A Sajó menti csata

– Tamás esperes és Rogerius püspök krónikája nyomán –

Eközben a nádor, akit a király a Vereckei-kapu védelmére küldött, a bejárást fatörzsekkel, gerendákkal és kövekkel eltorlaszolta.

    De a tatárok fejszés parasztokat küldtek előre, és a torlaszt széthányatták. Ezután nyílzáport zúdítottak a magyarokra, majd rohamra indultak.

    Másnap a királyhoz követ érkezett a nádortól, s ezt jelentette, hogy a tatárok a torlaszt lerontották, és a magyar sereg elvész, ha a király sürgősen segítséget nem küld.

    De a király erre nem számított, nem is volt serege, amelyet mindjárt elküldhetett volna.

    Amíg a király ilyen aggodalomban élt, a negyedik napon végre megjött a nádor, aki éjjel-nappal vágtatott, és elmondta, hogy a Vereckei-kapuban megütközött a tatárokkal. A tatárok nyíllal és karddal minden katonáját elpusztították, ő is csak néhány tásával bírt elmenekülni, hogy a veszedelmet hírül adja.

    A király ezen nagyon elámult, aztán a főpapoknak, az ispánoknak és a zászlósuraknak erősen és szorosan megparancsolta, hogy mindnyájan katonaságot gyűjtsenek, és hozzá sereggel visszatérjenek.

    Ezután meghagyta a váci püspöknek, az aradi meg a csanádi prépostnak, hogy rögtön menjenek a királynéhoz, és vele Ausztria határszélére siessenek, ott várják meg a dolog végét.

    Maga a király Esztergom és Székesfehérvár városában sereget gyűjtött, azzal a Dunán átkelt, és Pest városában várta be a főpapok, az ispánok és a zászlósurak seregét.

    Batu tatár vezér pedig, miután a Vereckei-kaput elfoglalta, rátört a falvakra, és kardja nem kegyelmezett sem asszonynak, sem gyermeknek.

    A tatár vezér gyors vágtatással Pest felé sietett, és március közepén már a város közelében járt. Előreküldött lovasai már a város határában jártak, ott égettek, gyilkoltak.

    Béla király a tatárok ellen kivonulni vagy velük csatát kezdeni nem engedett.

    A tatárok pedig folyvást ott keringte: amikor az ember azt hitte, hogy elmentek, akkor visszatértek, és amikor azt gondolta, hogy visszafordulnak, ismét jöttek, az egész napot ilyen játékkal töltötték. És amikor vasárnap is ugyanígy tettek, akkor Ugrin kalocsai érsek, aki nehezen viselte el, hogy ezek a rablók annyi derék embert megzavartak, és még nehezebben azt, hogy a király a katonák előtt gyávának tűnik, a király parancsa ellenére kiment és megütközött a tatárokkal.

    Amikor a tatárok a magyarokat megpillantották, mindjárt megfordultak, és lassan visszavonultak.

    Erre az érsek vérszemet kapott, és gyors vágtatással üldözőbe vette a tatárokat.

    Végre mocsaras földre értek, és a tatárok gyorsan átkeltek a mocsáron. Az érsek egészen közel járt hozzájuk, a mocsárra nem is figyelt, csak az üldözésre gondolt. Csakhogy a tatárok könnyű fegyverzettel voltak, az érseket és katonáit pedig súlyos páncél terhelte. Ezért a mocsár fogva tartotta őket: sem átkelni, sem visszatérni nem bírtak.

    Ekkor a tatárok gyorsan visszafordultak, a mocsarat körülvették, és a magyarokat a nyílvesszők záporával elpusztították.

    Ugrin érsek csak négy-öt társával menekült meg, és nagy haragot érzett övéi pusztulása miatt, meg azért is, hogy a király nem küldött neki segítséget.

    Amikor az urak csapatai megérkeztek, Béla király felvonult a tatárok ellen. A magyar sereg elérkezett a Sajó folyó partjára, és ott tábort vert.

