Harsányi Lajos kanonok, író, költő
A századelő magyar vallásos líráját megújító „triász” tagjai, Harsányi Lajos, Sík Sándor és Mécs László a Nyugat költőitől, főképpen Ady Endre lírájától kaptak bátorítást új költői szemlélet kialakítására, újszerű transcendens látásmódra. A XX. századi magyar vallásos érzésnek egy igehirdető szónok volt az eszmei felszabadítója, Prohászka Ottokár, művészi iránymutatója pedig a modern lélek minden kínját és örömét megszólaltató Ady Endre. Hit és tagadás közt vergődve-viaskodva a legmélyebben élte át magyarság és emberség gyötrő kérdéseit: legfőbb ihletője a nemzeti sorskérdések, a szerelmi élmények mellett a metafizikai élménykör volt. Gyökeresen megújította a költői nyelvet, és a költői fejlődés kiindulópontjává tette poézisét. Ady volt a legfőbb irányadó a katolikus lírában hatalmas összefoglaló igénnyel és artisztikus igényességgel alkotó Harsányi Lajos számára is, különösen költői pályájának korai időszakában.
„Banán [a katolikus Lexikon szerint Nagyigmándon/szerk./] született, családjuk hetedik gyerekeként. Családjuk 1576-ban kapott nemességet, és liliomot tartó oroszlános címert. Az élet muzsikája című, második kötetében adys gesztussal említi az egykori „udvarházas” múltat: „Nekem a Baranyában – régen – / volt egy nagy udvarházam”. A költő elődei közt számos kántort, tanítót találunk. Dédapja, Harsányi János „ludimagister”, vagyis kántortanító volt a Veszprém megyei Sur községben, nagyapja, Párkányban segédtanító, majd Banán tanító volt. A költő apja, Harsányi József 1849-ben született. Pozsonyban tanulta ki a szabómesterséget, leszolgálta a katonaidejét és feleségül vette a banai kántortanító „falu-szépleányát”, akinek »szurokfekete haja mellett nefelejcskék szeme volt«. Családjukban tizenkét gyerek született, kilenc fiú és három lány. Az édesapa 1886-tól 1912-ig, az apa haláláig a szomszédos Bábolnán élt”, írta róla Cs. Varga István . A XXI. század első évtizedeiben oly méltatlanul elfeledett és mellőzött költő Harsányi Lajos, Nagyigmándon született, Komárom vármegyében. Előbb a budapesti Tavaszmező utcai állami gimnáziumban, majd a győri és esztergomi bencés gimnáziumban tanul, itt Prohászka Ottokár, a szentéletű későbbi püspök volt a lelki vezetője, majd a győri papnevelde elvégzése után 1907. június 29-én pappá szentelik. Gyönyörű egyházi pályát adott neki az Isten. Elsőnek gróf Széchenyi Emil családjánál nevelő lesz, majd ugyanezt a feladatot végzi majd Esterházy Miklós herceg családjánál, akikkel hosszabb időt töltött Olaszországban, 1908-ban, közötte káplánkánt szolgált Rábacsanakon és Szanyban. Áthelyezik ugyancsak káplánnak 1910-ben a győri belvárosi templomba, majd úgyszintén Győrbe, a káptalandombi lelkész és a székesegyház hitszónoka lett 1912-ben. Itt utána1918-ban sekrestyeigazgató, majd 1921. VIII. 1-vel kinevezik rábapatonai plébánosnak és szentszéki tanácsnoknak. [„Költészetében drámai fordulatot hozott, amikor Rábapatonára helyezték plébánosnak. Kiszakadt ihlető közegéből, a számára oly kedves nagyvárosi létből, elmaradtak a régi költő-barátok, s – ez volt az igazi veszély – csökkent önellenőrzésének lehetősége is” jegyezték meg róla gúnyosan az 1970-es években a rendszerhű szocialista életrajzírók] Majd 1929-ben lett táblabíró kanonok, 1939-ben győri javadalmas kanonok és komáromi főesperes. Ugyancsak szép irodalmi karriert futott be: már győri hitszónok korában lapot szerkesztett, a Dunántúli Hírlapot [1918. VII–1920. VII. 8. Betűjegye: H. L. /Egyh. Közl. 1914/]. A szovjet megszállás, majd a kommunista diktatúra évtizedeiben már csak Győrben működött, visszahúzódott, versei kizárólag a katolikus lapokban jelentek meg.
Hagyatékában fennmaradt a „Csillagos ég” című szonettkoszorú, melyben az egyház szentjeinek igyekezett méltó emléket állítani. „A szándék és a megvalósulás művészi színvonala azonban nem illeszkedett harmonikusan: túlságosan is a líra formai eszközeire összpontosította figyelmét, ezért tökéletesnek szánt rímelését kimódoltnak, a túlerőltetett szonettformát pedig jellegtelennek érezzük”, írták kritikusai[persze a szocializmus aczéli évtizedeiben/szerk/] egy irodalomtörténeti tanulmányban. A Petőfi Társaság 1936-ban, majd a Kisfaludy Társaság tagjává választotta, megkapta a „Corvin koszorú” irodalmi díjat is. Harsányi szövegével énekeljük el a szentmiséken a „Hozsanna” énekes imakönyv több énekét. Győrben tért meg a Mennyei Atyjához 1959. november 2-án.
Verseskötetei:
Új vizeken, 1907.
Az élet muzsikája, 1909.
A Napkirály rokona , 1911.
Hagia Sophia, Budapest, 1913.
„O beata Ungheria”.Budapest, 1916.
Az óra egyet üt. Budapest, 1917.
Toronyzene, 1917.
A boldog költő, 1926.
De profundis, 1927.
Mi Cha Él? 1933.
A nem porladó kezű király, 1933.
Harsányi Lajos válogatott költeményei, Budapest, 1935.
Holdtölte, 1938.
Esteli körmenet, 1942.
Harsányi Lajos összes versei, 1943.
Toronyzene, válogatás, 1969.
Fegyverletétel hátrahagyott versek, Budapest, 1992.
Regényei, elbeszélései:
A halálfejű pille, 1915. [Családi regénytár 90.]
Legendák. Erdős Renéevel és Sík Sándorral. Győr, 1916.
A Szent Asszony [Szent Erzsébet életregénye]
Az elragadott herceg [Szent Imre regénye] Budapest, 1930.
A nem porladó kezű király, Budapest, 1934.
Zúgó Márton, 1937.
Fejjel nagyobb mindenkinél, 1940.
Égi és földi szerelem, Budapest, 1941.
Egyéb művei:
Diadalmas halál. Opera. 2 felvonás [Demény Dezső zenéjével] 1910.
A gyermek Jézus Flandriában. Műfordítás, irta Felix Timmermanns, 1920.
Szent Imre emlékkönyv. Szerkesztette Tordai Ányossal. 1930.
A szervita szerzetesrend hét szent alapítója és új oltárképe, 1930.
Doktor Orbis. Dráma,1947.
Mint látható, igen széles látókörű, érdeklődő ember volt. Magas papi beosztása sem fordította el a hétköznapoktól, „földön járt”, megerősítve ezzel is kapcsolatát híveival, magyarságát, érdeklődését a színházaktól, a drámáktól, amelyek történéseit nem egyszer versei alanyául választott.
O beata Ungaria!
„O beata Ungaria, se non si lascia piu malmenare…”
Dante: Il Paradiso. XIX. 142.
Ó boldog ország, örökifjú, büszke!
Szent homlokod haragvón felemelted
S Kárpát hegyén eliszonyodva állt meg
Színed előtt az ellen.
Már messzeűzve fut az irigy álnok,
Vágyója földednek s Tisza hűs vizének.
Már otthona elijedt, setét mezőit
Tépi bosszús acélod.
Már ismerik neved: ellen s jóbarátok.
És rettegik a hírt: jön az ős turán faj.
Germán s magyar viharként győzve rontja
Elleneid hatalmát.
