Kovács Mária földi maradványai előtt és tudatosítsuk, hogy Marcsa néni szellemisége, tiszta szeretete szülőfaluja, nemzete, hazája iránt ma is élő, követendő kötelességünk.
Tisztelt emlékező közösség!
A régi fényképen látható Marcsa néni egyszerű, tiszta szellemisége ihletett meg a következő vers megírására.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Az ősi ház

Pósa Lajos édesanyja, Kovács Mária emlékére

Édes haza, Balog völgye,
Nemesradnót drága gyöngye,
Régi háznak hű lakója,
Pósa Lajos édesanyja.
Marcsa néne, ős ereje,
Kivirágzott mindörökre.
Temetőben, földhant alatt
Teste nyugszik, lelke szabad.
Végignéz a Balog völgyén,
Nemesradnót falu népét
Szólongatja, kérlelgeti,
El ne adja régi jussát,
Szivárványos gyermekálmát.
Vigyázzon az ősi házra,
Búzaföldre, akácfákra,
Szilvafáknak gyökerére,
Domboldalon temetőre,
Őrizze a rét virágát,
Balog folyó kanyargását,
Tágas udvart, édes otthont,
Illatos orgonabokrot.
Kapcsos könyvét, a zsoltárost,
Isten szavát, a templomot.
Vigyázzon a magyar szóra,
Mint a pelyvát szét ne szórja,
Idegen szél el ne vigye,
A föld alá ne temesse.
Istenhitét adja tovább,
Édes fia drága jussát,
 Szeretetét nemzetéhez,
Melyet éltet nemes lélek.

A fent olvasott emlékbeszédet és a szívbemarkoló verset Lőrincz Sarolta Aranka Nemesradnóton mondta el a hagyományos anyák napi megemlékezésen, amelyet 2002-től rendez a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezete és a Nemesradnóti Református Egyházközség Pósa Lajos szülőfalujában május első vasárnapján.
Az ipolybalogi  Lőrincz Sarolta Aranka állandó szerzője a Muskátlinak. A népművelő, nyugalmazott óvodapedagógus bemutatta könyveit a nemesradnóti közönségnek, felolvasott azon meséiből, amelyek itt, a Muskátli hasábjain is megjelentek, s Mesekosár, csudakosár címmel könyvalakban is kiadásra kerültek.
Pósa Lajos életében és irodalmi munkásságában meghatározó szerepe van édesanyjának, aki olyan szeretetben és féltésben nevelte egyetlen gyermekét, hogy annak hatására a gyermekirodalom gyöngyszemei láttak napvilágot a költő tollából. Néhai Pósa Antal özvegye Kovács Mária 76 évet élt, 1901. szeptember 3-án hunyt el, az új temetőben temették el. Koporsója felett ifj. Pósa Lajos ref. lelkész elmondta, hogy hosszú ideig élt rideg egyedüliségében. Hamar árvaságra jutott, házasélete kevés virágot, sok tövist termett. Pósa Antallal (1827-1877) 18 éves korában 1843.2.22-én kötött házasságot, el nem váltak, de hosszútávon nem éltek együtt.
A Pósa Lajos emlékezete – Emléktár című kiadvány 2. bővített részéhez végzett családfakutatás értelmében négy gyermekük született, melyből csak Pósa Lajos (1850-1914), a költő maradt életben. Pósa Illés 1848-ban látta meg a napvilágot, 1849-ben elhunyt. Őt követte Lajos. Majd kistestvérei is meghaltak. Pósa Ambrus 1852-ben született és 1853-ban elhunyt, s másik kistestvére Pósa Károly, aki 1857-ben született, s az egész család bánatára 7 éves korában hunyt el, 1864-ben, Pósa Lajos ekkor 14 éves legény volt. Édesapjuk vélhetően ezt követően hagyta el a családi fészket, korabeli források szerint vagyonát eltékozolta, csikós gazda lett a szomszédos tanyákon. Ugyanakkor fennmaradt róla, hogy hatalmas, szép szál, iskolázott ember volt, bíróviselt, presbiter, literátusosan beszélt, s politizált is. Nagy beteg lett, s fiatalon, mindössze 50 évesen, 1877-ben elhunyt. Fényesen eltemették, a régi temetőben, az Eszrőben, gyermekei mellett alussza örök álmát. Felesége özvegyen élt tovább, viselve a sorsát, s féltve egy szem fiát. Anyai szerepében csodását alkotott. Fia verseiből áthat szellemisége, mely ma is él a kisközségben, s példát mutat.

Pósa Lajos:

Körülkerítettem

Körülkerítettem
Sírod orgonával,
Szívemnek is, lelkemnek is
Bokros bánatával.

Orgonasövénynek
Szép fürtös virága,
Illatozva hajladozik
Sírodnak halmára.

Szívemnek, lelkemnek
Bokros bánatából,
Csillagfényes éjszakákon
Dalos csalogány szól.

Érzed-e, jó anyám,
Orgona nyílását?
Hallod-e a csalogánynak
Csattogó sírását?

Oh, halld meg, érezd meg
A haló porodban!
Hisz te mindig ezt a kettőt
Szeretetted legjobban.

(Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 20. szám, 1905. május 14.)

