Darkó István: Madarak rokona

I.

Gondosan fésült szép haja, élénk nagy szeme és izgulékony orrlikai voltak Neptunnak. Kecsesen lépkedett vékony bokáival, s ha jókedve volt, gyönyörű fehér fogsorát vidáman mutogatta. Ilyennek láttam már otthon is, amikor a kapitány úr éppen ráült a hátára.

    Az országutak, nyári mezők heve már hat napig tikkasztott. A forró por belepte selymes szőrzetét és érzékeny orrlikait. Az ágyúk vonulása a halántékunkon dübörgött, s a nyeldeklőnk kétségbeesetten dolgozott, mint az üres garattal járó malom.

    Hajnalban és délelőtt, míg az éjtszaka hűs párái fel nem szálltak, a forró kék ég magasságaiba, amíg nedveinek csillogó gyöngyei el nem olvadtak a füveken, még csak tartott valahogy az emberek becsülete. Hanem déltől estig a hadigyakorlat egyre kétségbeesettebben hasonlított a test és lélek kimerülésére szolgált igazi harchoz. Pókos Bertalan tüzért megszúrta a nap egyik hegye, s már a korty hideg teát is kiengedte a száján kétfelől.

    Szellemi képességeim alacsonyságára soha olyan nyomatékkal nem figyelmeztettek, mint akkor. A „tizennyolc” osztályos gimnáziumi oktatás értéktelenségéről és várható színváltozásaimról soha annyi, ékes csehnyelvű őrmesteri kinyilatkoztatást nem hallottam, mint ama napokban. Kezdetben főleg tintaszaglászásban elsatnyult testünk ügyefogyottságairól szóltak ezek a mennydörgő kijelentések. Az „ülő” foglalkozások az örökös vonulásban, szaladásban, sürgetésben általában nem állottak a legnagyobb elismerés középpontjában. Ami azt illeti, elégszer jogosan, noha már abban is találhattunk cseppecske túlzást, miszerint egy kilencvenöt éves asszonyság hozzánk képest „rúgókon járó villamos”. Megtudtuk, hogy lábunk, karunk haszontalan karó, fogásunkhoz képest pedig az orángután keze egy hegedűművészé. Általában egész testünk békaszerű, porcogós, nyúlós, minden keménység nélkül való, talán fűrészporral és korpával töltött, elcsukló végtagokkal lógó haszontalan bőrzsák.

    Ebben mégis lennie kellett mérsékelt fokú igazságnak, máskülönben csakugyan kisujjal pöcköltük volna ki az árokba fordult ágyút. Amelybe így „egy csorda doktort és egy falka magyar professzort kellett kötél elé fogni”, s még így sem volt az egész díszes társaságban annyi erő, „mint egyetlen törvényes származású bivalyban”.

    Hogy miért nem törvénytelenben, máig sem tudom. Abban azonban, hogy bármilyen eredetű bivaly feketesége a mi feketévé és szederjesség válásunkhoz képest „virágszóró lány lesz a processzióban”, rövidesen alig mertem kételkedni.

    Az első hét végére a szitakötőt magamnál legalább is annyival tartottam magasabbrendű lénynek, amennyivel fejlettebb közlekedési eszköznek a repülőgépet egy kétkerekű talyigánál. Ámbár abban sem voltam már bizonyos, hogy egy ilyen kordély létezésének nem több értelem van-e az izzó föld hátán, mint egy „lótetűnél kisebbet érő emberi bambaságnak”.

    Ilyen előzmények után a hetedik nap reggelén hát meg is ijedtem, amikor a kinyilatkoztatások túlvilági hangja rámdörgött csajkamosogatás közben:

    - No, professzor úr, ért-e már a lóhoz?

    Talpraugrottam a kövér lovasőrmester előtt:

    - Hogyne, kérem, hogyne.

    - Igenis értek! Rövid, értelmes felelet!…

    - Igenis!

    - Akkor legyen szerencsém. Méltóztassék kicsit gyorsabban csoszogni utánam. Látott már a doktor úr lajhárt?

    - Nem kérem, azt még nem.

    - Akkor fésülködjön tükörben.

    Bizonyára még több, hasznos utasítást is kaptam volna, de odaértünk egy borítós katonakocsihoz. A saroglyába vetett szénát jóízűen falatozta egy szép paripa. A tanulságos hét alatt kiélesült szemem azonnal meglátta, hogy a kiváló állat hátsó jobb lába alul gondosan be van kötve.