Téres meződön sarjad a zöld, kövér fű.
Nyugton legeli nagy gulyáid ezre.
Aranykalászos földed omolva dönti
Drága piros búzádat.
Enyhe dombjaidon hamvasak a szőlők.
Lankáidon érik ízes, piros alma.
Szép gyermekek támadnak hű anyáktól,
Új eleikre büszkék.
Ó, boldog ország, örökifjú nemzet!
Testvér-viszályokkal hagyj fel örökre!
Szánts, vess, arass s új századodban
Légy Európa virága!
A Kanadába emigrált Tűz Tamás papköltőnk visszaemlékezése szerint „századunk első éveiben bocsátotta sajkáját Harsányi Lajos a magyar költészet új vizeire, hol egynéhány vitorla már meg-meg villant merészen, maga után csábítva a többieket. Ady ekkor mar első csatáit vívta és fölszította a lelkesedés tüzét az ifjú költői nemzedékben. Forradalmi korszakába lépett a magyar irodalom. Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Árpád szinte egyidőben indulnak költői álmaik megvalósítására. Harsányi is vállalja a forradalmiságot, magatartását azonban jelentősen elmélyíti, távlatait kitágítja katolicizmusa és papi hivatása. Nem lép föl prófétai igénnyel, mégcsak vátesznek sem tartja magát, de tehetséget és alkotását boldogan és öntudatosan engedi át a természetfeletti vonzásának;”
Keresem az Istent
Keresem… Sárga sivatagokban
Kutatom egyre lába nyomát.
Nevére délen görnyed a pálma
S hozsannás, szentelt hangot ád.
Háve! Zúgják az északi tölgyek.
Orgonák búgnak a tájon.
Palota, kunyhó ablaka rezzen,
Ha magas nevét elkiáltom.
Keresem… Nevét látom beírva
Fába, kövekbe, romok hegyén.
Mégis, úgy érzem, legjobb helyen
A szívek mélyén keresem én.
Legnagyobb élménye a liturgia. Arany fonálként húzódik végig egész költészetén, lírájának éltető levegője. Nincs talán egyetlen verse sem, amelyben ne szerepelne, legalább is, mint kifejezési eszköz. Még egyéni élményből született vallási verseiben, sőt profán tárgyú alkotásaiban is föl-föl bukkan egy-egy kép, metafora vagy hasonlat alakjában.
Eleváció
A kürtök nagy aranyos öblén
Hallgattassátok el az orkánt!
A bőrdobok lélegzetüket
Remegve, félve visszafojtsák!
A mély gordonka bús sírása
Mint gyermeké, egy percre szűnjön!
A prím-hegedűk ezer húrja
Ne ujjongjon a nyirettyűkön.
Az oboák, a klarinétok
Ne riogjanak most sikongva!
Ne zendüljön remegve, mélyen
Szent napkelet hatalmas gongja!
Ki mint a szőke, aranyos lány:
Ne pendüljön a méla hárfa!
Epedő selyem húrjaival
Ne szóljon a líra gitárja!
Az orgonán a dörgő basszus
Némuljon most egy pillanatra,
A tremolók, a pasztorálék
Szédüljenek szent áhítatba!
Most minden hangszer elcsituljon,
Amely ezer hangot kínálna,
Egyetlen igaz zene szóljon:
A szívből szóló vox humána!
Hozsanna néked, fényes Krisztus,
Ki az oltáron megjelensz!
Hozsanna néked, édes Krisztus,
Ki a szívekben megpihensz!
Pintér Jenő így vall az 1930-as években Harsányi Lajos verseiről:
…Lelkében hit és tudás, természetszeretet és művészi sóvárgás olvad össze; kedélye húrjait az élet szemlélete, a halál gondolata, a vezeklés, erkölcsi megtisztulás és az Istenhez való fölemelkedés eszméi zendítik meg; költészetéből a dunántúli templomok hangulata árad, összeszövődve szimbolikus és misztikus elemekkel. Ez a líra nemcsak az egyházi érzésvilág és a papi élet bensőségeibe enged bepillantást, hanem életre kelti a Fertő-vidék hangulatait, a dunántúli falu boldog nyugalmát, a rétek és nádasok tájának festői képeit s a kultúráért epedő lelkek mélabúját a falu világának elzártságában…
Falun ilyen a halál
A haláltól ne félj, ijedt halandó!
Dús városokban vak sikátoroknál
Orvul csap le beteg, gyötört szívedre
És hajszol bálban, villamos szobákban,
Pohár vízből is ő nevet szemedbe.
S hiába futsz… Egy barna lépcsőházban
Elér és durván vág a sima kőre.
Sikolt a vén cseléd, a csengő csenget,
A zűrzavarban jön a durva mentő
S rohan veled a cifra temetőig.
Itt meg, mint ért gyümölcs, a régi ember.
Piros arccal, fehér, kemény bajusszal
Ül künn a kazlaknál az enyhe napban,
Vagy a verandán nagy bundákba mélyed,
Úgy sütteti magát az őszi fénnyel.
És jár az év. El-eljön az öreg pap,
Beszélgetnek nagy, bújó csillagokról
És bölcsességük, mint a tiszta kristály.
S míg nagy szikár kezük eggyé fonódik,
Csendben, nyugodtan elszárad az egyik,
De még holtan is a papét szorítja.
És lárma nincs, ha viszik be a házba,
S a nagy harang beszél csak bölcs igéket,
Ha temetik a dombos temetőbe.
A temetőn sincs a halott magában
Köröskörül dolgozik a vidám nép.
A szép nyírfák közt citerál a szellő,
A kakukkfűről illat árad és az
Éber tücsök az unokák szívéről,
Hűségéről azt mondja: sírig, sírig…
A sírkövön meg ódon, régi mondás,
Mit tisztakezű örökösök írtak,
Gyászolva szívvel, méla sóhajokkal
/Pii, dolentes et moerentes…/
Sík Sándor írásában így búcsúzik tőle halála után:
„ha minden nekem kedves versét idézni akarnám, nem lenne vége a felsorolásnak. De nem állhatom meg, hogy legnagyobb költői alkotását, a Trilógiát lelkünk elé ne állít sem [Hagia Sophia, De profundis, Túlvilági ballada], főleg a második darabot, a dantei hangszerelésű De profundist szeretném megszólaltatni búcsúzóul, annak is utolsó strófáit, amelyekben a költő arra kér, mondj el érte egy győzelmes Ávét.
O olvasó, ha hullott tán a könnyed
Es megremegtél titkos borzalommal,
Köszönd meg nékem ezt az imakönyvet!
Az életem még nyár szakában pompáz,
A kertemben díszborsók illatoznak,
Az élet szép; a föld nem siralomház.
De baljós szemmel rettegem az estét,
Ha felragyog a csillagos magasság
S rád gondolok ilyenkor, drága testvér
Rád gondolok, ki éppen most vívod tán
Gyilkos tusádat fönt a szörnyű űrben
S talán sikongva hívsz, erőid fogytán!
Kívánom néked: álljanak melletted
Jótetteid. mint vassövényű gárda,
Ne üljön tort a kárhozat feletted!
Kívánom, hogy az óhajtott egekből
Száz égi kar nyúljon feléd segítőn
S rémült fejed győzelmesen emeld föl.
Kívánom néked: Lángragyúlt örömmel
Suhan] ama boldog kapun keresztül
És egyesülj örökre az Örökkel!
S ha boldogít már- örök égi játék,
Értem, ki tükröt tartottam elédbe,
Imádkozzál el egy győzelmes Ávét!
Források: A Magyar Irodalom Története 1945-1975, Cs. Varga István: Egy nagy himnusz az egész fertő tája, [Harsányi Lajos költészetéről] , Harsányi Lajos összes versei, Magyar Katolikus Lexikon, Tűz Tamás: A napkirály rokona, Vigília folyóirat
összeállította-cspb-