    A víz túlsó partján, rejtett helye3ken, sűrű erdőkben lappangtak a tatárok. Olyan ügyesen elrejtőztek, hogy a magyarok nem tudhatták, merre vannak, és mekkora lehet az erejük.

    Béla király szigorúan megparancsolta, hogy a magyarok egy csoportban, sűrűn egymás mellett verjék fel a sátrakat. Ezért aztán annyira összehúzódott az egész tábor, hogy szűk akolnak látszott. A sátrakat összezsúfolták, a köteleket egymáshoz erősítették, és úgy összebonyolították, hogy az utak valósággal be voltak hálózva. A vitézek alig tudtak járni-kelni a táborban, úgy érezték magukat, mint a halak a hálóban. A tábort kívülről szekerekkel és pajzsokkal is megerősítették, mert ez látszólag biztos védelmet nyújtott, pedig később ez okozta a legnagyobb veszedelmet.

    Megjósolta ezt előre Batu kán, a tatár sereg fővezére, aki egy dombról szemlélete a magyarok táborát, aztán azt mondta a tatároknak:

    - Bajtársaim! Jókedvvel legyünk, mert azt a népet meggondolatlan tanács kormányozza. Most már nem menekülnek kezünk közül, mert nyáj módjára egy szűk akolba vannak berekesztve.

    Aznap éjjel egy orosz szökevény kereste fel Béla királyt, és azt mondta neki:

    - Uram király, a tatárok ma éjjel rohamra indulnak a tábor ellen, jól ügyelj, hogy meg ne lepjenek!

    Az orosz szökevény igazat mondott, a tatárok támadásra indultak, és éjfélkor a folyó hídjához érkeztek.

    Ekkor Kálmán herceg és Ugrin érsek erős csapattal kivonultak, és a tatárokat megtámadták. Most ők lepték meg az ellenséget: a tatárok egy részét levágták, más részüket a folyóba szorították. Ezután a hídfőt megerősítették, és nagy diadallal az övéikhez visszatértek.

    A magyar vitézek azt hitték, hogy már tökéletesen győztek, ezért levetették a fegyvert, és álomra tértek.

    Csakhogy a tatárok visszatértek, a hídfő őreit elkergették, majd a hídon meg folyó gázlóin átkeltek, és hajnalban ott álltak a sík mezőn, a tábor közelében.

    Az őrök berohantak a táborba, nagy lármát csaptak, de alig bírták az alvókat felkölteni. És amikor felébredetek, nem azon járt az eszük, hogy az ellenséget megtámadják, hanem ágyukból lassan fölkelve inkább azon voltak, hogy gondosan megfésülködjenek, az arcukat megmossák, a karperecet felcsatolják.

    De Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomos rend mestere, ahogy derék férfiakhoz illik, nem adták magukat nyugodalmas álomnak, hanem az egész éjszakát fegyverben töltötték, és mihelyt az ellenséget megpillantották, mindjárt rohamra indultak ellene. Vitézül harcoltak, de nagyon kevesen voltak a tatárok végtelen sokaságához képest, akik sáskák módjára keltek ki a földből.

    Amikor Ugrin érsek látta, hogy legjobb vitézei elestek, visszavonult, és a táborban mindjárt felkereste a királyt. Minthogy nagyon szabadszájú volt, őfelségét nagy hangon korholni kezdte, amikért ilyen veszedelemben a táborban időzik, ahelyett, hogy a sereggel a tatárokra rohanna.

    Ezután az érsek, a herceg és a rendfőnök új sereget szervezett, és ismét kirohant az ellenségre.

    Ugrin érsek olyan vitézül dúlt az ellenség között, hogy mint a mennykőcsapást, messzire elkerülték. Bátran harcolt Kálmán herceg és a templomos rend főnöke is.

    De végül győzött a tatár sokaság. Az érsek és Kálmán herceg súlyosan megsebesült, a rendfőnök pedig az egész olasz csapattal együtt elesett.

    Reggeli hét óra tájban pedig az egész tatár sereg, mintegy tánckört formálva, a magyar tábort bekerítette. Ezután az íjat felajzották, és nyílzáport zúdítottak a táborral.

    Amikor a magyarok látták, hogy az ellenség minden oldalról körülkerítette őket, elvesztették a fejüket, és még gondolni sem tudtak arra, hogy csatára induljanak. A nagy veszedelem annyira megrémítette őket, hogy fel és alá szaladgáltak, mint a farkas marásától menekülő juhok. A dárdák és a nyilak záporát nem szemben, fegyverrel a kézben fogadták, hanem hátat fordítva. Ezért a lövésekre olyan sűrűn hullottak, mint ahogy a makk szokott potyogni a megrázott tölgyfáról.

    Már minden reményük elenyészett, sarkukban leselkedett a halál, amikor a király és a herceg a zászlókat elhagyva, futásban keresett menekülést. Most már az egész sokaság teljes lelkéből csak a futásra gondolt.

    Ekkor azonban maguk okozta bajba esnek: az utak kijárásai ugyanis az összekötözött kötelek, a sátorok sűrűsége miatt veszedelmesen el volt rekesztve, ezért amikor szaladva kifelé rohantak, egyik a másikra rogyott, s nem kisebb veszedelem támadt abból, hogy a sereg egymást összetaposta, mint az ellenség nyilazásából.

    Amikor a tatárok látták, hogy a magyarok futásnak eredtek, mintegy ajtót nyitottak előttük, és egérutat engedtek nekik. Nem üldözték, hanem lépésről lépésre kísérték őket, nem engedték, hogy ide és tova szétszéledjenek. A boldogtalanok kincsei, arany-ezüst edényei, bársonyöltönyei és fegyverei úton-útfélen hevertek, mert ekkor a tatárok a rablással nem is gondoltak. Mást forgattak a fejükben. A magyarokat addig kísérték, míg látták, hogy egészen eltörődtek a fáradtságtól, már futni sem képesek, és a kezüket sem bírják felemelni. Ekkor elkezdték őket jobbról-balról kopjával leszúrni, karddal nyakazni; senkinek sem kegyelmeztek, mindnyájukat leöldösték, mint a barmokat.

    Mint ősszel a falevelek, úgy hulltak jobbra-balra a vitézek, a holttestek az út szélén hevertek, vérül rohanó patak gyanánt omlott. Ezután azt a nyomorult sokaságot, amelyet a tatárok kardja nem emésztett meg, nekiszorították egy mocsárnak, más útra térni nem engedték, s ott csaknem mindnyájan a vízbe és a sárba süllyedtek és megfulladtak.

    A tatárok pedig a vérrel fecskendezett ruhákat, a lovakat, a kiomló vértől pirosló aranyat-ezüstöt, mint valami kőhalmazt vagy gabonakazalt, egybehalmozták, hogy megosztozzanak rajta. Osztozás közben megtalálták a király pecsétjét, s minthogy attól tartottak, hogy a nép a vereség hallatára futással elmenekül előlük, hallgassátok figyelmesen, milyen cselt koholtak.

    Elfogott magyar papokkal levelet írattak az előkelőknek, a nemeseknek és a hazafiaknak a király nevében. A hamis levélben ezt írták:

    „A kutyák vádságától és dühösségétől ne tartsatok, és házatokból kimozdulni nem merjetek. Mert táborunkat és sátrainkat elhagytuk ugyan, de Isten segítségével mindent visszafoglalunk, és a tatárok ellen kemény harcot indítunk. Azért csak folyvást imádkozzatok, hogy az ellenség fejét betörhessük.”

    Ezt a levelet a tatárokhoz csatlakozott magyarok terjesztették, és ez az egész országot elpusztította, mert mindenki elhitte, hogy a magyar király üzenetét tartalmazza, és így az ország lakói a tatárok cselének áldozatul estek.