    Az őrmester rámutatott a lóra.

    - Ez Neptun. Egy fatönk széle felhasította a lábát.

    Ráveregetett a ló sudár nyakára. Elfésülte a kezével a sörényét és a kölcsönös bemutatkozás másik része fejében belém bökött a mutatóujjával.

    - Ez az ember lesz a kísérőd, Neptunkám. Remélem, nem lesz panaszunk rá.

    Azzal a hangsúllyal mondta ezt, hogy:

    - Majd mondd el, Neptunkám, ha panaszod lesz rá.

    Ezután nekem fordult és rámförmedt:

    - A ló maródi, ember! Nem tud velünk jönni. Maga mellette marad, kötőféken vezetgeti, de olyan lassan, ahogy ő akarja. Elmaradnak a batritól, szépen utánunk másznak. A ló sebesült, de menni tud, bevagonírozni nem kell, még jót is tesz neki a séta. Érti, méltóságod?

    - Igenis.

    - Azért, mert úgy nézett rám, mint akinek kocsikenőcs van a fejében… Itt van ez a bödön és ez a táska. A bödönben sárga zsír van, a táskában fásli, minden reggel azzal kezdi, hogy a tenyerével, mint egy lapáttal, idenézzen, így ni, beleás a kenőcsbe, ráteszi egy puha fáslira, erre… és a sebet betapasztja vele, aztán kívülről jól bekötözi. Ezt persze nem tanulták a fakultáson?

    - Igenis, uram.

    - Egy lábvizet sem ér az egész egyetem… Továbbvezetgeti a lovat. Most nyolcvan kilométerre vagyunk Nyitrától, a kaszárnyától. Úgy sétálnak, mint a korzón, vasárnap 11 és 12 között. Az se baj, ha egy hétig is eltart, amíg hazaérnek. Kap írást, pénzt, hozza a batyuját ide. Rá nem merjen ülni a lóra, meg ne feledkezzen magáról. A ló csak könnyű sebesült, lehet, hogy pár napon belül alig sántít. A batyut tessék a maga hátán vinni, a bödön is a zsírral. Tudomására hozom, hogy ha rámerészkedik a lóra, először megzöldül, aztán megkékül, majd sárga és fekete lesz, és olyan büntetést kap, hogy nagyapa korában sem lesz kedve mesélni róla az unokáinak. No?

    - Igenis.

    - Szóval vállalni tetszik a megbízást… Ugorjon a holmijáért, buta… Várjon csak, mit táncol? Azt hisz talán, hogy zsúron van? Ahol ingyen falhat?… Az írással jelentkezhet a csendőröknél, ha a parasztok véletlenül nem akarnának éjjeli szállást adni. A lóért tehát felel, érti? A fejével és az egész rokonsága otthonlévő vagyonával felel érte. Ha valami baja lesz a lónak, inkább elő se kerüljön… Szerencsés utat neked, Neptun… Maga pedig kellemes útitársa legyen a lónak, doktor úr, ha nem akarja a nyaralását még három héttel meghosszabbítani… Belement a fejébe?

    - Igenis bele.

    - No, mert ott éppen elég férőhely van.

II.

    Így maradtunk kettesben Neptunnal. Az üteg elporzott előttünk az országúton. A hátamra vettem az olasz származású katonabatyut, a szép sárgabőrből készült új kötőféket a karomra akasztottam és forgalomból kiment mérföldlépő csizmáimban lassan, kényelmesen és betegesen megindultam a fűtött porban.

    Neptun kívéncsi tekintetet vetett rám, aztán helyeslően bólintott és lépést tartva kocogott mellettem.

    Barátságosan mendegéltünk féldélelőtt, féldélután.

    A kötőféket a nyakába vetettem, elengedtem őkelmét. Az út közepén ballagott, óvatosan, sántikálva, elgondolkozva. Én ezzel szemben, de mindig mellette, az út szélén sétáltam a gyümölcsfák sövény árnyékában. Gabonakeresztek, szénakazlak tövében nagyokat pihentünk. Mi tagadás, minduntalan szomjasok lettünk. Apró falvak alatt, azok közepében kocsmák hívogattak, udvarukban friss vizet rejtő kút Neptun számára, s egy-egy söröcske az eltikkadt lóápolónak. Ilyenkor odakötöttem őkelmét az ámbitus fájához, és a hűvös ivóban nagyokat beszélgettem derék újsütetű ismerősökkel. Hosszasan mesélgettem a sorját, hogy így kettesben kell ballagnunk.