Pósa Lajos:

Por

Feltámadást zúg-búg
A tavaszi felszél...
Por már a te karod,
Amellyel ringattál,
Amellyel öleltél.

Megállok a dombon
Egy rózsabokornál...
Por már a te ajkad,
Amellyel becéztél,
Amellyel csókoltál.

Por már a szemed is,
Édesanyám, lelkem!
Amely annyi könnyet,
Annyi igaz gyöngyöt
Hullatott érettem.

Nekem olyan mégis,
Mintha nem volnál por!
Mintha megölelnél,
Megcsókolnál most is.
Megsiratnál százszor!

(Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 20. szám, 1905. május 14.)

Lőrincz Sarolta Aranka:


Tündér Amálka és

a bajba jutott hangyák

3. mese

A felkelő nap fénye felébresztette Tündér Amálkát. Gyorsan kipattant a harangvirág kelyhéből és kis kútjának vizében megmosdott, majd leült a nagy, mohos kőre és hosszú aranyhaját fésülni kezdte. Közben dalolgatott és nézte a napsugarak játékát a vízforrás tükrén.
 Nyár, nyár szép nyár, itt vagy újra, napfény ülj a kis kutamra! Nyári napfény, gyere, táncolj, forrásomnak sima tükrén csillogtasd meg fényes arcod!
A játékos napsugarak máris táncolni kezdtek a kút vizén, s ahol megérintették, oda csillogó, aranyfényű gyöngyöket szórtak. Tündér Amálka boldogan nézte kis kútjának aranyosan tündöklő vizét. Örömét a madarakkal is meg akarta osztani, ezért szólongatni kezdte őket: Madárkáim, madárkáim, ide, ide gyorsan, milyen csodás, aranyfényű lett az én kis kutam!
  A madarak nem válaszoltak, nem mondták, csirirí, csirirí. Csendben ültek fészkeiken, melyekben apró tojások lapultak. Még tündér Amálka kedvéért sem mozdultak. Nem bizony, mert a tojásokban már ott voltak a pici, kopasz madárfiókák és csak arra vártak, hogy elérkezzék az idő, amikor belülről csőrükkel megroppantják a tojás héját és világra jöhetnek. Amálka megértette, most nem lehet zavarni a madarakat, kotlanak, melegítik a tojásokat, mert számukra a kis madárfiókák világrajövetele mindennél fontosabb.  Így hát ennivaló után nézett a kerek tisztáson. Röppent erre, röppent arra, virágról, virágra, közben találkozott a katicabogárral, a zöld szöcskével, a dongóval, a méhecskékkel, végül a hangyákkal, akik új hangyaboly helyet kerestek. Amint meglátták Amálkát siránkozni kezdtek:
Amálka, Amálka, segíts rajtunk! Régi várunk összeomlott, a nagy zápor eláztatta, menekül már minden hangya! Hangyabábok sírnak, rínak, álmosak és éhesek, nem sokára itt az este, hol hajtják le fejüket?
 Amálka megsajnálta a hangyákat és azon gondolkodott hogyan segíthetne rajtuk. Csakhogy az ég forró katlanjából hömpölyögni kezdett a nyári meleg. A réti virágok illata százfelé szállt, amitől a sok bogár és lepke bódultan szálldosni, keringeni kezdett. Olyan volt a kis erdőszéli tisztás, mint egy felbolydult méhkas, zümmögés, dünnyögés, dongás, sustorgás, szuszogás hallatszott mindenfelől. Minden bogár, lepke kóstolgatott, civakodott, szorgoskodott, gyűjtött, dolgozott, csak a tücsök szunyókált a fekete nadálytő szőrös, vastag levelei alatt. Egész éjjel nem aludt egy szemhunyást sem, muzsikált a szentjánosbogaraknak, akik fáradhatatlanul táncoltak az éjjeli zeneszóra. Tündér Amálka alig tudott gondolkozni a nagy forróságban és lármában. Végül eszébe jutott a sűrű cserjés mögötti nagy domb, ott lenne jó a hangyáknak új várat építeni. Ha megered a nyári zápor, a dombról gyorsan leszalad a víz és nem fogja elönteni a hangyavárat.
Hangyák, hangyák várjatok, segítek én rajtatok!- kiáltotta Amálka és már repült is a vonuló hangyák után.
Hé, hangyácskák, erre, erre, ide a sűrű cserjésbe, innen tovább fel a dombra, ott lesz jó hely hangyabolynak!- kiáltotta újból Amálka és már mutatta is az utat.
 A hangyakatonák megértették és ügyesen irányították a menekülő csapatot oda, ahová tündér Amálka mutatta.
Köszönjük Amálka, gyere majd el vacsorára!- hálálkodtak a hangyák, azzal gyorsan nekiláttak az alagutak fúrásának, a kis kamrák ásásának, a bölcsők készítésének. Sietniük kellett, mert a hangyabábok éhesen és álmosan nyöszörögtek.  Tündér Amálka örült a meghívásnak, de nem akart üres kézzel vendégségbe menni. Kezébe vette kis kosarát és már repült is az erdő felé, hogy édes, piros szamócát szedjen, tudta a hangyák nagyon szeretik ezt a csemegét.  Bent az erdő sűrűjében egy élőlényt sem látott. A mókusok nem ugráltak a fákon, a sün nem szöszmötölt a bokrok alatt, csak a más fészkébe tojó hírharang, a kakukk hangja hallatszott szakadatlanul. Egy pillanatig sem tudott nyugton lenni, ezért nem fáradt a tojásköltéssel sem. Tojását mindig valamelyik madár fészkébe rejtette.
Amálka keresni kezdte a szamócást, meg is találta és ügyesen tele szedte kis kosárkáját. A szamócaszedésben elfáradt, ezért leült egy kidőlt fa ágára, hogy megpihenjen. Ránézett a szamócával teli kosarára és felsóhajtott: Messze van a kis kutam, hogy vigyem a kosaram? Szamócával van tele, a segítség jó lenne!
Amálka sóhaját meghallotta a kakukk, aki éppen arrafelé szálldosott. Tojása már egy idegen madár fészkében lapult, így nem volt semmi dolga.
Kakukk, kakkuk Amálka, kis forrásnak leánya, mit kerestél, mit kutattál, az erdőben minek jártál, kakukk, kakukk!
Szamócát, pirosat, édeset, illatosat. Éhes hangyák vándor népe nagyon várja estebédre. Segíts kakukk, vidd kosaram, te vagy az én jó madaram!
 Nosza, a kakukk csőrébe kapta a szamócával megrakott kosárkát és már repült is Amálkával a hangyák új vára felé. Még időben odaértek, a hangyák éppen vacsorához készülődtek. Volt is aztán eszem, iszom, heje, huja vigadalom. A tücsök is előkerült, hegedűjét elővette, húzta, vonta és pengette. Pergett, forgott Amálka, táncolt minden hangyával és a kakukkmadárral. Éjszakai nyári égen, csillagnép is táncot ropott, a kerek Hold ámuldozott.

