Kisjókai Erzsébet: Békémet megzavartad
Tollam alszik lankadatlan, csendben
az asztalon nyugvó kezemben.
Körülöttem nem mozdul semmi,
órám ketyeg csak. Így pihenni,
álmodozni de jó, de szép.
Száz jele van itt szerteszét
az életnek: könyv, s otthagyott
piros papucsom kacag ott
a sarokban. Fehér tányérkán
két alma csábítóan néz rám.
A gyerekszobaajtó nyitva,
szívemet most is felvidítva
hívogat. Jó egyedül lenni.
Nem juttat az eszembe semmi.
S ahogy nézem alvó kezem,
egyszerre újra érezem,
hogy kezed lágyan ráborul,
s csak azt érzem már botorul,
bolondul és víg-boldogan:
hogy ölelsz át. És jaj, hogyan
néz rám a te komoly szemed,
mit beszélnék most teveled,
ha itt volnál. S nem kell a csend,
az óra, kép, a könyv, a rend,
nem érzek mást, csak kezed, vállad.
S nem jó sehol. Csak nálad. Nálad.