Buda Ferenc: Túl a falon
Eső szemerkél túl a falon,
zörög a zárt ajtón, ablakokon.
Házamba húzódván, mint a csiga,
alszom csak, nem álmodom.
Nem szólok, semmit nem gondolok.
Zenél az ereszcsatorna, én hallgatok.
Magamra vékony mészhártyát vonok.
Beforr a száj, a torok.
Nincs remény bennem, nincs félelem,
múltamat, jövőmet elfeledem.
Túl a falon sír földem-vizem.
Kering a bolygó velem.
Két öklöm támasztja homlokomat,
szürke homály a szívemre nő.
Kopog, veri az ablakomat
kontinentális eső.
Elsüllyed éjbe az alkonyat,
a piros, a zöld feketére rohad,
tűnik a fény, enyészik a nyom,
föld-ég fekete ott túl a falon,
nyugszik lenn együtt a lárva s a mag.
Többé hogy ne lássam holtjaidat,
tükrös jég alá zárkózz be, folyó.
Takarj be, temess be, hó.