Lőrincz Sarolta Aranka gyermekversei

A csillaglány bánata

Sötét ég magasán
Csillag ül halovány,
Szomorú a magány,
Páromat várom ám.

Csillagnép sziporkáz,
Hol van itt a magány?
Sötét ég magasán.
Csillagnép milliárd!

Csillaglány halovány,
Bánkódik, sír tovább,
Ha volna párom már,
Nem lenne bús magány.

Nagy felhő hallja már,
Csillaglány bús szavát.
Ne sírj te csillaglány,
Elveszlek, légy arám!

Felhőnek lágy karján
Csillaglány táncot jár.
Az égbolt magasán,
Együtt az ifjú pár.

Virágot anyának.

Zöld fű között virágok,
mosolyognak szépen,
kicsi fejük, kócos szirmuk
lengetik a szélben.
Egy kisleány, szöszke
 gyermek, amint megpillantja,
lehajol és szedni kezdi,
bokrétába rakja.
 Kinek szeded kicsi lányka
azt a szép virágot?
Senki másnak nem adom én,
 csak anyának szánom!

Misi vers

Misi lépked botladozva,
Tipeg - topog, ujjad fogja.
Lenkék szeme mosolyogva,
Felnéz reád a magasba.
Apró fogát kivillantja,
Brr, brr - mondja autóra.
Gyorsan futna kicsi lába,
Meg nem állna, karikázna.
Mindent cipel, vonszol egyre,
Ide – oda tekeregve.
El is fárad, hüppög, sírna,
Anyjához búj, csíja - búja.

Anya, édes…

Anya, édes mondd csak!
Te is voltál gyermek?
Te is rosszalkodtál,
Ahogy csak lehetett?
Anya, édes, mondd csak!
Sokat kérdezgettél?
Evés helyett mindig,
Beszéltél, s nevettél?
Anya, édes, mondd csak!
Ha éjjel felsírtál
A sötét szobában,
Ki ágyába bújtál?
Anya, édes, mondd csak!
Te is voltál lázas?
Mikor kicsi voltál,
Ki mérte a lázad?
Anya, édes, mondd csak!
Ki volt az anyukád?
Csaknem az én drága
Egyetlen nagyikám?

Édesanya altatója

Aludj, aludj drága kincsem,
Szép pillangók szárnya lebben,
Álmot hoznak színeset,
Amit reád hintenek.
Tente, tente, gyermekem.

Két karommal átölellek.
Álomtenger ringat, renget,
Csíja- búja szundikálj,
Kicsi szemed hunyd be már.
Tente, tente, aludjál.

Csillagocska fent az égen,
Angyalka ül rajta szépen,
Ide néz és rád vigyáz,
Meseország téged vár.
Tente, tente, aludjál.

Lovacska dal

Trapp, trapp, trapp, trapp,
Szalad a lovacska,
Lobog a sörénye,
Huji, huji, huji, huj,
Fut a szél is véle.

Klap, klap, klap, klap,
Ugrál a lovacska,
Táncol a négy lába,
Hi, hi, hi, ha, ha, ha
Nevet a nap rája.

Klap, klap, klap, klap,
Éhes a lovacska,
Zöld füvet harapja,
Hami, hami, hami, ham
Jól is lakott mára.

Trapp, trapp, trapp, trapp,
Trappol a lovacska,
Kopog a patája
Kopi, kopi, kopi, kop,
Várja a mamája.

A mese és a versek itt, a Muskátliban jelennek meg először.

