Babits Mihály: Petőfi koszorúi

              „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?”

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
    az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
    mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
    talány zaja, csöndje,
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
    börtönből börtönbe.

Ki ünnepli őt ma, mikor a vágy, a gond
messze az övétől, mint sastól a vakond
    avagy gyáván bújik,
S bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak megszokás, a süket Hivatal
    hozza koszorúit.

Oh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak mint hantjai kint a
    hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, légy virág te magad,
melyet eszméinek ellensége rádob
    emlékére kőnek!

Kelj magyar ifjúság, légy virág te magad!
Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad
    virág szabad földön,
hogy árván maradva megrablott birtokán,
mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,
    kicsi, de nem börtön!”

Avagy virág vagy te?… Légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
    az ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
    eleven emlékén!