Kiss Jenő: Kánikula

I.
Harangszóval kondul a hőség,
a napsugár merőleges,
az ingujjra vetkőzött mámor
szívemben árnyékot keres.

A kutak gémje mozdulatlan,
a kígyózó ösvény megáll,
nehéz vízgyöngyökért nyúlik
a vályúban a békanyál.

A réten margaréta tiszta
tányérán virágport kínál
és az átlátszó pillanatban
a mart szederbokrainál

II.
menyecske szoptat, arany melle
úgy fogy, mint a holdkaréj,
a lábánál az ura horkol,
az álma kút, annyira mély.

A levegő forró tükörlap,
egy-egy fecske nekimegy,
távol lila erdőkkel borzas
a fényködös messze hegy.

Errébb bárányfelhő béget
eső-tejes juhok után,
alatta hervadt fodormentát
szagol a pásztor délután.

III.
Illatos nyomomat, ha lépek,
felemelik a füvek,
ha heverek, karom kitárom,
mint lefektetett feszület,

a zsebembe  széncinke fészkel,
a pillás csend elálmosul,
a kinyílt szemem kék virágát
leszakítja egy álmos ujj.

Megfordulok s elalszom, mint a
tiszta szívű emberek,
a homlokomra füvek hajolnak
és piros eperlevelek.

IV.
Tücsök félénk csápjával ébreszt.
Este van. Szemeim zsongnak
s sokáig estikének nézem
sötét sövény felett a holdat. –

A foszforos bizonytalanság
halálfejű lepkén fénylik,
úgy tűnik, mintha mozdulatlan
aludtam volna – ezer évig.

Szinte csoda, hogy létezem még,
hogy hazaindulok, hogy még nem
múlok el, mint siket fülcsengés
a lázas végtelen fülében.