Herczeg Ferenc: Előszó helyett…
Lágyan és könnyedén iramlik a gép. A mozdony a Szellem és az Erő isteni gyermeke. Szörnyű acélbordáit Vulkán kalapácsa formálta; tűzlelkét a Tudás szűz anyja, Minerva, lehelte belé. Mint a hámba fogott üstökös rohan útján: szolgaságában és fenséges, cselédsorban is király.
Nyomában a gigantikus pulmanok kereke mennydörög. S a vonaton, a száguldó planétán, egész világ él, gondolkozik, szeret s remél.
Vas viadukt feszül által a Sierra szédítő szakadásán. Acélpántokból font, tízemeletes torony-kariatidok hordják fejükön a szörnyű tehert. A mérnök, aki ezt a vakmerő csodát elgondolni merte, Prométheusz véréből való lázadó Titán.
De a föld alatt, gránitsziklák méhében, sárkányok rázzák láncukat. Egyszer elszakad a lánc s az ősi gyűlölet kirobban s őrjöngve összezúz mindent, amit ember keze alkotott…
Hol volt a hiba? A tervező mérnök agyában, vagy az acél pórusaiban? Lidércnyomásos álomkép: a pillér részegen tántorog, a vasháló megroppan, a viadukt megtörik, süketítő csattanás, százhangú jajszó, – a vonat összetörten rohan a szakadásba…
Csak a mozdony ér a túlsó partra… a gépész halott, a fűtő bomlott aggyal szalad világgá. Az óriás gép, mint a haldokló elefánt, ott ül a parton és panaszos bömböléssel hörgi ki meghasadt szügyéből a gőzlelkét…
Az éjszaka feketén, mint a jóllakott fenevad, ráfekszik a Sierrára. A szakadásból még egy-egy nyöszörgés hallszik, aztán minden elcsitul. És szomorúan fölkel a hold.
És ekkor megmozdul a sötétség. Kalandos árnyékhad kúszik a viadukt felé. Kígyók, sakálok? Mindennél gonoszabb ellenség: emberevő vadak.
Mert ne higgyétek, ti elbízott fehérek, hogy az emberállat már kiveszett a ti világotokból! Míg süt a nap, gyáván meglapul az őserdő fekete odúiba; de ha leszáll az éj, bagolyfüttyel szólít és farkasvonyítással válaszol.
Lompos és mocskos csapat; nesz nélkül oson, mint a kísértethad. Ha nekimégy, ijedtében útszéli röggé, fatuskóvá dermed; ha azonban hátat fordítsz neki, arcátlanul utánad rúgtat, fogcsikorgatva üldöz. Kacagnád, ha nem volna oly gyalázatos. Ő az, aki harcban áll az egész világgal és sohasem nézett még szemébe az ellenségnek. Az ő csatája a tőrvetés; fegyvere a méreg; az ő hite a hazugság; becsülete a zsákmány.
Gyáva mohósággal, minden zörejtől újra meglapulva kúsznak a festett képű vadak; leghátul a vezér, a vérszomjas nyúlkirály.
S midőn eszükbe veszik, hogy a gőzcsoda eltört gerinccel fekszik a mélységben, szilajan talpra szöknek és győzelmi ordításuk fölszáll a csillagokhoz. A kiszenvedett menyasszony a vámpír prédája lesz. Mohó tolvajszemek nézik tört tagjait, mohó tolvajkezek tépdesik dicsőségének rongyait. Ahol arany csillog, ott károgva összeverekszik a gyülevész had, ahol élet mozog a romok közt, ott röhögő gyilkosok támadnak rá.
S a kannibálvezér rálép bocskorával az árva mozdonyra. „Íme, a vassárkány, ki a fehér ember szekereit húzza… Neki köszönheti az ellenség minden hatalmát… Mától fogva az én szolgám lesz és az én dicsőségemet hirdeti a világnak!”
Száz kurjongató vadember nekiesik a mozdonynak. Rudakkal tolják, kötelekkel vonszolják az őserdő felé. De ahol megtörött a sín, ott megbillen a beteg Titán és fáradtan elfekszik az ingoványban.
Ma is ott van még.
Ül a mocsárban és megvakult lámpaszemével búsan bámul a láthatár felé. Egykor a hegyek kincseit, a rónák kenyerét vitte szét a világban; ma óráról órára mélyebben süpped a hínárba. Egykor a havas gránithegyektől a tenger kristálypusztájáig repült, hol ujjongó tülköléssel köszöntötte édestestvére, az óceánjáró gőzös; ma tudatlan barbárok rabja.
Ül a mocsárban s miközben arcára a szégyen pírja festi a rozsda, beteg acélszívében álmot lát.
Látja szülőhelyét, a ciklops-műhelyet, hol éjjel-nappal lobog a tűz és döng a kalapács. Az erős munkáskéz, mely őt megalkotta, most új mozdonyt formál s az gigantikusabb lesz minden testvérénél, az Erő és a Gyorsaság csodája. S a mozdony neve: Akarat.
Eljön a nap, midőn első útjára indul az Akarat.
Büszkén száll acélpályáján, két lámpaszeme vérpiros tűzben lángol. Száz kocsi alatt kattog a kerék és szilajan zeng a férfiak harci éneke. És ahol szól az ének, ott megremeg a föld, ott megzúgnak az őserdők, ott ragyogni kezd az éjszaka…
