Wass Albert: János bácsi és a puska

Öreg János ott ült a kalyiba előtt, baltavert rönkön s rozsdás kacrával tilinkót faragott a jegyző úr kisfiának. Görnyedt háttal ült a rönkön, mely barázdás volt és vén, mint ő maga, s minden figyelését a fűzfára öntözte, mely büszkén vált tilinkóvá a keze alatt, ettől a figyeléstől.

    Olyan igazi, bolondos tavaszdélután volt, olyan vásott, szőke idő, melytől a föld zsíros parasztszíve is megnyílik s szertelen jókedvében pacsirtákkal dobálja tele a világot. A mezsgyék gyepszegélye frissen mosott köntösét szellőztette s a sárga békavirágok olyan sóvár ártatlansággal bámulták meg a tavaszt, mint süldőlánykák, ha lakodalmat látnak.

    Lakodalom is volt mindenfelé. A patakmenti fűzek barkáin bomlottan tobzódtak a méhek, a papkert illatba szédült gyümölcsfáiról színes pillangók vitték a hírt, a rétek ibolyáinak, s a felszántott dombok barna teste ájultan csókolódzott a nappal. A tavasz maga ült ott János bácsi mellett, a falu utolsó kunyhójának udvarán. Mögöttük fent, hol a legelő véget ér a lankán, komolyan és sötéten állt a nagyúr, az erdő. A ház, ott János bácsi mellett, úgy nézett fel rá, mint a szolga az urára s igaza volt: azt az urat szolgálták ők ketten, ide s tova negyvenöt éve immár.

    Milyen csodálatos csöndesség tud lenni egy-egy ilyen tavaszi délután. Csend, mely úgy szövődik össze ezer kis zsongó zajból, mint ezüstös, hajnali pókhálók. Méhek döngése, távolba vesző patakcsilingelés, messzi mezők felett trillázó pacsirtaszó, friss fűre hajtott bárányok gyönge bégetése, melyet valami eltévedt szellő hoz a falu felől, egy borját hívó tehén mély bődülése, kutyaugatás a cigánysorról és sok-sok mindenféle zaj, amit egy átszálló varjú szárnyának suhogása, távoli kurjantás, ostorpattogtatás szinte-szinte észrevétlen okoz, mindez összefolyik, vékony-vékony ezüstszállá sirül és megszövi azt a kimondhatatlan puha csendet, azt a vénítőt, azt az álmosítót, ami talán sehol a világon nincsen, csak a mezőségen, nálunk egy-egy ilyen tavaszi délután.

    Ott farigcsált János bácsi mélyen a csend alatt, elsüppedve benne, mint puha pihés ágyban, mikor hirtelen felpattan mellőle a kutya s csaholni kezdett fogatlan vén szájával a falu felé.

    - No – hökkent föl az öreg a tilinkó mellől.

    A fűzek mentén, az ösvényen, két egyenruhás ember cökletett fölfele, puskával, szuronnyal. Abbiza, csendőrök.

    - Ne Dudás, nyugodjál.

    Úgy lépett az őrmester a kisgyepes udvarra, minta kinek valami nagy tudás fekszi a vállait. Szuszogott is belé s vörös volt, mint a telehold nagy idő előtt. Szigorú arccal baktatott mögötte a katona.

    - De magasan lakik maga öreg – dobbantott a le fegyverét az őrmester s fújt hozzá, mintha egy nagycsomó felesleges gőzt eresztett volna szélnek.

    - Adjon az Úristen békességet – köszönt rá tempósan az öreg János s letette a tilinkót a tönkre, amikor fölállt, mert hát így az illendőség. – Tán Madarasra igyekszik az őrmester úr,, átal a hegyen?

    - Én nem – szusszantott egy újat a törvény pásztora – én éppen maga végett másztam ide föl, János bácsi.

    - No – hökkent az öreg s az arca legott sötétebb lett egy színnel. Mert ház igaz, hogy semmi tisztátlanság nem fekszi a lelkét, de azért mégis csak nyugtalantó, hogy őmiatta fáradt föl két csendőr, hivatalos minősítésben, a hegyen.

    - A puskáért jöttünk- magyarázta tovább jóindulattal a másik s izzadt homlokát nagy kockás kendővel törülgette közben – fene meleg kezd lenni.

    - A puskáért? – esett ki a rökönyödés az öregember száján s még a két lelógó szürke bajusz is álmélkodni látszott.

