Csuka Zoltán: Bontakozó leány
A mi arcunk már egyre keményebb,
szájunk dacosabb s körötte mélyülnek az árkok.
Szemünk mögött kormos víziók égnek
s kéksége sötétül,
idegeinkben mélyebb dalokat hárfázik az élet
s szemünk körül minden reggel pókhálósabbak a ráncok.
De jó is néha elnézni: hosszú sorokban
új generációk hullámzanak utánunk,
örök törvények szavára egyre zárul, zárul az élet
s játszó gyermekekből szemünk láttára lassan,
pompázatosan bontakozik a friss leány.
Pajtáska vagy még, de néha elhúzódsz,
értetlenül fölnevetsz és szakadékot érzel köztünk,
rügyező kis melled ruhád alatt félénken megfeszül,
s bölcs kezében napról-napra jobban kiformál az örök szobrász.
Nem érzi-e más; néha bennem a lelkiismeret furdal,
gyanútlan bontakozol s szerte a világon
sötét terveket szőnek a buta koponyák.
Mit készít számodra a nagyképű okosok hadserege,
a felnőttek, akikben ma még vakon bízol,
s akikben egy nap biztosan csalódni fogsz?
Keserűen, meghatva nézlek,
érzem, szüntelen munkál és formál a legősibb törvény,
és ahogy két szemem megpihen arcod friss hamván,
keskeny vállaidon s tágranyílt lámpás-szemeden
fejedre hajol a megértő nézés,
azelőtt régen, úgy is hívhatták: áldás.