Zsabka Kálmán: Meghalt az ősz

Meghalt az ősz. Siratja őt a szél.
Titokban megásott és avarbélelte
Gödörbe hullt. – Meghalt az ősz, nem él.
Féltette őt – hogy hűtlen lesz – a tél,
Színarany haját, hogy más kéz simogatja,
Hogy csókja tán még új életre kél
S virulni kezd egy forróbb nap delén,
Hogy fakó szeméből fényes ragyogással
Kitör a tűz – s tőrt döfött át szívén.
Jégpengéjű, hideg, kegyetlen tőrt…
Az ábrándos lelkű ősz szíve hát kihűlt,
Szemeinek szép fénye összetört
És csendesen, csók nélkül elrepült.
Gyilkos az őszt el hová temette?
Ismeretlen sírját keresi a hű szél,
De nem leli… Gondosan befedte,
Csillogó, friss hólepellel a tél…
Meghalt az arany ősz, megölte őt a tél,
Fájdalmasan siratja őt a szél.