Márai Sándor: A bál

TabánR.-be éjfél után értünk; apám hajtotta a lovakat. A szán fekete fák és holdfénytől kékes, vakító és villogó, havas tisztások között siklott le a völgybe s a piactéren állott meg, a fogadó előtt, melynek cégére, – fehér bádogszarvas és a hideg szélben libegő-lobogó, vékonyra gyalult forgács-pántlikák, – különös nyikorgással fogadott, mintha e cinkosi hangon figyelmeztetne valamilyen veszélyre. A lovak megtorpantak, a szán csusszant és megakadt a jeges hórögökben; apám leugrott az ülésről, s vastag pokrócokkal takarta be a didergő, forró és fülledt gőzfelhőkkel párázó, áthevült állatokat. Azután egyedül hagyott a szánban, s eltűnt a fogadó üvegajtaja mögött.

    A piactéren, az éles és valószínűtlen éjszakai fényben, oly érzékelhető volt a csend, mintha üvegharang borítaná le a házakat, tereket és az emberi sorsokat is. Egyáltalán nem fáztam, anyám vastag, macskabőrrel bélelt lábzsákba bújtatott, fekete zsinóron nyakamba kötött szőrkarmantyúkba rejtette kezeimet, s nyakamba csavarta azt régi, foszlott, vörös selyemkendőt is, melyet dédapám hozott még Thüringiából, s melyet családunkban «bűvös kendőnek» neveztek; szentül hittünk varázserejében, hittük, hogy viselőjét megóvja a torokgyíktól, megfázástól, gonosz emberek pillantásától, s más ilyen köznapi nyavalyáktól. Így aztán, a lábzsák vad szőrzetében melegen elterpeszkedve – nyakam körül dédapa selyemkendőjével, nem féltem semmitől. Már az út is varázsos volt, érthetetlen; éjfél után keltett fel apám, félkézzel kiemelt a meleg ágyból; anyám sírt, hallgatott és szótlanul öltöztetett. Az éjféli órában szüleim egyetlen szót sem beszéltek. apám befogott, a szán a kapu elé hajtott, anyám, könnyektől nedves arccal, némán állott a hóban, fehéren és lányosan, bunda és kendő nélkül, fedetlen fővel, mint azon a képen, melyet apám íróasztalán láttam: ez a kép még leánykorában ábrázolta anyámat, tizennyolc évesen, fehér ruhában. Így nézett utánunk, mikor a szán csörömpölve elindult az erdő és R. felé.

    Nem féltem, csak annyit értettem, hogy süt a hold, elállt a hóesés, s általában történik most a világban és életünkben valami. Kissé szorongó volt ez az érzés, de csak annyira, mint ünnep előtt, mint mindig, mikor a felnőttek életében részt kellett venni. Mindebből annyit értettem csak, hogy anyám reggel korán elment, s nem jött haza délben, nem tért meg vacsorára sem. Apám egész nap hallgatag volt; délután dohányt szitált, aztán vadászfegyverét tisztogatta, estefelé írt valamit egy könyvbe. A ház naphosszat csendes volt, mint mikor beteg valaki. Korán lefeküdtem. Éjfél után apám felkeltett, s aztán útnak eredtünk. Apám gyorsan hajtotta a lovakat, – híres lovas volt, kocsiversenyeket is nyert, – a tisztáson, melynek havas és sima magaslatáról látni lehetett a kék völgyet és R.-t, magas, havas háztetőivel, lassított. Cigarettát keresett elő és tétova mozdulatokkal, nehézkesen kutatva zsebeiben, rágyújtott. A tűzszerszám fényének lobbanásánál egészen sötét volt az arca, mint a halott emberek a régi képeken.

    Aztán gyorsan siklottunk a völgybe és megálltunk a Fehér Szarvas előtt. Apám eltűnt az üvegajtó mögött. A csillagokat néztem és dobogott a szívem. A csöndben különös mozdulatlansággal állottak a házak, betámasztott, sötétkék és fekete ablaktábláikkal, mintha mindenki elhagyta volna ez éjszaka a kis várost. Csak a csillagok fénylettek. Óvatosan csavargattam nyakam, félkézzel kibontottam a lábzsák kötését, iparkodtam megérteni a csendet, a helyzetet. Egyáltalán nem féltem. Most valahol becsaptak egy ajtót, férfihang rikoltott, aztán megint elcsendesedett a világ. Sokáig maradtam így, a lovakkal, melyek elégedetten szuszogtak és kapartak a hóban.

    Az üvegajtó felnyílt és sárga fény esett a hóra, mintha egy vödörből égő olajat öntöttek volna a ház elé. A fényt alacsony ember hozta, nyomában lépkedett apám.

    - Esztelenek, – mondta apám. – Nem maradhatok a kapu előtt a gyerekkel és a lovakkal.

    Az ember magasra emelte a mécset és szótlanul nyitogatni kezdte a szárnyas, nagy kaput. Apám visszaült mellém a szánba és behajtottunk az udvarra. Nagy fészert láttam, alacsony épületet, melynek félig nyitott ajtaján át most ismerős nyihorászás, lovak nyerítése hallatszott ki. A mi lovaink is feleltek, megkönnyebbülten. A néma, alacsony ember egyetlen szót sem szólt. Becsukta a kaput, segített apámnak kifogni a lovakat.

    - És a gyerek? – kérdezte apám.

    - Mondtam, uram, – felelte szelíd és közömbös hangon az ember. – Bál van. Minden szobában laknak, öltöznek. De a kocsis szalmáján elalhat.

    Barátságosan ezt mondta még:

    - Ott meleg is van. Nem fázik a fiatalúr.

    Megértettem, hogy az istállóban kell aludnom, s ez a lehetőség egyáltalán nem ijesztett. Inkább boldog várakozást és izgalmat éreztem. Csakugyan, az istállóba léptem be, apám és a lovak nyomában, a langyos, alom- és állatillatú, olajmécses halvány, röpködő lepkelángjával homályosan megvilágított, alacsony pajtába, ahol két ló és egy fiatal tehén figyel fel érkezésünkre. Az alacsony ember, – kocsis, vagy csapos, nem tudtam meg soha, – otthonosan járt az alomszagú, meleg homályban. A lámpást egy bádogtartályban helyezte el, mely hosszú ércfonalon lógott le a mestergerendáról. Az állatok nagy és nedves fényű szemekkel bámultak reánk a gyenge világosságban. Apám bekötötte a lovakat a jászol mellé. Az istálló tiszta volt, a vakarókefe ott hevert a kis ablak párkányán, a padlót fölseperték este, s a vizes vödör színültig töltve vízzel, ott állott a bejárat mellett. A kocsis palánkokkal elkerített, szalmával meghintett szögletben aludt, ahol vidéken a frissiben megellett tehenet és a néhánynapos borjút szokás elkülöníteni. Lópokróccal leterített, keskeny deszkapadra fektetett le apám; a pokrócok nyers, erős, egyáltalán nem kellemetlen állatszagot árasztottak. Apám betakart a lábzsákkal és egy kockás útitakarót gyűrt a fejem alá. A köpcös, kis ember oly komolyan nézte a félhomályban apám mozdulatait, mint a ministráns, vagy sekrestyés nézheti a pap mindennapos, jólismert tevékenységét a szent szertartások közepette.

    - Nem félsz majd? – kérdezte apám és homlokomra tette hűvös, aranygyűrűs, finom kezét.

    - Nem, – mondtam és csakugyan nem féltem. – Miért félnék?

    - Nemsokára visszajövök, – mondta. – Beszélnem kell itt valakivel.

    - Igen, – mondtam. – De aztán visszajössz.

    - Egész biztosan visszajövök, – mondta apám.

    Hangja elmondhatatlanul szomorú és magányos volt e pillanatban. Megértettem, hogy számíthatok szavára, s megértettem azt is, hogy pám nagyon szomorú, mert bál van, anyám nincs itt, beszélni kell valakivel, s most már minden másképpen lesz, mint eddig volt. Nem is beszéltünk többet. Apám elment a köpcös emberrel, s én egyedül maradtam az állatokkal a langyos, kissé fülledt félhomályban. Nem voltam álmos. Az állatok figyeltek. A mi lovaink is némán és figyelmesen állottak a jászol előtt, nagyon fáradtan, mert apám alaposan meghajtotta őket az ideúton. A fogadós lovai és a tehén időnként felém fordultak, s nedvesfényű szemeikkel oly komolyan bámultak reám, mintha közös ügyünk lenne, a lovaknak, a tehénnek és az embereknek, mindennek és mindenkinek, aki él, ügyünk, melyet el kell viselni, s nem lehet tökéletesen megérteni. Éreztem pillantásukat és figyeltem a sötétbe. A lábzsákot lerúgtam, mert az istállóban meleg volt. Most, a nagy csendben, mely olyan sűrű és fülledt volt, mint az állatok párás lélegzetvétele, meghallottam a zenét.

    Megértettem, hogy ez a bál. Még soha nem voltam bálon. A malomból, ahol laktunk, néha bálra mentek a molnárlegények és a leányok is; ilyenkor ünnepi ruhákba öltöztek, s lányok titokzatosan nevettek és virágot tűztek hajzatukba. Aztán elmentek és csak reggel felé tértek haza, a malomba virág nélkül, gyűrött ruhákban, lesütött szemekkel, de erről nem beszélt senki. Most itt volt a bál, egészen közel. Iparkodtam elképzelni, milyen lehet. Már a zene nagyszerű és különös ünnepséggé avatta képzeletemben a bált. Nem tudtam pontosan, mit csinálnak ott, de nyilvánvaló volt, hogy az emberek egészen különös célból találkoznak a bálon, máskülönben apám nem keltett volna fel éjszaka, anyám nem sír, s nem vágtatunk ok nélkül havas erdőn át, hiszen apám szerette kímélni lovait. Valakivel beszélni kell, ennyit értettem. Délután dohányt szitált és írt egy könyvbe. Mindezt jól értettem, csak a zene volt érthetetlen és idegen. Nálunk, otthon, soha nem zenéltek. Kibontakoztam a szőrmékből, lekászálódtam a deszkapadról, s vastag gyapjúharisnyában, – mert apám így öltöztetett, s nem húzott reám a nagy sietségben cipőt, – az ajtóhoz siettem. Most reámnéztek az állatok, figyelték mozdulataim és lépteim. «Ez a bál», mondtam félhangosan, bizalmasan a lovaknak s dideregtem. Félig felnyitottam az ajtót. A zene édes, fájdalmas és nyugtalan kiáltásokkal hangzott fel a havas éjszakában. Hangos zene volt, szenvedélyes, mint mikor sikolt, vagy sír valaki, s ugyanakkor csodálatosan édes is volt, oly félelmes édességgel telt meg a levegő, mintha nyár lenne. De nem járt senki a hóban. A falak mögött sikoltozott a zene és léptek dübörögtek. Olyan volt a ház, mintha égne odalenn valami, egy szoba, terem, a bútorok és az emberek. De nem láttam lángokat sehol. Mégis, félreérthetetlenül érezni kellett, hogy a bál most már ott van a falak mögött, mint a láng, mint a veszély, mint a zene. Kik táncolnak ott? Nem tudhattam.

    Rejtekhelyemen álltam, a félignyitott ajtó mögött, s a hideg, jegesvíz-illatú szél néha átsüvített az istállón és meglobogtatta az olajmécses lángját. A kis tehén elbődült ilyenkor; de a lovak hallgattak, nagyon figyelmesen. Dideregtem, de nem mozdultam őrhelyemről. Nem féltem, csak éppen lúdbőrzött hátam a hidegtől, s mert szerettem volna megérteni, mi történik a házban, melynek ajtaja mögött eltűnt apám! Most egy ember lépett ki az ajtón, s a pillanatban, mikor felnyitotta a ház ajtaját, vastag csörömpölés, kurjongatás, édes, női kiáltás, dallamok, csuklás, nevetés hangjai keveredtek el a zene dallamával. Éreztem, hogy a zene iparkodik magába olvasztani e hangokat, feloldani e nevetséges és félelmes zörejeket abban az elragadó és bűvöletes ünnepélyességben, mely könnyeket kergetett szemembe, s melynek értelme valószínűleg a bál volt. A férfi megállott az ajtóban és karjait az ég felé nyújtotta. Most egy nő sietett utána, nyúlánkan, fehér ruhában, s két karral lágyan átfonta a férfi vállait. Egy pillanatig így álltak és egymás arcát nézték. Aztán, lassan, – a férfi nehézkesen, a nő lágy és könnyű léptekkel, – önfeledten táncolni kezdettek az udvaron, a hóban és a holdfényben. Néhány lépést táncoltak csak így; a nő nevetett, testét hátravetette, kiszabadult a férfi karjaiból, egy fátylat lobogtatott, s kiszaladt a piactérre. A férfi nem ment utána. Leült a küszöbre, fölemelt egy marék havat, homlokát dörzsölte a jeges morzsákkal, majd térdeire könyökölt és tenyerével elfödte homlokát. Sokáig ült így, mozdulatlanul. Megértettem, hogy ezek ketten a bálból érkeztek, s a férfi most sír. Fázni kezdtem.

    Mások is érkeztek, két suhanc, kik csörgősapkát viseltek, mint a bohócok a meséskönyvekben s egy nő, aki belekarolt a suhancokba és futva eltűnt velük a fészerek mögött. Mid nevettek, rekedten. Úgy látszott, kinevetik a férfit a küszöbön. A fehér nő nem érkezett vissza. A magányos férfi a nyitott ajtóban ült, de a táncolók, benn a teremben, már nem törődtek vele. Most láttam valamit a bálból: a teremben sok lámpa égett, s férfiak és nők összeölelkezve keringtek a falak mentén, oly görcsös szorítással, mintha életük múlna azon, elengedik-e idő előtt egymást? A zene most következetesen és ütemesen zengett, kissé gúnyosan, mintha kinevetné azokat, akik ily görcsösen és ijedten táncolnak. Nagy volt a lárma és a kavargás; de mindez nem zavarta a férfit, aki magányosan és mozdulatlanul ült a küszöbön. Most megértettem, hogy csakugyan ez a bál: ez a zene, ezek a forró férfi és női testek, ez a keringés, ez a kétségbeesett ölelkezés, megértettem, hogy ember vagyok és emberek között élek, akik néha bálba mennek. Megértettem és – azt hiszem, először életemben, – büszke voltam, s ugyanakkor féltem kissé.

    Sok idő telt el így, harisnyáim átnedvesedtek. Aztán megjelent apám; ketten támogatták, a köpcös, alacsony ember, aki ajtót nyitott nekünk, s egy idegen, magas és szigorú arcú férfi Apám átvetette karjait a kísérők vállán, feje mellére esett, s tűrte, hogy vezessék. A lovak most nyeríteni kezdtek. Benn a teremben elhallgatott a zene. Úgy látszik, – gondoltam, – vége a bálnak.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf