Zsabka Kálmán költő, forgatókönyvíró, színész, producer, filmrendező

Különös és furcsa ellentmondásokban volt gazdag Zsabka Kálmán életútja. Nem volt kiemelkedő lírikus, és nem alkotott maradandót egyéb tevékenységei között sem. Hogy életét és munkásságát mégis bemutatjuk, annak az az oka, hogy látható legyen, az első világégés majd a trianoni szétszakíttatás alapjaiba tette tönkre emberek és családok addig nyugodalmas és különösebb bonyodalmaktól mentes életét.  Az évszázadok alatt eddig megszokott ideológiát, a császár-királyhű keresztény értékrendet a sárba taposták a világégés, majd az ezt követő forradalmak kegyetlenségei és ellentmondásokban igent csak bővelkedő értékrendjei. Ezek a zavaros évek egyre több teret adtak az egyébként tehetséges, ugyanakkor félművelt, eszmeileg sem elkötelezett, önmagukat fegyelmezni nem tudó egzisztenciáknak, mint Zsabka Kálmán.  

Tört remények

Újra tört remény,
Újra sóhajok
S én csak dalolok,
Mint az a szegény,
Aki sarkon áll
S jó szívekre vár.
Óh, de a remény
Csak remény marad,
Bármily dal fakad,
Mert a szív helyén
Fagyos közöny ül
S dalom úgy repül,
Mint egy szökevény,
Aki attól fél,
Hogy gúny lesz a bér…
Mindig tört remény,
Könnyes sóhajok,
Zokogó dalok.

Sokgyermekes felvidéki családban született Znióváralján, Zsabka András és Chmelly Rozália gyermekeként, 1897. október 19-én. Az első világháború idején való életéről, hogy volt-e katona nem találtam egyelőre semmit. Korát tekintve azonban vélhetőleg a haditengerészet kötelékében szolgált, vagy volt ilyen családi kötődése, ugyanis a Károlyi-forradalom idején, 1918 decemberében részeg tengerészek járőrének vezetőjeként részt vett és meg is sebesült egy Rákóczi úti éjszakai lövöldözésben. Valószínűleg már előtte kapcsolatba került a vörös-kommunista felforgató eszmékkel is.  A Tanácsköztársaság idején  színészként különböző városokban játszott kisebb vidéki társulatoknál. Egyik testvére vöröskatona volt ezekben a napokban. 1919. augusztus 24-én, a Tanácsköztársaság napjaiban feleségül vette Nagy Annát.

Kályhatűznél
[Drága Pannikámnak ajánlom, szívem egész szeretetével]

Villog a lángja a kályha tüzének,
Pattog a rőzse, rajta mi ég,
Szürke ruhában köszönt be az este
És vele ódon, régi mesék.

Várja ölembe merengve a hívem,
Régi mesét hogy elmondjak el én,
Szállni, repülni úgy vágyik a gondtól
Álomkirályfi hű kebelén.

Altatom halkan, susogva meséket,
Csókot lehelve rá szeretőt,
Szunnyad is rögtön s elalszik az édes
Félve, remegve ringatom őt.

Álmodj csak hívem egy szebb s jobb világot,
Tépje a gond az én szívemet,
Szőjj feledésből egy fátyolt a létre,
Fátyolt, amely bút-bajt eltemet.

Álmodból úgyis rideg való ébreszt
S aztán a bánat tengere vár,
Bús nyomorultak vak sorsa lesz társad
És a szívedre fájdalom száll.

Csendbe csak, álmodj, aludj feleségem,
Gyógyítsa álom bús szívedet,
Féltve vigyáz rád és virraszt feletted
Az, aki forrón, sírva szeret…

Csend veszi át a kis bús birodalmat,
Pernye takarja kályha ölét,
Megszövi gyorsan a hold sugarából
Száz pici kéz az éj köpenyét.

Alszik a lángja a kályha tüzének
S úgy veti fényét rám a parázs,
Mintha örökre befonni akarna,
Glória fénnyel égi varázs.

