Féja Géza: Harsányi Lajos

Harsányi Lajos a legkülönb katolikus költő s egyetlen, akiben a katolicizmus magyar mélységekkel találkozott. Sík Sándor költészete programszerű intellektuális mutatvány és erőfeszítés; tiszteletre méltó, de hideg és idegen. Mécs László egy sokat ígérő kötet („Hajnali harangszó”) után azonnal eltévedt; „szavalásba”, színészkedésbe süllyedt, könnyelműen kitört méreteiből s alaktalan lírai cikázássá fajult. Harsányi Lajos földünk sajátos növénye és Ady rokonságának tagja; fölötte érdekes, hogy ez a katolikus költő mennyire párhuzamosan haladt Adyval és Nemzedékének legjobbjaival.
Néhány évvel Ady jelentkezése után, 1909-ben jelent meg első kiforrottabb kötete, „Az élet muzsikája”. Az első vers, „Az új énekes” Adyra emlékeztet; az Ady-nyomok különben több versében feltűnnek, de távolról sem durva hatásról van szó; Harsányi nemcsak hajlik Adyhoz, hanem el is hajlik tőle. Igen érdekes, hogy gyakran magáévá teszi Ady formáit, képeit, még hanghordozását is, de ellentétes tartalmat önt a versbe, vagy pedig elfogadja az Ady-élményt egy pillanatra s azután dacosan más irányba kényszeríti. Mindenesetre csak dicséretére válik a katolikus papköltőnek, hogy Ady magyarságát és egyetemességét nem szórta epével s átokkal, mint az asszimilánsok hada, hanem katolikussá próbálta érlelni.
Következő kötete, „A napkirály rokona” 1911-ben jelent meg, ebben már határozottabban előtör Harsányi egyénisége. Nemcsak olyan folyamat történik benne, mint Kálmány Lajosban, a magyar katolicizmus vallomást mond a magába szívott pogányságról, bizonyságot tesz egyetemes alkatáról, széles határairól, pazar befogadóképességéről. A költő csaknem pogány éneket zeng a „Napkirály”, a Napisten előtt, katolikus himnuszaiba kereszténység-előtti pogány életünk gyönyörű képei tolulnak. A „napkirály lovagjai” az ő versében a szűzi pogány mámor leventéi:

„Fejükön ég a nap árnyéka:
Tavasz éjjeli ezüst-holdak.
Szívük virágos, nagy hajóján
Nagy bőrdobok hajrát dobolnak”.

A „Napkirály” paraszt-isten:

„A Napkirály
A rónák felett lassan röppen.
Ébrednek a csírák a földben,
Zsendülnek a szellős határok”.

Harsányi kozmikus révülete kinyílik ebben a könyvben, mint a pünkösdi rózsa, vallásos ihletének forrósága és méretei néha Berzsenyire emlékeztetnek:

„Az én Istenem teli homlokából
Forgó, nagy világok születnek.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az én Istenem szellős tenger,
Szigetként dajkálja a világot”.

A kötet legszebb versei közé tartozik „Leya négy levele Ivánhoz”. Harsányi az egyetlen modern katolikus napköltő, aki írni merészelt a szerelemről, őszintén, természetesen s mégis ízlésesen, az önként vállalt szigorú élet szabályait meg sem sértve s olcsó feltűnést sem keresve. A nádas az ő egyik legnagyobb élménye, akár Lenaunak, a németbe oltott magyar költőnek. De mennyire más Harsányi nádasa, hiába keressük benne a Lenau-versek melankolikus, érzelmességtől remegő zizegését, méla zúgását, csak roppant csöndet, tavaszi lázadást, töppesztő, perzselő nyári hőséget, őszi tüzeket és drámát találunk, – ez a versciklusa a tanúság, hogy milyen mélyen és végzetesen magyar. A magyar bánat drámai alkatú és Harsányinak sikerült ezt a drámát kozmikus lírává alakítania:

„A Fertő sárga tája most már hallgat,
Mint roskadt ház, ha piros pitvarából
A kékszemű kis gyermekek kihaltak.

Reszketve áll a Fertő roppant nádja,
Ijedt felhők szaladnak el fölötte,
Varjú-sereg búsulva száll le rája.

A kis kunyhókból kék füst száll gomolyba.
A vén kapukat csendesen becsukták.
Üresek mind a hosszú, néma utcák.

Holnap kimennek majd a havas éjbe
És fölgyújtják a halászok a nádast
S lobog a Hany piros lángokban égve.

Aztán sötét és nagy gyász jő utána
És attól fogva nem lesz erre senki,
Aki ne lenne mondhatatlan árva”.

A visszafojtott szerelem verte ki belőle ezt a verset. Az aszúvá kényszerített érzés mégegyszer, később, kitört a már öregedő költőből:

A vágyaid sok száz aranydarázsa
Hiába dongott ódon ablakomnál,
Mind künn rekedt s holtan esett a földre,
Mint édes hársvirág a templomomnál.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És küldtél nádat. Tudtad, hogy örök vágy
Húz mindenüvé, ahol sárga nád van.
De én egy szálat a kezembe vettem,
S tiszta szívvel Pilátus elé álltam”.

Következő könyvében – „Toronyzene” – szaporodnak a látomások, a nagy katolikus víziók, de képeikben még a pogány mítosz kozmikus erejét érezzük. Ő vet számot a magyar nép pusztulásával abban az időben, midőn Sík Sándor „fokosos szfinksznek” nézte a parasztot. Harsányi sorsában belejátszott a későbbi faluvizsgálók végzete, 1920 után ő kapott elsőnek a magyar irodalomban izgatási pert és ítéletet. Látta a társadalmi sorsot, megérezte a magyar táj sajátos esztétikáját s mi több, mítoszát is:

A mezőn künn nagy kazlak állnak,
A nap kifeszíti arany-ívét,
Tüzes nyilat tesz bele: céloz
S fölgyújtja a kazlak sárga szívét”.

Az égbolt neki paraszti mennyország:

„…Az ég nagy felhő-kocsit húz
Hirtelen ki a kék-falú házból”.

Egyetlen magyar katolikus az időben, aki keleti hivatásunkról mer beszélni s éppen Petőfi szelleméhez szólva:

„…a jövendő roppant versenyében
Vezetni akar Kelet kapujában”.

Harsányinak sikerült valami, amivel nagyon kevés költőnk dicsekedhet: a magyar idill, a mezei bukolika, a falusi élet mélyzöngésű szimfóniája:

„Itt meg, mint ért gyümölcs, a régi ember.
Piros arccal, fehér, kemény bajusszal
Ül künn a kazlaknál az enyhe napban,
Vagy a verandán nagy bundákba mélyed,
Úgy sütteti magát az őszi fénnyel”.

Szűz Máriát is szelíden a faluba vezeti:

„Rózsa helyett kertedben édes borsó,
Merengve nézted, kis kezedben korsó…
Istennek voltál egyetlen leánya”.

A háromkirályok közül a harmadik király turbánján „retekpiros tollforgót” visel. Tavasz ébredésekor pedig:

„Mátyás is, a korai szent apostol,
Már erdők szélein mosolygva posztol,
Sípokat oszt a kedves madaraknak”.

Csoda-e, hogy a „parasztpaphoz”, Pázmándi Horvát Endréhez írt verset:

„Lettél félnagyság és törtszárnyú sas.
Az életedben nem volt semmi szín.
Csizmát viseltél, míg az orcás
Simák piros selyemben jártak”.

S egyre mézédesebben, érettebben árad belőle az idill, a bukolika:

„Ha méhesed előtt kinyílt a zsálya
És ájult hő remeg az almafák közt,
Forró napokban dőlj a méhes-ágyra,
Mit hársfaágból róttál még tavasszal,
Hallgasd a szorgos méhek zümmögését”.

Katolikus átszellemültséggel, de pogány keménységgel nézi életet és halált: a háborúban elesett fiú „vassal a szívében” alussza álmát. Ismeri a kozmikus törvény mindenek felett álló hatalmát:

„Rét volt a testem, rajta dudva-sarjak.
Hiába téptem, a gyökér ki nem jött.
Kaszám után a vad gyom újra sarjadt”.

Egyik kis munkájának, a „Túlvilági balladá”-nak méltatója ezt írja: „Ez kis munka befejező része annak a hármas műnek, melyet Harsányi Lajos az emberi lélekről alkotott. Az első, a „Hagi Sophia”, a lélek földi életéről szól, az ember születésétől a halálig. A második, a „De profundis”, a lélek küzdelmét írja meg a haláltól az Üdvösség és a Kárhozat küszöbéig. A Túlvilági ballada a lélek sorsának befejezését villantja elénk: magát a Kárhozatot és az Üdvösséget. Harsányi Lajosnak e három részből álló műve a magyar szimbolista költészetnek legnagyobb alkotása”. Valóságérzéke ezekben a köteteiben is előtör, képeinek pogány ereje olykor átragyog a szimbólumokon:

„És melle döngött érces várkapukként
És tompora rengette barna halmát,
Égnek meredt fel minden haj a testén,
Érezte izmai roppant hatalmát”.

Mégis ezekben a szimbolista versekben inkább az egyházi disciplina nyilatkozik meg, melyet Harsányi örömest és önként vállalt és becsületesen teljesítette is.
Legújabb versei „Holdtölte” és „Esteli körmenet” címen jelentek meg 1938-ban, illetve 1942-ben. Pompás élményekre akadunk itt is, a jellegzetes magyar érzéki képalkotás felejthetetlen példáira:

„Az angyal földre jött,
Füstölgött szárnya”.

A magyar „Kalevalában” is ilyen sorok sűrűsödhettek.
Harsányi Lajos katolicizmusa éppen olyan dús és szintetikus „szőttes”, mint a magyar lélek s életérzés. Róma hatalmas pántjai fogják át, de a pántokon belül megtaláljuk a magyar pogány vallást, a bizánci pompát, a kozmikus idillt, a hűséget a világhoz s a természetes emberhez, ősi érzéki képalkotásunk csorbítatlan kedvét, a fojtott emberi szenvedélyt és a megtisztult, átszellemült vallomást. Harsányi Lajosból éppen úgy fölvetődött a magyar mélyrétegek, keresztény és kereszténység-előtti élményeink lávája, mint az Ady-nemzedék legjobbjaiból. Szervesen hozzátartozik nemcsak ehhez a nemzedékhez, hanem kultúránk lényeges értékeihez is.