    Félóráig csak tűrte Neptun a pihenőt, állt a bejárat előtt, mint a kezes bárány. Csodálták őt a jó falusiak végig Barson, Honton. Sokat érő, gyönyörű egy jól kezelt állat. Táltosparipa. Félóra után egyszerre csak benyihogott utánam a kocsmába: Hé, mehetünk, elég volt. S ha nyomban nem jöttem, és nem oldtam el a tornácról, kapált, nyihogott, fújt és veszekedett, ágaskodott óvatosan a fájós lába miatt és döngette a lába ügyébe kerülő deszkát. Ilyenkor fel kellett kerekedni és menni tovább, különben talán rám jött volna és kiver az ivóból.

    Hanem aztán kárpótolt, ki nem hagyott volna egyetlen kocsmát sem. Megesett, hogy elnéztem, egyszerű lakóháznak vettem, vagy nem volt annyi kedvem a sűrű kocsmázásra. Neptun csak ránézett a nedves jókedv helyére, beleszagolt a levegőbe, unszoló pillantást vetett rám és kanyarodott egyenesen a bejárathoz. Már a második napon az az érzésem jött, hogy vándorló szegény lélek, országúti poros bolyongó vagyok ugyan, de társam van és nem kell egyedül viselnem a nehéz sort.

    A harmadik reggel, amikor belelapátoltam a kenőcsbe és bekentem, bekötöttem a lábát, egy őrizetlen pillanatban tarkón nyalt a meleg, érdes nyelvével.

    Egy kis akácos erdő tövében megint lepihentünk s ott egy sárga, füttyös madár keringett fölöttünk. A batyut a fejem alá tettem, az eget és a madarat bámultam és elővett a bánat is a magam düledező sorsa miatt. Neptun társam szíját egy zsenge akácfához hurkoltam, pihentünk. Napi porciónak tíz kilométert számítottam.

    A rigó mélyen keringett vagy hármat felettünk és rátelepedett a ló hátára. Ott tollászkodott egyet, megtapasztalta a kényelmes helyet, tokát köszörülte és énekbe fogott. Neptun először hozzám emelte a nagy fejét. Ideges szép teste úgy remegett, mint akit lealázóan ingerelnek. Igyekeztem közömbösen nézni rá. Bizony én egyetlen mozdulattal sem adtam tanácsot neki. Még néhányszor reszketett egyet-egyet. Az járt az eszemben, hogy a tiszti versenyen gátakat ugrott és elsőnek futott a célhoz. Ha pedig hibásan nyergelték, kiverte a méregtől a hab és a legjobb lovast sem tűrte magán.

    Most hátra tekintett, kíváncsi szemet meresztett és nevetve nyikkantott. A madár ugrott is a hátán. Úgy tipegett, mint a földön, és hosszan énekelt.

    - Neptun, – szóltam hozzá s még valamit beszéltem vele.

    - Nyihha, – felelete és villogó nagy fogakkal mosolygott a dolgon.

    A rigó csak akkor szállt el róla, amikor a hő nap egyszerre elborult és viharfelhők rohanták meg az eget. Mindennap megjött a szaladó vihar, délután két óra tájt, de most úgy csattogott, villámlott és patakzott, mint a végítélet.

    Bokorba bújva tűrtem. Bőrig ázom, de utána kisüt a nap és megszáradok.

    A fiatal akác, amely Neptunk a közelemben tartotta, földig hajolt és recsegve bókolt a viharnak. Barátom ettől megrettent, magasra állt a hátsó lábaira, egyetlen rántással eltépte a kötőféket. Annak árva csonkjai ott maradtak az akác zsenge törzsén. a táltos szőre fénylett, mint a tükörben reszkető sugár, felém nyikkantott és belerohant a viharba.