    - Rendeletet kaptunk, öreg, hogy el kell szedni mindenkitől a fegyvert.

    - Jó, jó mindenkit. De én társulati vadőr vagyok. Itt van róla az írás, tessen már megnézni!

    Szélesen mosolyodott az őrmester arca.

    - Nem számít az, öreg. Mindenkitől be kell szedjük, ez a rendelet!

    - Hm – állt János bácsi, szélütötten – a puskát…!

    - Hozza már öreg – dörrent rá az őrmester úr hangja – sokfelé kell járjunk még, sietős utunk van!

    Fele se tréfa. Döcög be a kunyhóba, a csendőrök vele. Ott lóg a puska a szögön, rozsdás, öreg szerszám, harminc éve járja vele az erdőt.

    - S ippen mindenkitől leszedik?

    - Mindenkitől hát, nemcsak magától, ne féljen. Az uraktól is.

    - A paptól is?

    - Attól is hát.

    - A jegyzőtül is?

    - Mindenkitől, mondom.

    - De már a báró úrtul csak nem!

    - Még a város uraktól is mind!

    Hát ez nagy dolog. Csóválja a fejét az öreg. Már itt készül valami, ezen a világon, annyi bizonyos.

    - Téntája van? – zörren az őrmester.      

    - Ténta? Nem is vót soha.

    - No nem baj, megírjuk plajbásszal.

    Odarántja a billenő lábú széket az asztalhoz, rátelepszik nagy komótosan, s teregetni kezd valami zöld papirost.

    - Hát az mi a fene?

    - Írást csinálunk. A puskáról.

    - A puskáról? – fejihez kap az öreg János, no, még csak ez hiányzott. Akkor már azt a puskát nem is adják vissza soha többet, azért csinálnak róla írást. Hm, ki hitte volna, Már pedig háború lesz.

    - S mit csinálnak annyi töméntelen puskával?

    - Elvisszük. Az egész megyéből összegyűjtjük.

    Nézi János bácsi az öreg szerszámot, hát így van, így. Hej, mennyi mindent látott ez a puska! Jó puska vót, csak az az egy Jóisten, aki tudja. De rég is volt, harmincegynéhány éve annak, hogy megboldogult Sipeki fővadászmester úr kezibe adta ezt a puskát s aszonta: János fiam, ameddig élsz, viseljed böcsülettel, igaz hűséggel a társulat iránt… hej, de szép is volt, harmincegynehány évvel ezelőtt.

    - Hát mennyit ér ez a puska, öreg? – horkan rá az őrmester úr az írás mellől.

    - Hogy mennyit ér?

    - Be kell írni ide az értéket. Hogyha elvész, megfizetik.

    Fizetik a nyavalyát. Mennyit érhet? Harmincegynehány évig szolgálta hűséggel, d rég volt, mikor az első disznó elbukott előtte az ördögárkában… mennyi róka, nyest, vadmacska, farkas…

    - No öreg, mondjon már valamit!

    Forgatja a drága öreg puskát, nézi rajta az ismerős repedéseket, foltokat, sebhelyeket.

    - Hej, őrmester úr, nem tudom én azt megmondani. nem adnám én oda senkinek semmi pénzért, csak aztat tudom. Annyit ér ez, őrmester úr drága, tudja meg, hogy az én szegény öreg életem se többet!… –

    Elmosolyodik az őrmester szigorú arca s kis gondolkodás után, nagy szívből fakadt jóindulattal beír valamit az értékrovatba szögletes katonabetűkkel.

    Így vették el öreg János társulati vadőr ócska flintáját a törvényttevő urak rendelete folytán. A csendőrkatona felcsapta a hátára s már mentek is tovább. Ennyi volt az egész. A tavasz továbbra is tavasz maradt, csak éppen János bácsi két fátylas öreg szeme látta úgy, mintha minden elváltozott volna. Mintha elsötétült volna a nap s a ház s a földek. A hegy alattomos sündisznópofával ugrásra készen meglapult. A fűzfaágak gúnyosan zörögtek s a patak sírt. Alacsony volt a kunyhó ajtaja és rosszindulatú. Ablakszemekben gonoszság borzongatott. S kint valahogy minden megnőtt és üres lett, a mezők végtelenbe nyúltak s velük a kisgyepes udvar is tovahúzódott a messzeség felé, hol a látóhatár ködébe veszve mintha idegen utakon idegen lábak idegen döngése menetelt volna szakadatlan. Minden idegen lett és hideg. Pedig csak egy rozoga öreg puska hiányzott a szegről s helyette egy darab zöld papír maradt az asztalon.