190 éve, 1827-ben született és 140 éve,
1877-ben hunyt el Pósa Antal,
Pósa Lajos édesapja

Májusi történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához
2017-ben a Pósa Lajos emlékére facebook oldalon és itt a Muskátli hasábjain azokat a helyszíneket szeretnénk bemutatni, amelyek kötődnek Pósa Lajoshoz egy-egy szép és érdekes történet kapcsán. Minden hónapban megismerkedhetünk egy helyszínnel és az odakötődő eseménnyel. Tarts velünk, mókás, élvezetes, hasznos kalandozásban lesz részed. A naptár természetesen nyomtatott formában is beszerezhető Rimaszombatban a Tompa Mihály könyvesboltban és Nemesradnóton a Lidike pihenőházban.

Nemesradnót (szlovákul Radnovce) község Szlovákiában, a Besztercebányai kerület Rimaszombati járásában. Itt született 1850. április 9-én Pósa Lajos költő, hírlapíró. A faluban mellszobra áll.

„Pósa a gyermeki életnek eme költői vonásait meglátta, s annak minden báját finom gyöngédséggel elénk varázsolta. Azon a mezőn, amelyet Arany és Petőfi egy-egy pillanatra észrevettek, de amely mellett költőink nagy része elsurrant, tanyát ütött, magába szívta annak illatát, beleélte magát égi harmóniájába, mohón élvezte, amit e földi paradicsom nyújt, s meleg lelke megtermékenyülvén, az élet tiszta gyönyörűségeit, fennkölt igazságait leheletszerűen finom költeményekbe foglalta, s megszületett a költészetnek egy új faja: a gyermekköltészet. És ez a gyermekköltészet egyúttal családi költészet is, mert a gyermeki élet jelenségeit mindenkor belehelyezi a családi élet keretébe. A Pósa verseiben a családi élet ezerféle vonzó apró jelenetei elevenednek meg. A Pósa költészete a családi élet felmagasztalása is, amelyből az embernek fennkölt érzelmei s legtisztább, legnemesebb érzelmei fakadnak. Pósának a gyermekről és a családról írt néhány költeménye tökéletes mestermű s örökbecsű gyöngye a magyar irodalomnak” – írja Nagy László: PÓSA LAJOS GYERMEKVERS-KÖLTÉSZETE c. írásában.

190 éve 1827-ben született meg Pósa Antal, Pósa Lajos édesapja s ötven évesen 1877-ben hunyt el.  S ha a magyarázatot keressük arra, hogy a költő családi költészete miért korlátozódik szinte csak édesanyjára, akiről mindig megható gyöngédséggel ír, apja emlékére pedig alig-alig találunk néhány sort, akkor az alábbi részletek árulják el nekünk a valóságot.

Íme:

Gyöngyösy László:

Pósa Lajos életrajza (részlet)

Kevély és szilaj természetű ember volt a költő apja, Antal. A természet buja ereje látszott meg termetén, szép szál ember volt, dús növésű haja, lelógó varjúszárny bajusza. Az őserőtől duzzadó testben, égő szenvedély lobogott. Mulatós, könnyűvérű ember volt, négy lovat is befogott kocsijába egyvégbe, állva hajtott, a kasfarban a cigány muzsikált. A ló, cigány, vásár volt minden szenvedélye, öröme. Gazdának ment volna Kovács Máriához, de tékozló természetével a maga kis földjének is hamarosan nyakára hágott, úgy tett volna felesége vagyonával is, ahelyett, hogy összetartotta volna családja javára, amire fogadkozott. Így útjuk elvált, Pósa Antal csikós gazda lett a szomszéd tanyákon, amit nagyon restelt. Radnóton átallott mutatkozni s kevélységében és hogy hírt is adjon maga felől, lóra ült, szilaj csikait kötőféken vezetve nagy robogással vágtatott holdvilágos éjeken a falun keresztül. Álmokból felriadt emberek csakhamar másik oldalokra fordultak, és megnyugodva jelentették ki: „Most robog erre Pósa Antal”. Gyöngéd lelkületű fia anyjának nem mert róla szólani, de ha szerét tehette, meglátogatta apját, dohányz vitt neki és szalonnát sütve beszélgettek. A fiú termetén szintén meglátszott a természet ősereje, apjánál alacsonyabb volt ugyan, de haja, szakálla, bajusza már legénykorában ugyancsak bokrosodott. Pósa Lajos radnóti szokás szerint mindég szakállt viselt. Önérzetesen meg is kérdezte apjától: „Ugye édesapám, nekem is van már bajuszom?” Az apa kevélyen végig simította zászlós lelógó bajusz-szárnyát: s így tört ki belőle egy elismerés: „No ütközik fiam, ütközik!” A vége bizony szomorúságra fordult, a tékozló emberek sorsa elérte, mikor nagy beteg lett, felesége üzent neki, hogy jöjjön haza legalább meghalni, vagy menjen valamelyik atyafiához. De a nyomorúságban is kevély ember azt üzente vissza, amit maga a költő is ismételt, anélkül, hogy utánozni akarta volna apját, mikor kis radnóti háza leégett: „Zsellérnek nem megyek haza!”
De mikor már végóráját közeledni érezte, hazament a „Pósaszögre”, ahol e had házai, csűrei voltak, ott a boglyaszalmába a csűr mellett nyakig bevájta magát a szalmába és reggelre ott találták halva. Anyja, fia fényesen eltemették, gyermeke még fel is ravatalaztatta, vagy amint Radnóton emlegették a nagy temetést: „a fekete asztalra is fektették”. Az egész falu kikisérte. A temető a hegyen van, odáig kocsin, onnan a rokonok vitték fel nyugvóhelyére a koporsót.

Lőrinczy György:

A gyermek PÓSA (részlet)

A legszilajabb kortesek egyike a Pósa Lajos édesapja: Pósa Antal volt. Hatalmas, szép szál, iskolázott ember, bíróviselt, presbiter, aki literátusosan beszélt, akinek a tekintetes vármegyén is szava volt s mindezeknél fogva tekintély a faluban. Ő is megsebesült, ami még jobban megnövelte népies nimbuszát. A politikai izgalom évekig se csillapodott s Pósa Antal, mikor fölgyógyult, szenvedelmesen szította azt. Aki a néplelket ismeri, jól tudja, hogy az a gazdaember, aki a politikára veti magát, elveszett. A nép nem huncutkodik. Az ő politikája: őszinte: a becsület politikája. Hiszi, hogy elveiért szükség esetén meg is kell halnia és erre a legnagyobb áldozatra kész is. Vagyonát meggondolás nélkül tékozolja elveiért. A kortézia ördöge és a politika démona a mámor tanyáira csalja. Keserűségére magatudatlanul keresi az illúziók balzsamát. A lakomák, felköszöntők és az izgalmas viták elfeledtetik a gazda tehénkéit, lovait és az ősi tarlókat is. Otthon az anya esténként magánosan sírdogál s köténye mögött elhagyatott gyermekek bújnak meg, mint az árvák. A gazdát a késő éjjeli, vagy pláne a kora hajnali órák vetik haza a korcsmából, a gyűlésből, s a szántással, vetéssel, boronálással elkésik. Egy-egy tábla vetetlen marad. Az ugar növekedik, a szérű lassanként elnémul s a szuszék üres. És a gazda a hazát siratja. Szidja a hazaárulókat s őket okolja a maga pusztulásáért. A mámor szakadatlan ködében mindent zavarosan lát. Mindent elfelejt, néha magát az Istent is. Azt hiszi, hogy ő játszik a politikával, pedig a politika ördöge játszik ő vele. S a hamiskártyás mindig nyer.
Pósa Antal már végképp elmerült ebben a végzetes játékban. Késő éjszakákon, amikor hazavetődött, az otthon bús képe fölébresztette a lelkiismeretét s a családi élet patriarkális emlékeit. A kancsót előszedte, de a gyerekekre zordonan parancsolt:
– Énekeljetek!
S a gyerekeknek föl kellett ülniök ágyacskájukban és énekelni a zsoltárt: „Szívemet
hozzád emelem, És benned bízom, Uram!“…
Pósa Lajos akkoriban nyolc-tízéves lehetett. Reszketett az apja földúlt arcától és kimondhatatlanul égették lelkét az anya könnyei. De a filigrán szervezetű, vézna asszonyban a Gracchusok anyjának acélakaratú lelke élt. Egyetlen célt látott maga előtt: hogy megmentse az ősi vagyont és fölnevelje gyermekeit. És a magyar aszszony szívós, sőt makacs kitartással el is érte célját: kis vagyonát sértetlenül őrizte meg és fiából Pósa Lajost nevelt. Mikor intelmei, korholásai és fenyegetései nem hatottak férjére és választania kellett családja és ura, vagyis a birtok és a romlás között, az anya nem habozott. A férj elköltözött a házból. Esténként, éjszakánként gyakran fölverte az anyát és két kis gyermekét a szilaj lódobogás, mint valami kóbor és félelmetes éjjeli lovag körül-körüllovagolja az elhagyott család álmodó kis vityillóját. Az anya és gyermekei reszketve bújtak össze. Az egyik a másiknál keresett védelmet és menedéket. Mi lesz most! Semmi se lett. Pósa Antalt egy kemény téli reggelen a faluvégen, valami magányos boglya tövében találták – holtan. Megfagyott.

Gárdonyi József:

A mesélő toll (részlet)

Pósa Anti temetése

Húsvétkor otthon járt Radnóton. Ájtatos szavának hallására begyűlt a templomba a falu. Hosszú bánatos zsolozsmák röppentek szét ajkáról s a megelégedett bűnbánó arcok áhítata az ó-templom falai között ünnepibbnek látszott, mint máskor. Ebben az igehirdetésben, úrvacsoraosztásban minden Pósa úgy érezte, ez a Pósa az, kinek Isten angyalszárnyat és bibliai hangot rendelt, hogy elvezesse hadát az égi dicsőségbe.
Istentisztelet után megvárták és összecsókolták ott a templom előtt. A gyerekek a kezébe kapaszkodtak.
Ezzel a rajongó kísérettel ért el hazáig.
Ahogy belépett a madzagkilincses fakapun, megállott egy percre.
-Nem megyek haza mégsem, -suttogta, -elnézek előbb apámhoz. Ma nagypéntek van. Elviszem neki a mennyben lakó bűnbocsánatát a nagytiszteletű úrral. Nem. Inkább az anyámmal. Vagy mind a kettőjükkel.
Megindultak hát hárman csendes ballagásban Bodon Mihály szerére. Az öreg Pósa ott ült a szénapadlás feljáró létrájának fokán. Kurta pipája hegyesen állott ki a szájából.
-Térjen haza, édesapám, - ereszkedett térdre előtte Lajcsi könyörgőn. -Ehun van édesanyám asszony is. Elhoztam, hogy könnyebb legyen a megbékélés.
-Gyüjjön haza kend, -seppegte az asszony, -én elfelejtek mindent. A csikókat majd elgondozza más. Az uraság nem haragszik azért, ha velünk jön.
-Nem megyek, fiam! -szakadt ki az öregből a nyakas szó. -Minek mennék? Itt megkapom a komencióm. Otthon ki teremt nekem kenyeret?
-Mi, édesapám. Mi, -kiáltott a fiú.
-Hát nekem ne teremtsetek. Nem érdemlem meg én azt.
-Dehogynem, -válaszolt Lajos szelídebben.
-Ne törődjék kend most azzal, megérdemli-e vagy se, -kapott a szóba az asszony, -inkább azt fogadja meg: többé nem kocsmázik, oszt megegyesültünk.
-Nem megyek, oszt nem megyek, no! Könyörületkenyérre nem szakadok a nyakatokba.
-Ne törődjék, édesapám, semmivel, csak jöjjön. Én is ember leszek maholnap. Eltartjuk szűkösen.
-Nem megyek, ha mondom! -kiáltott az öreg bosszúsan. -Jobb ez így. Higgyétek. Nekem is. Nektek is. Ha meg kell halnom, most már nyugodtan halok meg. A te áldásod hinti be a koporsómat. Csak ez volt nehéz, hogy még egyszer lássalak. De ez is elintéződött. Hál´ Istennek.
És Pósa Antal nem tért vissza a hiteséhez, Lajos fiához.
Máshova tért. A temetőbe.
Reggel halva találták a boglya szalmában a csűr mellett. Nyakig bevájta magát. Fájdalmában-e vagy elkeseredésében? Ki tudja?
Halálát sokáig emlegették Radnóton.
De a temetését is.
Az asszony lovai húzták fel a gyászlepellel takart halottaskocsit a Bodon szertől Mári néni házáig. Itt a Pósa-had átvette a koporsót két ősi vasdárdára s a vállukon vitték egészen a sírgödörig.
A temetőben aztán következett volna a beszéd. A fia mondotta volna. De csak könnyezni tudott. Szó nem fakadt belőle.
Erre nagytiszteletű uram állott oda a gödör széléhez. Megigazította orrán a pápaszemét. És így fordult a halotthoz.
-Szeretett hívünk az Úrban!
Ez a szó sem fonódott tovább. Elhalkult. Elfulladt.
Mindenki csak sírt. Könnyeiken át nézték a gödröt, nézték a kajlán elhajlított kis fejfát, amelyre a múlt évben írták rá Pósa Karcsika nevét fekete olajfestékkel.
Végül is azt gondolták:
-No, ennyi könny elég lesz búcsúztatónak.
És leeresztették a koporsót a mélységek mélységére: a fekete, agyagos gödörbe.

Az 1878-ban Budapesten kiadott Költemények c. verseskötetében a költő többször is felidézi édesapja emlékét:

Önéletrajz (részlet)

Volt is aztán vásárfia:
Bicska …perec és muzsika …
Édesanyám örömében
Tejbe, vajba fürdetett …
Édesapám a csizmámra
Szép sarkantyút üttetett.

Itthon (részlet)

A gulyást a kerek erdőn
Mindennap fölkeresem,
A világon ő nekem a
Legkedvesebb emberem.
Ha sokáig nem megyek: már
Nyugtalanul vár reám …
Ez a szegény pásztorember
Az én édes jó apám.

És pipaszó mellett óra
Óra után eltelik:
A régi szép jó időkről
Elbeszélne reggelig.
Én a múltnál szebb jövővel
Biztatom az öreget,
Míg szalonnát sütünk nyárson
A ropogó tűz felett.

Édesanyám betegágyánál (részlet)

Az élet már az én szememből
Sok keserű könnyet kicsalt:
Hallottam már elénekelni
Sok szomorú halotti dalt.

Láttam apámat a terítőn,
Ártatlan kis testvéremet,
Sok jó rokont, sok jó barátot …
Most meg szegény anyám beteg.

Látjuk tehát az édesapa életútját és megtaláljuk a gyermek vonzódását is édesapjához. A következő versben talán az édesapa sorsa is meg van örökítve:

Szegény ember dolgát …

Volt nekem két ökröm,
Két szép villás szarvú,
Címeres két ökröm,
Fehér mint a hattyú.
Cselő, Csákó, Bimbó!
Az ekét tartottam.
Dalolt a pacsirta,
Amikor szántottam.
Egyszer csak azt mondták:
Ki ad többet érte?
Ökrömet a törvény
Elkótyavetyélte.
Hiába dalolsz már,
Mezei pacsirta!
Szegény ember dolgát
Boldog Isten bírja.

Volt nekem, volt nekem
Búzatermő földem
Hullámzó kalászban
Úgy elgyönyörködtem!
Addig-addig szaladt:
Egyszer csak elszaladt,
Cipónak, kenyérnek,
Egy marék se maradt.
Utána a föld is,
Nem maradt egy rög se,
Tíz hold örökségem
Elszaladt örökre
Nincs már egyéb földem,
Csak az anyám sírja …
Szegény ember dolgát
Boldog Isten bírja.

Volt nekem házam is,
Gólyafészkes házam.
Muskátli virított
A két ablakában.
Hajléktalan lettem
Pergő dob szavára.
Elhervadt a nyíló
Muskátli virága.
Jaj, de elszakadtunk,
Tulipános kapum!
Hej, meglátlak-e még,
Édes szülőfalum!
Tornyod kis harangja
Bánatomat sírja …
Szegény ember dolgát
Boldog Isten bírja.

Összeállította: Pósa Dénes

Mesemondás az operaházban

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl volt …
Úgy-e, gyerekek, így kezdődik rendesen a sok szebbnél-szebb mese, amit ti is olvastatok, vagy hallottatok? S úgy-e, minden gyermek együtt örül a nevető királyfival, a kacagó királykisasszonnyal a mesében: futkos a kakaslábon forgó kastély termeiben: nézegeti az ezüstfedelű, gyémántablakú arany várat …
Úgy-e, szép a mese mindig? Szép, amikor Az Én Ujságomból olvassátok: szép, ha anyuka, vagy apuka pergeti boldog örömmel szívetekbe? Hát, még ha a jeles mesemondók, a nagy színészek, színésznők mondanák el előttetek a szebbnél-szebb meséket, akkor volna szép igazán!
Pedig úgy lesz.
Olvassátok csak, hallgassátok csak:
A nemes célokért dolgozó Magyar Iskolaegyesület Az Én Ujságom segítségével május 25-én, áldozócsütörtökön, délután 3 órakor az Operaházban nagy mesemondást rendez a ti mulattatásotokra, gyermekek! Ugye ott lesztek mindnyájan?
Óh, hogyne lennétek! Óh, hogyne fürdetnétek meg pici szíveteket a kacagtató, tréfás mesék gyöngyöző vizében!
Tudjátok-e, mi mindent hallotok majd ott?
Sok-sok gyerek énekel szépen betanított, szívet melegítő, lelket szárnyra keltő dalt. Az lesz a gyönyörű éneklés, gyermekeim!
Pósa Sárika mond majd verset a gyermekekről. Hogy tapsoltok örömetekben!
Pósa bácsi, Az Én Ujságom szerkesztője, az ő sokfajta meséjéből mesélget nektek.
És ki nem ismeri közületek Dingha Béla és Sas Ede bácsi gyönyörű meséit? Ha elmentek a mesemondásra: színről színre láthatjátok ezt a két, mindig vidám mesemondót is s meghalljátok majd, hogy még szebb a meséjük, ha ők maguk mondják ezt el nektek!
Hát, még ha a jeles színész, Hegedűs Gyula áll elébetek? Akkor lesz csak részetek mulatásban. Azt se tudjátok: nevessetek-e, sírjatok-e örömetekben, mikor ő mesél.
Azután a bájos beszédű, gyöngéd szívű nagy színésznő, Ligeti Juliska is mond édesnél édesebb mesét. Csak ott legyetek, csak hallgassátok meg!
A ti napotok lesz ez a nap. A ti szívetekhez közeledik a dal, a vers, a mese szárnyán a magyarságért annyi áldásos munkát végző Magyar Iskolaegyesület. A ti lelketekbe suhan be a sok mesemondó s ott lesz veletek a ti hűséges pajtásotok: Az Én Ujságom is.
Legyetek ott mindnyájan mesét szerető gyerekek! Ne csak ti budapestiek, hanem a Budapest környékén lakók is! Hisz a szárnyas kerekeken szálló vonat olyan sebesen ideröpít benneteket is.
A viszontlátásra, kedves gyermekeim!

Gyökössy Endre

(Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 22. szám, 1911. május 21.)

Mesemondás után

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl volt … Így kezdődött két héttel ezelőtt az az írás, amellyel a Magyar Iskolaegyesület mesemondására hívogattunk benneteket. S igen örül a mi szívünk, hogy megfogadtátok a szerető, hívogató szót.
Áldozócsütörtökön a nagy Operaház minden páholya egy-egy meleg fészek volt, ahol anyácska, apácska mellett szőke fejű, fekete fürtű, nevető szemű gyerekek: csicsergő madárkák csipogtak, kacarásztak. A nagy színház földszintjén is, mint valami hímes tarka mezőn, boldogan, tündérmesére várakozó pillangóseregként tapsikoltatok, vidám gyerekek.
Egyszer csak megzendült az Operaház színes eleven csarnoka. A Rottenbiller-utcai polgári iskolába járó gyerekek énekkara énekelt. De kedvesek, de lelkesek, de bájosak voltak azok a fiatal dalolók!
Elhallgatott a dal, s mint valami fehérruhás tündérkisasszony libbent a színpadra Pósa Sárika és valósággal belemuzsikálta szavalása a levegőbe az elmondott szépséges verset. Mindenütt a vers röpködött: Szeresd a gyermeket! s mindenfelől tapsoló tenyerek ünnepelték a szavalót.
Hát aztán mi következett? Pósa bácsi állott elébetek! Hogy lestétek minden szavát, mikor mondta, mondta lelkes ihlettel a gyönyörű verset a hazáról. Mindenkinek szívében zsongott a válasz: hű maradok holtig hazámhoz, Pósa bácsi! Öt kis fiúról, négy kislányról is szép verset szavalt Pósa bácsi. Hát még mikor a feleselgetőkét kecske figurás páros beszédét hallottátok? Akkor volt csak mulatás, tapsolás! A kis gömböcről szóló tréfás mesét meg boldog kacagással, könnyező hahotával s zúgó tapssal fogadtátok. Szinte most is hallom. Ha reggelig mesélgetett volna Pósa bácsi, akkor se szakadt volna tán vége a nevetésnek, jó kedvnek, éljenzésnek, tapsolásnak!
Most már Dingha Béla következett. Két mese is nyugtalankodott a zsebében. De szép is volt az első, a vizek királyáról csengő. Másik meséje meg a megdagadt orrú királyról tréfálkozott. Azt se tudtátok: mit csináljatok nevetésetekben, mikor a király a darázscsípéstől igen-igen megnyúlt orrát hol a ház oldalán, hol a ház tetején dugta ki, mikor-aludt! Meg is tapsoltátok őt is a mulattatásért…
Megint a gyerekek énekkara kapott dalba. Csokonai Vitéz Mihály örökszép dalát zengették el:

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény…

De nagy gyönyörűségbe ringatott mindenkit ez a régi bűvös-bájos ének.
Hipp-hopp! Hegedűs Gyula, a Vígszínház jeles színésze toppant elébetek s Pósa bácsi két meséjét mesélte el. Az egyik a török császárról meg a kis kakasról, a másik meg a talált sajton osztozkodó két buksi mackóról szólt. Hej, nem hiába jeles színész az a Hegedűs Gyula: olyan művészi figurázással mesélte el azokat a meséket, hogy sose felejtik el, akik hallották s a kacagástól valósággal röpködtek mindnyájan apuska, anyuska oldalán.
Sas Ede bácsi a még mindig nevető gyerekek elé lépett s a mesterséget tanuló három királyfiról mondott tanulságos, okos mesét. Meg is értette belőle minden gyerek, hogy a jó király megbecsüli minden alattvalóját. A madarak hangversenyéről csengő-bongó versét is hangos tapssal tapsoltátok.
Még csak Margittay Tihamérné szavalta el Pósa bácsinak a három szép pillangóról írt szép versét bájosan. Ez is nagy tetszésben részesült
Aztán a Szózatot énekelték el a Rottenbiller-utcai iskolás gyerekek.
És vége szakadt a mesemondásnak…
Mintha Tündérországból mentetek volna haza: olyan vidámak, boldogok, kipirultak voltatok, kedves gyermekek!
Tudom: soha el nem felejtitek ezt a délutánt!

Gyökössy Endre

(Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 24. szám, 1911. június 4.)

 

Pósa Lajos:
Ima a beteg édesapáért

Életnek, halálnak bölcs osztogatója,
Édes jó apámat áldott kezed óvja!
A beteg terhét,
Mindnyájunk keservét
Vedd le, uram, róla!

Sűrű sóhajtás közt könnyeink is hullnak,
Drága fenntartóját tartsd meg családunknak!
Sírunk szent neveddel:
Oszlopát ne vedd el
Mi szegény házunknak!

Ne csorgasd, nagy Isten, a könnyet szemünkből!
Ne vedd ki, Atyánk, a kenyeret kezünkből!
Ne dobj az útszélre,
A záporba, a szélbe,
Nyájas tűzhelyünkről.

Terjeszd ki föléje jóságodnak szárnyát,
Küldd el házunkba az öröm szivárványát!
Gyógyítsd meg, Istenünk!
Keltsd föl, hogy ne legyünk
Gyámoltalan árvák!

***

Pósa Lajos:
Ima a kis testvér sírján

Óh, Uram, könyörgök kis testvérem sírján,
Ím arcra borulok színed előtt sírva.

Óvd meg ezt a helyet a haragos széltől,
Minden porszemére hint áldást az égből!

Vigyázz, óh Uram, a legkisebb fűszálra,
Takarja be védő jóságodnak szárnya!

Küldd ide, vezesd el a dalos madarat;
Álmodjon testvérem szépet a föld alatt.

Álmodjon pillangót, mosolygó virágot,
Fényes mennyországban örök boldogságot.

Forrás: Pósa Lajos: Imádságok, Korvin Testvérek, 1911, Budapest

Gyökössy Endre:

Fecskefészek

Ereszünk aljában
Hangos lett az élet,
Ereszünk aljába
Két kis fecske tévedt,
Istent áldva, csicseregve
Csinálják a fészket.

Mintha azt beszélnék
Hálaadó szájjal:
„Isten van az úton
A vándormadárral.
Így jöhettünk mi is haza
Tengereken által.

Tengereken túlról,
Nagy messziről jöttünk,
Sokszor volt az égbolt
Viharos fölöttünk,
De kísérte a jó Isten
Mindenütt a röptünk!”

Ereszünk aljában
Hangos lett az élet,
Ereszünk aljába
Két kis fecske tévedt,
Istent áldva, csicseregve
Csinálják a fészket.

Forrás: Az Én Ujságom, XVI. évfolyam, 21. szám, 1905. május 21.