    Remény nélkül futottam utána: Neptun! Neptun! Jó köllégám azonban eltűnt az ázott mezők végtelenjében. Leültem a partra, vízben dideregtem, no most mi lesz? Mi lehet egy ilyen ló ára? Sok, rengeteg, töméntelen pénz, s még a részletfizetés is elviszi az utolsó ingemet is. Óh, magas ég, aki lovat és őrmestert teremtettél a földre!

    Csak azt tekintgettem, hogy miképpen tetézzem be a bajomat örökre, amikor látom, hogy kocog vagy három katona lóháton felém az országúton. Hamarosan elszaladtam a mezőn beljebb és bebújtam a tarlón egy búzakereszt alá. Láttam, hogy tisztek jönnek három lovon. Kilestem a szúrós fedezékből. A tisztek mögött nyergeletlen magányos ló kocogott. Közel érnek: Neptun. Csúszni kezdek hason a sárban, valahogy el kell kapni a tisztek mögül őkelmét. Hanem ész nélkül mentem vissza a kereszt alá.

    Neptun megállt az úton, irányomba nézett, kémlelt. Nyitott szájjal a levegőbe harapott, harsányan nyerített: Halló, cimbora! Aztán usgyi, hatalmas ugrásokkal át a tarlón, egyenesen az engem rejtő élethez. Mielőtt kimászhattam volna a zsúpok alól, két első lábával kutatva ugrott rá és keresve dobta, rúgta, verte szét rólam a fedezéket. Erélyesen, ügyesen és villámgyorsan csinálta, a fejemnél kapált irgalmatlan patáival, szeretete szinte megölt. A lábamat megrúgta s a vállamat is megütötte, de megpillantott, reszketett, nyihogott, hozzám hajolt és szinte ujjongott, úgy beszélt. Végigreszelte izzadt, vizes, ijedt képemet azzal a szájbeli meleg reszelőjével.

    A tisztek már kiáltoztak s egyikük meg is indult felém. Neptun unszolva lökdösött félméteres buksi fejével. Bugyrommal, vazelines bödönömmel, lólábápoló szerszámaimmal a hátán termettem. Majdnem mondta is, öleld jól a nyakamat. A lába fájásának nyoma is eltűnt. Mint a mesék hírtadó táltosa, mentve a tisztek elől, földszínén járó sasmadár. Bödönöm, skatulyám, szétrázott úti poggyászom apró darabjai egymásután maradtak el mögöttem.

    Ezt az éjtszakát egy erdőben töltöttük. Kimerülve aludtam. Neptun fújó orrlikai az arcomba szagoltak, a füvet harapdálta és vigyázott rám.

    Reggel, a pirkadó hajnalban, indulás előtt bizalmas kettesben sokáig henyéltünk. A napon elaludtam s mikor felébredtem, azt hittem egy meséskönyv színes képét látom. Egy gyönyörű paripa állt a tisztáson pár lépésre tőlem. A sörényét rázta, óvatosan állt, alig mozdult és a hátára telepedtet madár csattogását hallgatta.

    Még napokig éltünk így együtt. Ormótlan csizmám sebet tört a lábamra, de Neptun készségesen vitt a hátán. Így mendegéltünk utakon, falvakon át, csűrök, árnyas fák, szomjatoltó pihenések között. Vigyázva bántunk az úttal, s mégis veszedelmesen fogyott. Mint a jó gazda, takarékoskodtam vele, de a kilencedik napon mégis feltűntek Nyitra tornyai.        

III.

    - Világcsúfjai, öreg bábák, – ordította éppen a kaszárnya udvarán az őrmester a civilruhás társaságnak –, három hétig lopták a napot, mehetnek tintát nyalni haza!

    Magamra kapkodtam a polgári ruhámat. Körülnéztem az udvaron s a kapu felé szaladtam. A kapuban egyszerre nehéz lett a lélegzetem, s mint aki hálátlanul, tiszteletlenül, köszönés nélkül akar valahonnan megszökni, nem tudtam ellépni. Cukrot, csokoládét és fügét vettem a kantinban és megkerestem Neptunt. Egy nagy istálló sötét végében örvendezett felém, amikor meglátott. Átöleltem és a fülébe súgtam:

    - Neptun… cimbora… egyetlen lélek… madarak rokona….

    Nagy fejét tréfásan lökdöste a mellemhez, jóízűen ropogtatta a csemegét, de amikor kibotorkáltam az istállóból, könnyes volt a szeme neki is.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf