Babits Mihály: A Jézust kereső kisfiú

Az időben Jézus indula Galileából és méne Júdeának határiba, a Jordánon által kelvén. A Tanítványok vele mentek. Történt pedig útközben, hogy Scythopolis városában, mely már Szamáriának szélén vagyon, Jézus prédikálván a népnek, nagy tömeg sereglett körébe, s a tömeg között nagyszámú kisebb-nagyobb gyerek is, aki mind látni szeretett volna valamit… Mert tudvalevő, hogy minden gyerek kíváncsi. De a Tanítványok haragudtak a gyerekekre s mérges szavakkal akarták szétkergetni őket.

    -  Ereggyetek innen; ti úgysem értitek, amit a Mester mond!

    A gyerekek persze nem sokat adtak ezekre a beszédekre és mindig újra meg újra előtolakodtak. Csak a hétesztendős kis Aramiás, – ő olyan szelíd, félénk fiúcska volt, mert a mostohaapja, a foltozóvarga, mindig ütötte – ő nem mert közel menni. Messziről, az utca túlsó végéről nézte az édes, fehérruhás Jézust. Úgy ragyogott a fehér ruhája! Kegyetlenül égett, sütött a nap, vakított a kékség, tüzeltek a sétányos tetejű házak. De ez mind semmi se volt a Jézus ruhájának fehérsége mellett. Ó, bizonnyal Aramiás semmit sem értett volna a beszédéből: de mégis úgy szerette volna hallani.

    -  Engedjétek hozzám jönni a kicsinyeket! – mondta az édes, szelíd hang; de éppen ekkor jöttek le a Tanítók és Farizeusok a felső utcából; köntösük széles, sárga sávjai belekiabáltak a házak fehérségébe; hosszú szakálluk reszketett; nem mentek közel azokhoz, akik a Jézus körül álltak, de Aramiást útban érték és rá is mordultak:

    -  S te mit ácsorogsz itt, takarodj haza, gonosz kis csavargó!

    -  Avagy nincs dolgod a csirizestál mellett, apád műhelyében?

    -  Nű, és ha nem volna? Én, mikor ekkora voltam, ott ültem a zsinagógában…

    -  Ott ültünk egész nap a zsinagógában, a tudós rabbik lábainál, akik a szent Betűkre oktattak…

    Aramiás ijedten sompolygott tovább, mert látta már a sanda aleph-et és a többi betűket, amint a szétcsavart sárga lapból kimászva, kunkorodott testű, nagy, kegyetlen hangy-k, mind sorban az ő szegény kis fejébe igyekszik… Szerencsére a Tanítók Jézusról kezdtek beszélni, nagyon haragosan és nem törődtek már vele… Aramiás lekanyarodott egy hosszú fal mellett, a mezők felé, messze kerülve a zsinagógát; de megjárta vele, mert egyszerre a mostohaapja állt előtte, aki éppen a szőlők között nyaraló latin úrnak vitte volna haza az új saruit; dúlt-fúlt a méregtől.

    -  Hol jártál! hé – ordított Aramiásra, – én vigyem haza a lábbeliket? hé! – És a fülinél fogta meg Aramiást, mint ahogy a sarukat szokta a zsinóruknál.

    Aramiás nézett jobbra-balra, hol surranhatna ki? de a körmök kapcsai kitűnően zárultak cimpáin és nem volt sehonnan segítség. A tücsök iszonyú éles csúfnótát zengtek a mezőről.

    -  Az anyád se dógozik; te se dógozol – folytatta a varga. – Az anyádat kilelte a hideg, te meg elcsavarogsz. Minek eszitek a kenyeremet? No megállj, csak legyünk egyszer otthon! Hol az istenbe vótál, gazember?

    Az asszony meg-megrázkódva kínlódott a vackán; a varga – amint hazaértek – belerúgott: erre aztán elcsöndesült és mozdulatlan maradt. A varga akkor a fiúhoz látott: szegény Aramiás először bőgött nagyon és ordított; de később ős is elcsöndesült és mozdulatlan maradt. A varga pedig áldomást ivott a munkára: borostömlőt hozott a pincéből, és attól legelőbb is énekelni kezdett; de a végén ő is elcsöndesült és mozdulatlan maradt.

    Eközben este lett.

    A tücskök zenéje az egekig csapkodott; Jézus pedig megindult a tanítványokkal, mezítláb az esteli harmaton, Jeruzsálem felé. Aramiás csodálatos fehérséget látott álmában és reggeltájban fölnyitotta szemeit. Csöndben, hogy a vargát föl ne ébressze, kilopózott a házból és ment a piacnak.

    A piacon nyoma se volt a fehér Jézusnak: üres volt még minden, csak Zaffira, az öreg galambárus kofa, tákolta a sátrát, mert ünnepek közeledtek s ilyenkor nagyban veszik az áldozathoz való galambokat.

    -  Nini, a vargáék kis Aramiása – kiáltott Zaffira. – Mit keresel te itt ily korán, naplopó?

    -  A Jézust keresem – felelte Aramiás.

    -  No éppen, a Jézust! keresed bizony az áldozati kalácsokat, hogy csenhess belőlük! Hiszen a Jézus már az éjjel elindult a hűsben és meg sem áll Jeruzsálemig! Takarodj innen! nem kell nekem ilyen kalácsok-körül-settenkedő.

    Aramiás ijedten húzódott vissza a harcias hölgytől, aki egy hosszú sátorrudat lengetett kezében; éhes kis szeme édes kalácsok emlékét vitte magával. A hosszú fal mentén leszaladt a város végéig, ahol két sovány pálmafa még ebben a reggeli órában egy csipet árnyékot is vetett. A pálmákon nem volt már egy szem datolya se. Aramiás lenézett a jeruzsálemi útra: messze, az ég alján, úgy tűnt föl neki, mintha fákat látna, és valami fehérséget a fák között. Aramiás elindult az úton… Apró gyíkok surrantak szét előle a porban, de ő meg se látta. Mély tűnődésbe merülve sietett, sietett. Azon tűnődött, hogy jól emlékszik-e? Mert úgy emlékezett, hogy tegnap a Jézus apró kalácskákat adott azoknak a gyerekeknek, akik a közelébe jutottak.

    Nagyon, nagyon éhes volt Aramiás.

    Alig tudott menni. Minden csontja fájt még a tegnapi veréstől. Aztán, amint a Nap egyre föllebb jött, – a Nap, ez a kérlelhetetlen ellenség – a meleg tűrhetetlenné kezdett válni. Sehol egy fa, sehol egy kis felhő. Aramiás felhőről ábrándozott, nagy lengő felhőről, amely olyan, mintha az Isten legyezőt emelne, fehér toll-legyezőt, mint amilyent a latin úr gyaloghintaja mellett szoktak a rabszolgák tartani. Aztán addig tűnődött erről a fehérségről, míg Jézust képzelte az égen, a fehér ruhában, édes kalácskákkal az ölében. Fölemelte a fejét, de egyszerre elvakult, elszédült: mintha az egész ég csupa Nap volna, egyetlen tűztenger!

    Már az a gyér növényzet is eltűnt, a széleslevelű lapuk, poros giz-gazok. Már kiért a kősivatagra. Itt az út sem volt látható többé: egyforma, fehér, kiégett, lapos, töredezett sziklák mindenfelé, melyek százszorosan verték vissza a Nap sugarát. Akármerre nézett Aramiás, egyforma fehérségek villantak elébe, és a fény táncolt, mint a tükrök között. A fiúcska elkáprázva és támolyogva ámult ide-oda.

    -  Itt, itt a Jézus! – gondolta magában; és csakugyan mintha minden oldalról tíz-húsz fehérruhás Jézus lebbent volna elé, csak hogy abban a minutában tovasuhanjanak. – Merre lehet itt Jeruzsálem? – kérdezte magától Aramiás.

    Ebben a pillanatban egyszerre valami csengés csengett fel előtte, egy csengettyű hangja, mindig tisztábban, mindig élesebben. Oly édes, ezüstös csengés volt. Itt, itt a Jézus! Aramiás megindult arra, ahonnan a hangot hallotta.

    A csengés játszott vele, hol itt, hol ott hangzott, néha egyszerre több irányból is. Az út már tökéletesen elveszett, a kövek egyre rögösebbek lettek, barlangok és szakadékok nyíltak mindenfelé. Aramiás erőtlenül bukdácsolt a csengő után, míg egyszer csak megbotlott, elesett, és nem tudott rögtön fölkelni. Ekkor a csengés feléje közeledett; különös emberek jelentek meg, rongyos ruhában, lefogyott, vézna testtel, tarisznyával, bottal; piros és fehér sebek voltak a bőrükön, és nagy csengőket ráztak maguk előtt. Amint meglátták Aramiást, megálltak messziről, mintha nem mernének közelebb jönni.

    -  Egy kis gyerek – mondotta az egyik.

    -  De hogy kerül ide? – kérdezte a másik.

    Aramiás fölkelt és feléjük ment. A csengős emberek tanácstalanul húzódtak vissza, mint hogyha nem tudnák mire vélni a dolgot.

    -  Nem félsz tőlünk? – kérdezte az első.

    Aramiás azon tűnődött, hogy a Jézus ruhája sokkal fehérebb volt, és az arca is más. Az is zavarba ejtette, hogy egy helyett öt-hat alakot látott maga körül. Szédülten támolygott és kapott az egyik után, mintha testetlen tünemény lenne, amely el akar lebbenni. Így megint elvesztette az egyensúlyt, és el is bukott volna, ha a csengős ember hirtelen az ölébe nem fogja.

    -  Édes kis fiúcska!

    A csengők egy pillanatra mind megnémultak, aztán idegesen csörrentek meg itt meg ott.

    -  Ne nyúlj hozzá! Átkozott! Ne érintsd őt! – kiáltották innen is, onnan is a csengős emberek.

    Az első, aki ölébe kapta a kis fiút, maga is megijedt erre, s el akarta lökni; de Aramiás két kézzel kapaszkodott a durva szőrharába, és nem hagyta magát lerázni.

    -  Mi szegény poklosok vagyunk – mondta a csengős ember – és azért járunk a csengőkkel, hogy az emberek, hallva a hangot, messziről elkerülhessenek, és ne kapják meg ezt a borzasztó betegséget. Minket mindig elkerülnek: még senki se jött hozzánk, soha senki! Kár volt idejönnöd hozzánk, kis fiú! Most majd nem eresztünk el többet. Nekünk is szükségünk van egy ilyen kis gyerekre, mint te vagy: egy ilyen kis szájra, amit csókolhassunk; ilyen kis kézre, ami belénk kapaszkodik. Éhes vagy? Nesze, adunk az élelemből, amit jóságos lelkek hordanak számunkra! de megeszed a betegségünket… Szomjazol? Adunk inni, de lázunkat iszod… Jere, fuss, maradj, szalad, szeretünk, sajnálunk, megölünk… Fogd, itt van az irgalom kalácsa; ízleljed, édes és halálos, siratunk, nevetünk, hej, pajtások, poklos testvéreim, küldött a Mennybéli nekünk egy kis kölyköt, kis kóduskölyköt, akinek csengőt akasszunk a nyakába, alleluja, táncoljatok, poklos testvéreim!…

    A csengők most ütemes csingilingit kezdtek, a zenitre ért nap minden erejével tűzött, a kövekből áradt az izzó fehérség, ingott és rengett a fényben a puszta, egy kéz egy kaláccsal nyúlt Aramiás felé, aj, micsoda fehérség és zene és halleluja volt égen és földön! És mialatt a gonosz poklosok, röhögve körülállták a kis fiút, és körültáncolták és azt hitték, hogy az ő gyermekük lesz, azalatt a kis Aramiás titokzatos módon magát Jézust látta, amint kalácsot nyújtott feléje; s leroskadt a forró kőre, s mintha a Jézus ragyogóan fehér és meleg ölébe hullt volna; és kiadta szegény, meggyötört kis lelkét, és egyenesen a Mennyországba jutott, mint ahogy a Jézus megmondta:

    -  Engedjétek hozzám a kicsinyeket!