Toldalaghy Pál: Szeretők verse
Megfújta halk fuvoláját
a hajnali szél s kiszaladtak
a fellegek könnyű ruhában
lengetve dús hajuk gazdag
fürtjeit, mint csoda zászlót
a lányarcú győztes elébe.
Dúlt fenyvesek zöld szuronyán
táncolt a nap puha fénye.
Hajnal volt s kék vizeken
hintázott lágyan a bárka
s úgy ébredtünk boldogan és
vígan, miként a bogárka,
kit pázsitok erdeje éltet,
a kis füvek zöld milliója.
Ringott a bárka s kiszállt
fészkéből a vad vízi-gólya.
Hajnal volt s égi csapokból
ömlött a fény sugarakban.
Hallottuk jól, hogy a fák
esti bilincse lepattan.
Megrázták frissen a lombot,
hol nagy fejük este pihen meg.
Fecsegtek s a mezei hegyek
kandi szelekkel izentek.
Vidám volt minden. A nyáj
bámészan jött a mezőkre.
De van, kinek nincs kenyere,
se barátja és nincs szeretője.
Ki társtalan jár az úton,
mint őrült, kit végzete kerget –
Őt láttuk, Anna, szegényt,
s feledtünk hajnalt s szerelmet!…