Vöröskői Wolfarth Olga: Legyek-e lármafa?

        1917.

Zászlót lobogtatok,
Veronika-kendőt,
Faggatlak asszonyok,
Mondjak-e jövendőt?
Legyek-e lármafa
Kolomp a jegenyén?
Vagy fusson a kerék
A Halál szekerén?

Lármasíp az ajkam,
Láztól sebes a szám.
De állok, mint kemény gránitszikla
A magyar Golgotán.
Sóhajom sikolt, mélyről felkiált:
Igaz magyarból maradt-e még mag?
Vagy csatában pusztul el mindenik,
S utódja sem marad?

Seregszemlét tartok.
Nőket verbuválok.
Minden jó és becsületes magyart
Zászlómhoz kiáltok!
Valljon színt, mit érez,
Döntse el, mit akar?
Örömteli békés életet-e,
Mely gyermeket és boldogságot ad,
Vagy háborút, melynek csontkeze
Előbb-utóbb mindenkit learat?

Ébresztőt kongatok,
Fújom a vészsípot.
Riasztlak lányok, magyar asszonyok!
Békét akarjatok!
Fogjatok kezet!
Ne kérdjétek, mért zúg a vészharang?
Úgy hallgassátok meg,
Mint az elfelejtett Talpra magyart!

Higgyetek hittel ti alig hívők,
Asszonyok, leányok,
Néktek üzennek a sebesültek,
És a csatamezők.
Hagyjátok már abba a háborút!
Üzenik a katona-temetők.
Sok ezer fakereszt,
Sok ezer névtábla,
Sírhantok alatt százezer halott,
Bomló emberroncsok,
Kiszáradt csontvázak.
Egy se látja a felkelő napot!
Ellenséges földben pihennek ők.
Hiába várják magyar temetők.
Mindig hazavágynak,
Nagybeteg a lelkük.

Sokan várnak szabadító szóra!
Hogy beteljen már a
Háború adója.
Köztük a rabköltő, Gyóni Géza,
A „Gorodok” őrjöngő lakója.
Most is gyújt a verse,
Gyújt a békevágya.
Hallhatjátok most is
„Csak egy éjszakára!”
Láncait csörgeti,
Vágyik szabadságra!
Mégse hozzuk haza
Szülőfalujába!

Szívünkbe fogadtuk,
Hogy segítsünk rajta?
Mért is nem lehetünk
Most az édesanyja?
Mért nem enged a rabkórház rácsa?
Elszöktetnénk édes hazájába
„Csak egy éjszakára”.

Hogy is feledhetnénk el mi őket?
Mért ásnánk nekik sírt?
Elszánt, bátor oroszlánok voltak,
Przemysl várát hősként védték mind.

A „Levelek a Kálváriáról”
Híressé tette költője nevét.
De ha látnátok, Gyóniból mi lett?
Megátkoznátok Krasznojarszk nevét.

Ő nem kapott babért!

Pedig már nem élt az öreg király,
Aki elkezdte ezt a háborút.
És milliók egyért
Évekig véreztek,
De a harcosoknak nem volt szavuk.
Most itt az új király.
Károly békét kíván.
De tornyosulnak sötét fellegek,
Már késő, az idő szárnyakon jár.

Bomlik a front. Tehetetlen a cár.
Élete Carszkoje Szelóban
Nincs biztonságban már.
Lángokban áll egész Szentpétervár.
Őt is sodorja a forrongó ár.

Beteg foglyokért nem jön most vonat.
Minden szemafor vörös színt mutat.
Belháború állja el az utat…

Csatazaj tombol minden harcmezőn.
Testvér testvér ellen
Támad gyűlölködőn.

Van most nagy aratás
A Halál szérűjén.
Árvák zokognak a mécs fényinél.
Az özvegyek kisírják két szemük,
Jaj, él-e még egyetlen gyermekük?

A földi pokol minden vitéze
Ma már mind a Halál vőlegénye.
Kaszája gyors, serény!
Karjába dől sok-sok bátor legény.
Éhes volt, rongyos és mocsokban hált,
Jó hírt hazulról hiába várt.
Kereste a halált.
Testét marták a férgek, a tetvek,
Síri ágyában most már pihenhet.
Ha bömböl az ágyú,
Ha robban a gránát, nem hallja már!
Ringatja a Halál.
Zúghat fölötte ezer gépmadár.

Üzen sok száz fekete vőlegény,
Sok száz élő halott.
A behívóra csatába mentek,
És három telet töltöttek el ott.
Ma csonkák, bénák, őrültek, vakok,
Süketek, némák, - baljós csillagok.
Megrokkant magyarok.

Hideg a tűzhelyük,
Kihűlt a zsarátnok,
A női szívekben nincs már parázs.
Asszonyok talpra!
Nyugtassuk meg őket,
Dolgozzunk értük is,
Könnyünk mossa tisztára mellükön
A sok medáliát.
Végre találják meg helyük itthon!
Ne vérezzen szívük
Holt bajtársuk után.
Öleljétek meg őket melegen,
Mint hitves s jó barát.
Megérdemlik a hősi glóriát!

Szibériából is jött üzenet.
Magukkal hozták a hideg szelek.
A hadifogoly nehéz sóhaja
Feléd száll most, te elvérző Haza,
Te édes mostoha!
Honvágytól őrjöng búskomor szívük,
Éhesek és fáznak,
Felszakadt sok sebük.

Vérző tűzgolyónkon is ezer seb,
Üszkösödik az egész országtest.
Hasztalan gyógyítjuk a sebeket,
Új szívet nem adhatunk senkinek.
Óriási az elkeseredés.
A foglyokért nem jajdul szívverés.
Biztató, bátor hang feléjük nem kiált.
Első, hogy ellássuk hazánk baját.

S mire a Jenisszej sziklás partján
Olvad a jégpáncél
A hosszú tél után,
Mire virul a kökörcsin szőnyeg,
S lila ruhába öltözik a táj,
A szép tavasz már hiába kopog
„Gorodok” kapuján.
Sok foglyot már életben nem talál,
S aki még él, türelmetlenül vár.

Ne várjon hiába
Véreim, magyarok!
Éljen az, aki még most is remél,
Érjen meg sok boldog évet s napot!
Legyen rá gondotok.
Ez legyen most legelső dolgotok
S hazahozataluk
Legfőbb jutalmatok!

Fajtánkat mentsük! Vészsípot fújok.
Holnap már késő megmozdulnotok,
Békét akarnotok.
Most kell szavaznotok!
Az idő békét parancsol nekünk.
Ha tovább csatázunk,
Egy szálig elveszünk és mindenünk,
Hazánk s becsületünk.
Csak a koldusbot marad meg nekünk,
És sajgó szégyenünk.

Vagy béke lesz itt most minden áron,
Vagy nem is lesz helyünk ezen,
Ezen a világon!