1920 novembere és 1921 februárja között egyik vizsgálati foglya volt a „fehér Britanniásoknak”, akik önbíráskodó tiszti különítményesek és hozzájuk verődött jobboldali, kommunistaellenes és nemzeti érzelmű hazafiak voltak, hónapokon át járták és félelemben tartották az éjszakai „vörös zsidó” Budapestet. Számlájukon zsarolás, fosztogatás, súlyos testi sértések és politikai gyilkosságok sora szerepelt, akiktől a fővezér Horthy Miklós ellentengernagy is elhatárolódott. 1921-ben részt vett a nyugat-magyarországi felszabadító, elsősorban osztrákellenes harcokban, ahol a Rongyos Gárda egyik századának a parancsnoka volt.

Ne sírjatok

Ne sírjatok tovább, ti vérző magyarok.
Az égre nézzetek, ott új csillag ragyog.
Sugárzó fényt lövell vak éjszakákba be…
Villogó hajnaltűz… új élet szent jele.

Ne ázzon arcotok, ha részeg nóta száll,
Ha csillogó fogat a pénz urára vár;
Ne forrjon szívetek, ha bűn csúf táncra kél,
Vagy azért, hogy rajtunk kufár had éldegél.

Csak csendben, várjatok, ne legyen semmi baj.
Hadd járja táncait a tébolyult zsivaj.
Dőzsöljön a kufár borgőzös éjszakán,
Habzsoljon kéjt, gyönyört dús bachanálián.

Csak csendben, semmi nesz. – Az arc, dacos legyen,
Szív, mint a jég, hideg, fagyos, merev a szem,
Bősz ajkatok csukott, ököl acélkemény
S mindegyiktek legyen elszánt hóhérlegény.

És mozdulatlanul, mint viharvert cövek,
Mit századok dühe, fékevesztett szelek
Ostromoltak vadul, ti is úgy álljatok
Őrt rendületlenül és jól vigyázzatok.

Vigyázzatok! mert itt egy égő börtön áll!
Vérázott küszöbén ott gubbaszt a halál,
Belül a falakon elítélt árulók:
A vérünkön hízott őrjöngő mulatók.

Őrizzétek bizton e siralom-tanyát
És hajtsátok végre a vak rabok szavát.
Kedvükben járjatok, hogy telik tőletek
S hagyjátok, hadd higyjék, hogy ők a győztesek.

Hiszen az elítélt, a végső éjszakán
Mindent, mindent megkap, amit csak megkíván:
Bort, pezsgőt, vacsorát, cigányt meg céda nőt,
De nehogy zavarják, hóhérok őrzik őt.

Ne sírjatok tehát, zokszót se ejtsetek.
Siralomház e hon, ahol veszett ebek,
Halálszele elől futva – vonítanak
S mindent, ami jövő, mámorba fojtanak.

Félre hát a búval! Utolsó óra ez!
Holnap már a börtön pokol tornáca lesz!
A siralomtanyán téboly vad zaja kél…
Holnap!… ha a hajnal felbúg diadallal,
A kufárok fölött a rongyos őr ítél!

Első szervezői közt volt a Turul Szépmíves Bajtársi Egyesületnek, utóbb a testület fővezérévé választották.

Fiúk
[A Magyar Egyetemek és Főiskolák Országos Nemzeti „Turul” Szövetség lobogója alatt harcoló és megalkuvást nem ismerő bajtársaimnak ajánlom]

Fiúk – azt vélitek, hogy én magyar vagyok?
Nem koldus cimborák, bennem tót vér lobog!
Tót vér, mely egykoron, ezer veszélyen át
Követte Rákóczi szabadság zászlaját!

 Fiúk – ne higyjétek szívemről, hogy magyar.
Tót az, mint a vérem! – Tőletek mit akar?
E szívet takarta a szent honvéd dolmány,
Ez a szív vérzett el fent Branyiszkó ormán!

Fiúk – a lelkem is csak tótul kesereg!
Tót anya gyújtotta, de ott járt veletek
Doberdó kövein, Kárpátok oldalán
S úgy ment a halálba Himnusszal ajakán!

Fiúk – ne higgyétek, hogy én magyar vagyok!
Én tótnak születtem és az is maradok!
De hogyha menni kell, fiúk – én ott leszek
És magyar hazánkért meghalok veletek!

Ajánlóként így irt a szövetség gondozásában megjelent első kötetben:

„Mindent a hazáért, semmit a hazától,
Mindent a hazának az összes fiától!

Egy verseskötetet indítok útnak, melyben minden szó és minden betű egy olyan lélek mélyéből fakadt, amely lélek a hontalanság keserű kenyerét eszi, amely lélek a tátrai fenyveseket, Rákóczi meggyalázott földjét siratja, ezeréves hazája sorsát félti és érte harcol, amely lélek sok és keserű csalódáson ment keresztül, míg eljutott az első határkőig s amely lélek a súlyos megpróbáltatások dacára is megmaradt olyannak, amilyen volt: hitében erősnek, harcában keménynek s a szolgaság, hontalanság és gyalázat elleni lázadásában szilajnak, vakmerőnek s mindenre elszántnak, mint Koppány, a fajtáját védő és érte fellázadó ős pogány vezér.
Egy könyvet indítok útnak, melynek megjelenését már eleve meg akarták gátolni azért, mert magyar, mert ellenségeinknek, kifosztóinknak gyűlöletet és bosszút hirdet, magyar fajtánknak pedig hitet, reményt és feltámadást, mert a mindenható pénz csábító fénye nem tudta elkápráztatni egy bujdosó magyar szemét és mert a jöttment, lelketlen és hazát nem ismerő kufárok kígyó-simaságú, láthatatlan keze nem tudott belefojtani a posványba.
Én azért is útnak indítom könyvemet, azért is megfújom a viharsípot, hogy megmozduljon minden és velem együtt kiáltsa oda az egész magyar föld gyáva kül- és belföldi elnyomóinknak: De szolgák nem leszünk!
Könyvemet, – melyet nem az agyonmodernizált és erotizált, igazában pedig az erkölcstelenségbe fejlesztett és taszított irodalom számára írtam – ajánlom minden igaz magyarnak, legelső sorban pedig a keresztény és megalkuvást nem ismerő magyar egyetemi és főiskolai ifjúságnak, amely hűen és kitartóan halad, a rablóhordák bukása utáni forró napokban kitűzött célja felé.
Fiúk, ti megkorbácsolt és agyonbecsmérelt rongyos hősök, vigyétek és terjesszétek, ennek, a szenvedés verejtékével megírt könyvnek kesergő és lázadó sorait, hirdessétek azokat mindenütt a megcsonkított és árván szenvedő hazában, hirdessétek kemény, dacos akarással, hogy turánok vagyunk, hogy szülőanyánk Ázsia sejtelmes pusztasága, és hogy az a nép, melyet Ázsia hatalmas Istene: Hadúr! bocsátott évezredes útjára – sohasem volt Nyugat könyörgő szolgája, ősi, nemes homlokát mindig a dicsőség koszorúja övezte és hirdessétek, hogy a magyar mindig szabad volt és szabad marad mindörökké, bárhogy is fojtogassa Nyugat sorvadó, halálra ítélt keze!
Hadúr adja, hogy úgy legyen!”

1923-ban A Nép című lap munkatársaként többször is rágalmazási sajtóperbe keveredett. Ezekben az években irredenta, nemzeti témájú versekkel megjelenő költőként is számon tartották.

Pajtásom

Öreg Garam, elrabolt pajtásom,
Úgy érezem, hogy már sohasem látom
Partodat, hol szüleim neveltek
S játszadoztam, mint bohó kis gyermek.
Partodat nem látom soha már pajtásom.

Sebes vized tutajhordó habja,
A horgomat többé el nem kapja,
Hogy bosszantson s nem fog többé enge3m
Elringatni az alkonyi csendben.
Nem ringat soha már sebes vized habja.

Emlékszel-e, hogy kacagott ajkad,
Csolnakomat néha ha elkaptad
S én belőle az öledbe estem
Ruhástól és csuromvizes lettem?
Emlékszel rabpajtás, hogy csúfolt az ajkad?

Hát mikor egy szép tavaszi reggel,
Mély álmomból vad zúgásod vert fel
S ott rohantál a parton haraggal,
Hidat, fákat sodorva magaddal?
Emlékszel?… Házunkat, csak azt nem vitted el.

És az a sok édes alkonyóra…
Talán jobb is nem beszélni róla…
Hiszen csak fáj, ha jut az eszembe,
Hogy ott nézett először szemembe
Egy leány, kit szívem nem feled azóta.

Régen történt mindez, nagyon régen,
Már csak emlék él kettőnk szívében.
Szép napjaink elrepültek messze…
Boldogságunk – Isten tudja lesz-e?
Ő tudja pajtásom, lesz-e úgy, mint régen.

Öreg Garam, elrabolt pajtásom,
Úgy érzem, hogy partodat nem látom,
Hogy nem fogok többé hazamenni
S nem te fogod síromat őrizni.
Nem látlak soha már, én öreg pajtásom.
Elrabolt pajtásom.

1926-ban főtitkára volt a „Gábor Áron” Székely- Magyar Munkás Szövetségnek. Ugyanez év márciusában rendőröknek kellett kiszabadítaniuk egy szocialista ünnepségről, ahol provokálva a szónokot a tömeg csaknem agyonverte. 1927 októberében a Nemzeti Színházban szalmiákszeszes bűzbombát dobott a színpadra, tiltakozva a színház igazgatójának és a szerzőnek zsidó származása ellen. Másnap kiderült, hogy a színházban és az épület előtt rendezett tüntetés egyik szervezője is ő volt. 1928-ban vezető beosztású tagja volt az Ébredő Magyarok Egyesületének, a hazafias életben való részvétel ellenére, láthatólag nem találta meg a helyét a társadalomban. Idézet egy korabeli újságból*: „1928. február 27-én a botrányairól ismert Zsabka Kálmán és társai vasárnap hajnalban inzultáltak járókelőket és egy orvost is, aki egy véresre vert ember segítségére sietett. Jó hírnevű polgári vendéglő, a Kispipa. Szombaton este ide tért be Zsabka Kálmán két barátjával, Dobozy Pál és dr. Mátéffy Géza magántisztviselőkkel. A kedélyes borozgatást hajnal felé már világnézeti vita követte, amelyben Zsabka és az egyik vendég Hikádé élesen szembe kerültek egymással. Zsabka már azzal fenyegetődzött, hogy előveszi revolverét, mert nem tűri a liberális véleményt, amikor végül is eltávoztak a vendéglőből. Az utcán folytatták a heves vitát, amelynek lármáját a társaság egyik tagja motorkerékpárjának éktelen berregtetésével növelt. Riadtan nyíltak ki az ablakok s a közeli őrszobáról rendőr sietett a helyszínre”. Majd a húszas évek végén Berlinben tanulmányozta a filmgyártást, majd itthon tett filmes próbálkozásokat, több-kevesebb sikerrel. 1929-ben Tavasz a viharban címmel nagyszabású 1848-as történelmi film készítésébe fogott, amelyben ő alakította az egyik főszerepet. A költségkeret kimerülése miatt a produkció felemásra sikeredett. Ezután forgatókönyvet is írt, majd Zsabka Kálmán filmgyártó Kft. névvel 1941-ben saját céget alapított , amelynek egyetlen filmje, a Petőfi Zoltán életéről forgatott szeptember végen megbukott. A „Nyugat” folyóiratban is említést tesznek róla liberális ellenfelei, egyféle görbe tükörben. Fodor József kommunista költő pedig így emlékezett vissza első találkozásukról: „Az ajtóban egy szakállas, vadturáni tekintetű, fokosos alak igazolványt kért tőlünk, és tudtunkra adta, hogy ne tegyük be ide, »a többi zsidóval együtt«, a lábunkat. Zsabka Kálmán volt, a hírhedt, szakállas Turul-vezér;” Majd 1938-ban alapító tagja volt a Héjjas Iván vezette Magyar Fajvédők Országos Szövetségének. 1941-től a háború befejezésesig Iványi János és dr. Bodonyi Viktor mellet a Hungária mozit vezette Kőbányán,  1944-ben ő hozta létre a zuglói XIV/2. KISKA [Kisegítő Katonai Alakulat] századát, amely a németek ellen harcolt és otthont adott a Vörös Brigádnak. Mint ellenálló a háború után jelentkezett és felvételt nyert a Partizánszövetségbe és a Szociáldemokrata Pártba.. „A Horthy-korszak fajvédő szervezetei, a Rongyos Gárda és a Turul Szövetség 1945 utáni útját nehéz nyomon követni. Tagságuk egy része nyugatra menekült, az itthon maradók pedig visszahúzódó életet éltek, otthonuk, baráti társaságuk félhomályán kívül nem vallották meg nézeteiket. Volt azonban kivétel, a szélsőségesen zsidó- és németellenes, nacionalista Zsabka Kálmán nevével fémjelezhető mozgalom. Zsabka maga harsányan kifejezte nemtetszését a demokráciával, majd a  „zsidóuralomnak" nevezett szovjetizáló rendszerrel szemben. Gyakori utcai hőzöngései hamar ráirányították a hatóság figyelmét. Társaival rendszeresen tartottak 10-20 fős összejöveteleket zuglói lakásán vagy egy közeli étteremben. Fegyvert gyűjtöttek, céljuk a hatalom megdöntése volt. Ködös elképzeléseik szerint ráveszik az angolszász hatalmakat egy magyarországi intervencióra, adott pillanatban pedig ők maguk is akcióba lépnek. Elfoglalják a kulcsintézményeket, megtisztítják a politikát a hazaárulóktól, elsősorban zsidóktól, kommunistáktól, kisgazdáktól. A gyárakban-üzemekben előre elkészített lista alapján végeztek volna tisztogatásokat. Amatőrségüket mutatja, hogy találkozóik gyakran féktelen italozásba fulladtak, amely alkalmakkal Zsabka egy titkos mozgalom tagjától nem várt őszinteséggel szidta a rendszert. »...ez nem demokrácia, ez szar. Lófasz minden kommunista seggibe«– mondta, miután a Margó csárdában a zenekar nem volt hajlandó elhúzni a nyilas indulót 1947 júliusában. A tagok munkahelyükön suttogó propagandába kezdtek, többek között azt terjesztették, hogy a két munkáspárt fúziójával a zsidók megerősítik pozíciójukat Magyarországon és kétmillió zsidót telepítenek majd be Palesztinából. Komoly tisztogatást terveztek. A szervezkedés nemcsak amatőr volt, de az egyéni ambíciók miatt még három kisebb csoportra is váltak. Önbizalmuk azonban volt, egyre erélyesebb hangú memorandumokat juttattak el az amerikai követségre, amelyekben felfedve céljaikat, fegyvereket és amerikai beavatkozást követeltek. Kapcsolatot kerestek Horthyval és az egykori szélsőjobb nyugatra menekült prominenseivel. Úgy gondolták, nyugati segítséggel órák alatt átvehetik a hatalmat. Ezt követően alapos tisztogatásba kezdtek volna. Először a zsidó vezetők, kommunisták és hazaárulók kivégzését, a baloldali képviselők »likvidálását« tervezték. A gyárakban dolgozó kommunistákat statáriális úton tették volna el láb alól. A hatóságok hónapokig tartó megfigyelés után 1948. március közepén avatkoztak be: 16 főt letartóztattak, 46 személyt pedig megfigyeltek, Zsabka utóbbiak közt volt.” Később egyesekben felmerült Zsabka esetleges provokátor, ÁVH-s besúgó volta is…
Halálakor a Népszava, Budapest [?], 1971. augusztus vége, mint az antifasiszta ellenállás egyik hőséről emlékezett meg róla?!

Verseskötetei:
De szolgák nem leszünk! 1924
Az örök Tiborc, 1941.                     
Filmszerepe:
Tavasz a viharban, 1929 - Thury Balázs diák
Forgatókönyvíró:
Tavasz a viharban, 1929, [Jakab Ferenccel és György Istvánnal].
A piros bugyelláris 1938, [Palásthy Gézával].
Producer:
Szeptember végén, 1942, [Pozsgai Rezsővel].
Rendező:
Szeptember végén, 1942.

Inn: Magyar Hangosfilm Lexikon ♦ Budapesti Hírlap, 1920/288, 1921/37, 1923/159, 1926/59, 61, 1927/240, *1928/214, ♦ Az Est, 1918/304, 1927/243. ♦ Haladás, 1946/28. ♦ Hadtörténelem, 1991/12. ♦ Népszava, 1971/205. ♦ Pesti Hírlap, 1927/240.  Ungváry Krisztián: Búvópatakok - A jobboldal és az állambiztonság 1945-1989.

összeállította –cspb–