    Újra leült a tönkre s kezébe vette a tilinkót. Nem ment a faragás. Valahonnan belülről elindult egy bizonytalan hideg érzés. Régen egyszer, talán harmincegynehány esztendeje annak is, valakit temettek az alvégből, a takasorról. Egy lányt. Talán akkor érzett valami hasonlót, valami ilyen roppant egyedülmaradást.

    Dudás is nyugtalanul ténfergett, nem lelte helyét. A nap már erősen elhajlott, nehéz fejét húzta magához az erdő. Egyszer aztán csak vette magát az öreg, felkelt, zsebébe tette a tilinkót s megindult le, a falu felé.

    Békés, barna alkonyodás kezdődött. A barnára sült napsugarak ferdén hullottak a szántások közé s lustán elnyújtóztak rajtuk. A füzesnél két kergetődző nyúl akart útjába, megállt s elnézte őket.

    - Már ezentúl csak Isten ügyel rátok – mondotta nekik – a rókától, kutyától ő véd meg, ha akar.

    A faluban csend volt, asszonyok trécseltek a kapukban. A bíró előtt nehány ember verődött csoportba, jobb módú gazdák, a puskák dolgát beszélték ők is.

    - Nem baj, ha a papoktól elveszik – szájalt az egyik – a pap imádkozzék, az a dolga.

    - A jegyző úrtól is elvették s a madarasi bárótól mind a hatot! Annyi volt neki!

    - Jól tették – harsogta a szájas – minek egy embernek hat fegyver; mikor másoknak egy sincs.

    Öreg János elkapta a szavaikat, rágódott rajtuk, emésztgette őket.

    - Háború lesz – vetette oda valaki. S az emberek elhallgattak a szavak nyomán, mintha felhő vetődött volna a fejük fölé.

    Ment tovább az úton s gondolkodott. Hát háború lesz újra. Ha az urak akarják, bizonyára az lesz. De azért a puskát mégsem kellett volna. Mert, hogy a paptól elvették, hát jó, a pap imádkozzék. A jegyzőnek úgyis visszaadják, ő jóban van az urakkal. A báró nagyon nagy úr, vehet magának másikat. De ő már úgysem élhet sokáig s mi lesz vele, puska nélkül? S mi lesz az erdőkkel? Ki ügyel rájuk? Ki gondozza? Nem, ezt mégsem kellett volna…

    Valaki szembe jött s reászólt hetykén. Haragosa egy falopás miatt.

    - No öreg! Nincs puska! Nincs puffogtatás! Vége a jó világnak!

    Vége, már az igaz – dünnyögte megkeseredett lélekkel öreg János s mire a jegyző házához ért, legalább tíz esztendőt öregedett.

    A jegyzőt a tornácon találta. Az újságot böngészte éppen.

    - Na mi a baj öreg? Adjon Isten.

    Kövér, kedélyes ember volt a jegyző, tagja szintén a társulatnak s jóindulattal hallgatta végig az öregember panaszát.

    - Hát bizony öreg, hogy a puskákkal mi lesz, mi nem lesz, azt én nem tudhatom. Tőlem is elvették, lássa, mástól is. Azért ne búsuljon, a fizetését megadja a társulat továbbra is. Megmarad vadőrnek, nincs semmi baj. Aztán hogy mis lesz, majd meglássuk. Őszig sok idő van. Addig úgysem kell puska.

    Sötét arccal nézte János bácsi a mosolygó ábrázatú jegyzőt. Lám ez sem érti.

    - Már én csak azt mondom, hogy megvénültem én is, de megvénült a világ is, jegyző úr drága. Megvénül, megrohadott, mint a férges alma. Én mondom, öreg János. Mert hogy ilyen csúfság megessen egy vénemberrel, aki, mióta az eszemet tudom, tisztességgel, becsülettel szolgáltam mindig az urakot s ezt a vadőri szolgálatot, hát az ilyen világ nem arra való, jegyző úr drága, hogy éljen benne az ember. No Isten megáldja.

    - Beszeszelt az öreg – mosolygott magában a jegyző úr s visszatért az újságjához. Az öreg pedig bekanyarodott a hátsó udvarba, ahol Jonel úrfi játszott a bodzapuskával.

    - No úrficska, itt a tilinkó, fogja.

    Jonel úrfi átvette, megcsodálta, belefújt, tetszett neki. Aztán körülnézett s hogy senki se volt a közelben, óvatosan előkotorta a zsebéből azt a néhány töredezett cigarettát, amit az apja skatulyáiból lopott öreg barátjának. Aztán leültek egymás mellé a vályú szélire. A gyermek beszélt, locsogott mindenfélét, a malacokról, a verebekről, a baglyokról, kik a csűr padlásán laknak s öreg János hallgatta, hallgatta magába mélyedve. Aztán egyszerre csak megszólalt.

    - Mondja úrficska, kit szeret maga legjobban a világon?

    A kérdés kizökkentette a gyermeket a gondolataiból. Zavarodottan dadogta.

    - Hát… anyukát!…  

    - Na már most, ha a maga anyukáját valaki elvinné s nem adná vissza, mit csinálna?

    A gyermek szemei kerekre nyíltak s az arca lassan kipirosodott.

    - Nem hagynám! Tudja János bácsi – már újra benne volt a mesélésben – tudja, néha azt szoktam játszani, hogy anyukát elrabolják azok a csúf cigányok, akik olyan csúful néztek s annyi sok lovuk volt, meg szekerük, szóval mit is mondtam? Igen azt játszom néha, hogy elrabolják anyukát s én megyek utánuk egy puskával, egy igazi puskával, persze ez csak játék, mert igazi puskám nincs és a cigányok sem rabolták el anyukát persze, csak az kellene nekik… én akkor mind, mind lelőném őket, mint maga a varjakat tavaly itt az apu fenyőin, mind, mind, mind lelőném tudja, lenne egy olyan igazi-igazi puskám és igazi-igazi töltényem…

    Föld felé lógó fejjel hallgatta öreg János kis barátja locsogását, hallgatta, hallgatta s valami kavargott, forrt a fejében, «nem hagynám, nem hagynám, nem hagynám…» rágta ezt a két szót, lenyelte, rágta, lenyelte, rágta… Aztán hirtelen felállt a vályú mellől.

    - Na Isten megáldja úrficska, már én elmegyek.

    Indult. Kis Jonel utána szaladt, belekapaszkodott az ujjasába.

    - Mikor csinálja meg azt a malmot, amit a vízre teszünk? Mikor csinálja meg?

    Ott álltak egymás mellett, kis Jonel és öreg János. Aztán csöndes, rekedt hangon megszólalt az öreg:

    - Már én úrficska lelkem, azt a malmot meg nem csinálhatom. Megromlott ez a világ Jonelka úrfi s maga engemet nem lát többet míg a világ világ, soha sem!

    Megsimogatta a fiúcska fejét, két kis kék szeme előtt ködbeveszett a kert, az udvar, nagyot sóhajtott s megindult. Ment, vissza se nézett. Ki az udvarról, ki a kapun, ki a faluból, a hegynek neki.

    A gyermek ott állt a vályú mellett, kezében a tilinkóval; döbbenve és mozdulatlanul s valami hideg kéz benyúlt a szívéhez és szorította, szorította. Hátul, a falu fölött, amerre az öreg ember elment, roppant torkával akkor nyelte el az este a napot.

    Azon az éjszakán a csendőrlegény egymaga volt az őrsön. Az őrmester a másik katonával szolgálati úton a falukat járta.

    A csendőrlegény nagyon egyedül érezte magát azon az éjszakán. Huszonegy esztendős, barna falusi fiú volt, valahonnan az ország másik végiből. Ült az alvószoba kopott vaságyán, belebámult a gerendáról lelógó petróleumlámpás sárga lángjába s haza gondolt. Hej, három esztendő nagy idő. Nem lesz vége talán soha sem.

    Szomorú volt szegény csendőrújonc, ahogy ott gunnyasztott egyedül az ágy szélin s a nyitott ablakon beömlött a tavaszi éjszaka szelíd földszaga, szomorú volt szegény. Ettől a nyers, fiatal tavaszi szagtól, mely ott tévelygett a hideg kaszárnya-ágyak között; eszébe jutott a falu, a nádfödeles kis ház, a pajta s a szérűn túl a mezők, a kedvesek, a régiek… aztán eszébe jutott egy leány, egy csattanós arcú, nevetős szemű leány, aki ehhez az erős tavaszi szaghoz úgy hozzátartozott, úgy kellett volna: szegény csendőrkatona ettől még szomorúbb lett.

    - Tik-tak… tik-tak… – ketyegett hangosan és egyformán a barna falióra, három év mekkora idő, végtelen idő… az a lány is csak lány, szoknya van rajta… szoknya van rajtuk, mind egyformák… három év nagy idő, nagy idő; egy lánynak…

    Tik-tak, tik-tak… milyen lassan múlnak a percek, mennyi sok perc kell ahhoz, hogy óra legyen belőlük s mennyi sok órából áll egy nap s mennyi sok napból egy év… s három év, három év… tik-tak, tik-tak…

    Ahogy ottan ült, jól-jól benne már az éjszakában s az óra ketyegett álmosan s a nyitott ablakon bomló levelek szaga verődött be kintről, egyszerre csak úgy rémlett, mintha valami mozgást hallott volna az iroda felől.

    Felrezzent. Figyelt. Mintha valami leesett volna, tompa zuppanással. Mi lehet az? Az irodában csak a puskák vannak, a falnak dőtve egymás mellé, ha azok közül nem esett el egy.

    Leakasztotta a lámpát s elindult. Az ajtó csikorgott, amikor a pitvarba lépett. Megállt, figyelt. Csend volt. Kinyitotta az iroda ajtót, bevilágított. Sötét volt ben. Csak a fal mellett csillant meg sötéten az elkobzott puskák csöve, haragos, hideg csillanással.

    A lámpás lángja meg-meglobbant. Csak most látta, hogy az irodában nyitva van az ablak.

    - A fene – morogta, – hiszen becsuktam.

    Belépett. És ekkor ott bent, a szekrény mellett mintha valami megmozdult volna.

    - Van itt valaki? – kérdezte riadtan. Ostoba kérdés volt, maga is belátta rögtön s bosszankodott is rajta.

    - Ki van itt?! – kiáltotta hangosan, hogy bátorságot merítsen a saját hangjától – ki van itt?!

    Valaki ekkor nagyot sóhajtott s előlépett a lámpa fénykörébe.

    - Én vagyok. Ne félj, hiszen csak én vagyok.

    - János bácsi!

    Döbbenve nézték egymást. Nagyot, mélyet sóhajtott az öreg.

    - Látod, nem sikerült. Lopni sem tudok. Még lopni sem.

    A legény ellágyult lelke ütődötten rezzent fel a szavakra.

    - Lopni? Mit akart lopni? Innen!

    - A puskámat, fiam. A puskát.

    Szótlanul álltak szemben egymással, a didergő, sápadt lámpafényben. A tanácstalan fiatal katona, ki pásztornak szegődött a rendhez s a görnyedt, megtört, szomorú öreg. Lágyszívű ember volt a katona amúgy is s a lelke ezen az estén olyan különösen puha is volt. S talán ez a megtört öregember, födetlen, szürke fejjel ahogy ott állott előtte, emlékeztette valakire, talán az apjára éppen.

    - Hát a puskáért – motyogta gyámoltalanul.

    - Azért.

    Csönd lett.

    - Ezért büntetés jár… betörni az irodára, éjjel…

    Csönd volt. Az öreg nem felelt. Hallgattak, álltak.

    - Törvény – mondotta a katona szigorúan.

    S ekkor a katona, hirtelen, valami nagyot és szépet gondolt. Valamin nagy puha langyosság futott keresztül a szívén, ahogy mondta:

    - Menjen haza öreg… menjen szépen haza… én nem szólok…

    Az öreg most egy lépéssel előbbre jött s csak ingatta a fejét.

    - Nem tehetem fiam, nem tehetem. Ide nézz, nem tehetem.

    Fölemelte a kezét s a kezében ott sötétlett a rozsdás öreg puska.

    - A puska! – sápadt el az ijedtség a legény hangjában – engem becsuknak, ha valami innen elvész!

    - Nem tehetem, nem tehetem… – az öregnek elcsuklott a hangja. Egymásra néztek.

    S az a pillanat akkor, ahogy a puskáról felnéztek egymásra és a tekintetük összetalálkozott: ez a pillanat olyan hatalmasan nagy volt, mint kevés más pillanat ezen a földön. Az a két ember, az öreg, ki éjidőben lopni ment s a fiatal, akin a hatalom és az erkölcs rideg egyenruhája feszült, ez a két ember abban a pillanatban sok-sok millió évet visszapergetett s a tekintetük valami nagy primitív testvéri egyetértéssel egymásba kapcsolódott. Nagy pillanat volt. Az emberiség vezető nagyjai évtizedes konferenciákon nem tudták elérni. Két szomorú, magányos embernek sikerült.

    A katona elfordította a fejét, nagyot sóhajtott és azt mondta:

    - Menjen János bácsi. Menjen békével. S ha olyan nagyon kell, hát egy napra még elviheti azt a puskát. De csak egy napra. Holnapután visszük a városba őket, addigra itt kell legyen. Holnap éjjel várni fogom az ablaknál. Na menjen.

    Csillogó szemmel állt az öreg a lámpafényben s nézte a katonát. A legény félre fordult. Könnyes volt a szeme neki is. Restellte.

    - Na menjen. Csak senki meg ne tudja.

    Az öreg még állt, valamit akart mondani talán, de csak a szája mozgott. Aztán megindult, nehéz, lassú lépésekkel, elment a katona mellett, kilépett az ajtón. A pitvarból ég visszanézett, aztán csikorgott az ajtó s eltűnt a sötét éjszakában.

    A csendőrlegény akkor tette be az iroda nyitva maradt ablakát. Valami kis együgyű, otthoni nótácskát fütyürészett.

       * *

    A hajnal ott találta öreg Jánost a tetőn. Lent a völgyekben még szürkület bujkált s nagy lomha ködszörnyek hasmánt csúsztak a lankákon alá. De itt fent az első napsugár már megkapaszkodott s vörösre gyújtotta maga körül a lengő-sáraga tavalyi sásfüvet s a ciherek idenyúló csücskét. Ott állt János bácsi s nézte hunyorgó szemmel a napot, ahogy a távoli lila gerincek mögül előcsúszott, mint egy nagy vörös szem. Akkor törülte ki belőle az álmot fehér pára-kendőjével a hajnal. Ott állt, rozsdás öreg puskájára támaszkodva, amely még egy napig, csak egyetlenegy napig az övé. Ameddig a nap, aki most kél, a keleti gerincekről a nyugati hegyekig átal csolnakázik. Milyen rövid idő is egy ilyen nap, egy ilyen utolsó nap.

    Ott volt a Dudás is, hűséges öreg Dudás, hempergett a harmaton, vinnyogott, örvendett a gyönyörű hajnalnak. Mintha nem is az lett volna az utolsó, a legutolsó nap.

    Nézte egy kicsit a napot öreg János, aztán neki indult az erdőnek. Vidáman kaffantott Dudás, friss nyomot szimatolt. Mentek. Bejárták a ciheres katlanok vadcsapásait, melyeket rajtuk kívül nem ismert senki sem. Felkeresték a rókalyukakat, egy-egy vaddisznó túrásnál megállottak, a kutya szimatolt, az ember tűnődött, nézte. Szegény disznók, őszire más nyomozza őket, másvalaki, idegen.

    El-elfacsarodott ilyenkor a szíve. Mert igaz, igaz: ha megvénült az ember s a világ lassacskán kifordult alóla, jó az, hogy az ember akkor összeszedje rendjén, amije van s odébb álljon. De azért mégis van valami furcsa keserűség abban, hogy a nap éppen ilyen vörösen és szépen jön föl ezután is, az ösvények, a pojánák ugyanígy meglesznek tovább… a vaddisznók túrnak, a rókák esténként elcsavarognak a falu felé… kopó is csahol, lövés is dörren, csak éppen hogy mások járnak majd erre, mások, idegenek.

    Különös érzés ez, különös önző fájdalom. Az ember szeretne mindent elvinni

    - No Dudás dél van.

    - No Dudás, lakomázz te is, vénségedre.

    Csilingelt a csermely, a levegőben rügyszag bomlott. Rigók próbálgatták új flótáikat. Nyeste az öreg a szalonnát, nyeste a kenyeret, nézte a kutyát, hogyan örvend a jó falatnak s hangtalan beszéddel így beszélt vele.

    - Hadd le, Dudás, hadd el. Megvénültünk. A világ is megvénült, ezentúl már jó nem jön. Puska sem lesz, ki tudja, mi lesz. Hidd el Dudás, jobb lesz ez így. Nem várhassuk, hogy elöregedjünk, puska nélkül olyanok legyünk mint az öreg Jóska, aki csak fekszik és nyög, élni se tud, meghalni se tud. Jobb lesz így, Dudás, jobb lesz, no. Ami eddig volt, jó volt. Most aztán megesszük a szalonnánkat, meg a kenyerünket úgy sincs több, ez az utolsó. Faljál csak, faljál, rég faltál szalonnát. Pedig megérdemelted, a Jóisten is tudja. Nincs puska, nincs semmi, te csak faljál, Dudás.

    Ilyenformán beszélgetett öreg János míg a szalonnát bicskázta s nézte a kutyát, ahogy csorba szájával rágódott a maga jussán a fénytelen öreg kutyaszeme nedves lett a gyönyörűségtől.

    Aztán, hogy elfogyott a szalonna, megtörölte kacrát a nadrágján – veled se járok többet – mondta, ivott egy jó kortyot a forrásból is – na Isten megáldjon – aztán, mint akinek rendben van minden dolga, fogta a puskáját s a szálasnak indult.

    Oly szép volt a szálas, magas bükkfaszálas, mint talán sohasem. Olyan csend volt benne, templomban sem különb. Ment, mendegélt a szürke boltozat alatt. Egy-egy fát átölelt, megsimogatott, korhadó törzsek mellett megállt, kis pirosszegélyes gombákat kapart le róluk, tarisznyájába tette s bandukolt tovább. Hát szép az erdő – tántorgott benne a lélek – olyan szép, hogy vétek. Belefeledkezett nagyon a búcsúzásba.

    Arra riadt, hogy ugat a Dudás. Mérgesen, acsarkodva ugatott. Egy kurta pillanatig leste a hangot s már tudta: vadmacska. Láz csillant a szemében. Levette válláról a puskát, megtöltötte. Hej öreg puska, öreg puska. Utolsót vadászunk.

    Valóban macskát ugatott a Dudás. Ott lapult egy nagy fa két ága között. A kutya nézte s ugatta.

    Az öreg fegyver hangja végigdöngött a szálason, a szemközti oldalak visszadöngték, a hegyek egymásnak dobálták a hangot, míg végül egy sötét katlan valahol elnyelte. A macska hangos puffanással esett a földre. A kutya már akkor rajta volt, tépte, rázta, marcangolta boldog, hördülő kutyaörömmel.

    Ami ezután jött, talán álomban tette. Előkotorta legjobb töltényét, azt a zöldet, amit az elnök úrtól még a múlt télen kapott farkasra, becsúsztatta a csőbe s a fegyver kattanását talán nem is hallotta, amikor becsukódott. Felhúzta a kakast. Háttal állt feléje a kutya, tépte a macskát, nem látott, nem hallott semmit.

    Hosszasan, gondosan célozta a tarkóját. A lövés roppant nagyot szólt, legalább is úgy érezte akkor. S rúgott a puska, megtántorodott belé, akkorát rúgott. A kutya hang nélkül esett össze, még nem is oldalt dőlt, csak ahogy állt, hasmánt a macskára rogyott.

    - Te most már nyugodjál, Dudás – beszélt hozzá halk, rekedtes hangon – te most már mindig csak nyugodjál. Hűséges, jó kutya voltál. Szép nagy macskát fogtál, öreg Dudás, mennyi gidót pusztított volna ez a nyáron. Derék, derék kutya voltál, áldjon meg téged az Isten.

    Még nézte, sovány, fekete gerincét s a vért, ahogy a tarkóján lassan csörgedezett alá. Aztán nagyot sóhajtott, keresett egy szép puha helyet az avarban s odaült ő is, a földre. Kiszedte tarisznyájából a megmaradt gombákat s lassan enni kezdte.

    Édes jó íze volt a gombának. Mikor az utolsóval is végzett, már valami kellemes bizsergést érzett a gyomrában s a fejében szédület ömlött el, olyan mint egy iszapos, szürke árvíz.

    Szépen végigfeküdt a nyirkos földön, elnyújtózott komótosan, a puskát oda fektette maga mellé.

    - No világ, essen beléd a rosseb!

    A fák föléje hajoltak, úgy látszott, nézték. A nap besütött a törzsek között, sárga pászmákat húzott, alacsonyan járt már, esteledett. Kis kék vadjácint virított éppen az arca előtt, azt nézte. Alatta egy bogár mászott, kis szürke bogár, valahova nagyon igyekezett, de olyan nehéz volt neki haladni a sok óriási falevél között.

    - Lám – kergetődzött benne a gondolat – az ember is így igyekszik, amíg él, izzad, iparkodik s igazában a Jóisten tudja miért igyekszik úgy, mi fene sürgős dolga lehet egy ilyen szürke kis bogárnak…

    - És most mi lesz? Hogy van az, amikor az ember nincsen?… Az előbb még volt… aztán egyszerre csak nincsen?… A Dudás sincsen?… A macska sincsen…? Milyen bolondok ezek a fák… tán csak nem táncolnak…?

    A fák táncoltak. Forogtak körben, szédületes körben. Hullámzottak, a föld is hullámzott, minden hullámzott. Hullámzott és forgott. Ez a világ vége – idétlenkedett benne tétován egy kicsi gondolat, utolsó tudatos gondolat.

    A nap akkor hullt alá, még látta, úgy bukott, mintha az Isten-vadász lelőtte volna az égről.

    Kék derengés járta át az erdőt. Olyan furcsa volt.

    Aztán egyszerre csak ottan állt öreg János előtt megboldogult Sipeki vadászmester úr s mögötte az egész vadásztársaság. Az a régi társaság. Káruj, a madarasi vadőr, az öreg. Vele a kopók. Nini a Bokrász! Libuc! Fordíts! A mindenségit…! S ni a Dudás, az is ott van! De fiatal, de rázza a láncát! S őt nézik mind az urak, Sipeki vadászmester úr legelöl s ő fekszik előttük a földön akár egy paraszt…

    - Vadászmester úrnak alásan jelentem….

    Sipeki vadászmester úr nézett reá komolyan.

    - No János fiam, no. Most már itten vagy te is, látom. No nincsen baj semmi, no…

    - Sipeki vadászmester úr! Drága-drága vadászmester úr! Hát itt vannak újra! S Káruj! S az urak! S a kutyák! Jelentem, a disznók az ördögárkán…

    - Állj meg fiam, János. Valami még nincsen úgy mint kéne. A puskád…

    - A puskám?!

    - Vigyed vissza, János.

    - De a puskám!

    Ott áll Sipeki vadászmester úr, ott állnak az urak mind s Káruj a kutyákkal. És Sipeki vadászmester úr arca nagyon komoly, amikor mondja:

    - Vigyed vissza, János. Szegény fiút megbüntetik érted.

    Aztán leakasztja válláról azt a finom háromcsövű fegyvert, leakasztja, odanyújtja s úgy mosolyog, olyan jóságosan, akárcsak harmincegynéhány évvel ezelőtt.

    - Ez lesz a tied ezentúl, János. Őrizzed ezzel az erdőt, tovább is, hűséggel. A másikat meg vigyed vissza szépen. Münk itt megvárunk téged, kutyát sem engedünk. Eridj fiam, János.

    - Sipeki vadászmester úr, jelentem, kék az erdő, táncolnak a fák… Istenemre, még ilyet soha…!

    S az alkonyat, mint puha égi kendő, az erdőre hullt. Lábra kapott ezer kis rejtett nesz, láthatatlan lábak moszatoltak, gally reccsent, levél zizzent s néha sóhajtott a föld. A csenden át felvetődött lehelet-halkan az estéli harangszó s éppen, de éppen olyan volt, mintha Istennek egy kicsi gondolatja aranycsöngettyűcskével a nyakán az erdők között eltévedett volna.

   *

    Éjjel a megbeszélt időben, valaki megkocogtatta a csendőrségi iroda ablakát. A legény, amikor a benyújtott fegyvert átvette, a sötétben egy dúlt arcú öregembert látott hajadonfővel az ablak előtt állni, aki mintha mondani akart volna valamit, de csak érthetetlen szavakat motyogott. Gyér szürke haját megborzolta a szél.

    - Beszeszelt az öreg – mosolygott a legény, mikor helyére tette a puskát.

    Másnap reggel, nem messze az őrstől, az útszéli gyepre leborulva, holtan találták János bácsit.

    Hasmánt feküdt ott, két merev szemével a földet nézte. Valami különös mosoly volt az arcán. Úgy nézte a földet két vaksi szemével, mintha a gyep között meglelte volna a világsűrűségeken átváltott Isten-vad nyomát.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf