Jankovich Ferenc: Őszi ég alatt

Tűnnek az álmok, sápad a nap,
reszket a völgyek kéke,
hűlnek a fészkek, a dombok alatt
meghördül a szél s tompán elakad, –
lázas a dombok képe.

Az éji csatán halálra gyötört
rózsáid földre hullnak,
a tölgyerdők pozsgás színe tört,
marcona felhők szűkítik a kört,
fejed fölé tolulnak.

S mint hangtalan rianó juhnyáj
félénk összebúvása,
úgy az összebútt lombú táj
megdermed és arcába váj
sötét rémlátomása…

Ó, szép fiatalság lángja, mit ér
teremtő gerjedelmed?
S mi szárnyaival égig ér:
galambi hit, vagy vércsecél – ?
Itt minden őszbe dermed.

Tűnnek az álmok, sápad a nap,
reszket a völgyek kéke,
fecskék szállnak a dombok alatt,
egy könnyű kis őz röppenve szalad
az erdők sűrűjébe. –