Fáy Ferenc: Őszi tabló
A bokrok már tudták, hogy ősz van.
Szédelgő, musttól mámoros
darazsak dongtak s éjszakára
ködöt húzott az őszi rozs.
A Ráday, a Kelecsényi
s a Fáy kastélyok alatt
mezítlábas, toporgó házak
vacognak lázas szavakat.
A pincék mélyén forrt az újbor.
És reggel – trágyával rakott
kocsik mögött – szegények hozták
ingükbe rejtve a Napot.
De éjjel megreccsent az ágas.
A Holdnak lengő nyelve nőtt,
s az álmok kotlós melegéhez
futottak dermedt temetők.
Tudták a fák is már, hogy ősz van.
Magasból nézték a határt,
kastélyt, ködöt s a néma házak
mélyén az egy-arcú magányt.
*
Először ősszel láttam a halált:
fejénél két szál füstös gyertya égett,
lába felől felsírt a hat gyerek...
S anyám zokogva suttogta: szegények.
És úgy szorított, úgy karolta át
a vállam és úgy ölelte testem,
hogy fájni kezdett bennem is a szó –
kimondtam... aztán én is sírni kezdtem.
S kint nőtt az éj és tántorgott a köd
s a csend beszélt a gyertyák sárga nyelvén...
Először ősszel láttam a Halált:
imára zárva két kezét a mellén.
*
Habos ködökből harapnak a rétek.
A szó, az árok csenddel van tele.
S az Isten arcán fényesen pereg le
a gesztenyéim sárga levele.
Cipőmön sár: a dombokon ragadt rá.
Kezemben ágak tar titkát hozom,
szememben dér-vert, ért kökénynek kékje
s a barna makkok fénye arcomon.
Élek, ahogy dolgos parasztok élnek:
kések között és törvények alatt.
Szegény vagyok, de álmaimhoz ülnek
az őszi széltől hajtott madarak.
Szólok, ahogy még soha nem beszéltek.
Úgy élek, hogy még senki nincs velem.
De szavam rojtján átdereng a kék ég
s az ég, akár a jóság, végtelen.