Féja Géza: Veres Péter

Veres Péterről a legszélsőségesebb ítéletek kavarognak. A baloldal mindaddig zászlóként lobogtatta, míg a faji kérdésben olyan megállapításokat nem tett, melyek az átható fajiságú s éppen ezért a fajiság szerepét elkeseredetten tagadó zsidó szellemiségnek kellemetlenek. Azóta inkább az „áruló” szerepét szánják Veres Péternek, anélkül, hogy a vád megokolására kísérletet tennének. A baloldal bizalmatlankodásával párhuzamosan hevesen Veres Péter mellé állott a haladó fiatal értelmiség, melynek radikálisabb része nevét és személyiségét Messiásként hordozta. Odaadó hívének tekintheti a parasztság, főként a paraszti fiatalság öntudatra ébredező elemeit és az ipari munkásifjúságot Veres Péter egyénisége szervesen összefügg a magyar szocializmus jövőjével. A „semmit sem feledő” oldal azonban éppen Illyés Gyulát nyerte meg egy szerencsés pillanatában a Veres Péter ellen való rohamra. Nem mintha Veres Péter kivétel lenne és nem szolgálna rá a kritikára – a „roham” azonban írásművészetének tagadását és szerepének kirívóan igazságtalan lebecsülését árulta el. Illyés szóbanforgó támadása azt állította s méginkább éreztette, hogy Veres Péter életművében alig akad maradandó érték. A Babits-iskola szólalt meg Illyés Gyula ítéletében s aki a Babits-iskolának szellemi fontosságot tulajdonít, az nyilván igazat is ád neki. Irodalmi életünkben, ha nem jelentkeznek olyan félelmetes uralkodó zsenik, mint Ady Endre, rendszerint Kazinczy-szerű egyéniségek kezébe kerül az irodalmi „diktátorság”. Ezek az egyéniségek az irodalmi élet öncélú és elvont síkra kényszerítik, a valóságos élettől elvonatkoztatott értékrendszert alkotnak s hozzá mérik a műveket. Egy ilyen értékrendszer valóban kevés maradandó értéket talál Veres Péterben, de kérdés, hogy maga az értékrendszer egyáltalában szembe tud-e nézni a mulandósággal? A tapasztalatok azt mutatják, hogy semmi esetre sem; fölényes ítélkezése tehát belső gyöngeséget és jogosult halálfélelmet takar.

    A Babits-rendszer a megmerevedett formák bűvészetében szemléli az irodalmi alkotás legfőbb teljesítményét. Eleve bezárja kapuját a forma-teremtés merészsége előtt, mert az érdekli, hogy az élő költő miként tudja magát holt formákba törni. Sok tekintetben Illyés Gyula lírája is ennek az iskolának az áldozata: mindenáron klasszikus Formákba kényszeríti líráját, mely eredeti formát érdemelne. Lírája kificamodott tagokkal, eltorzultan és töredékekre morzsolódva vergődik a rákényszerített forma nyűgében. Illyés kétségtelenül kitűnő tehetsége egy végzetes tévedés áldozata: olyan iskolához idomult, melynek szellemi uralma ellen föl kellett volna lázadnia. S ha elmulasztunk egy szükségszerű irodalmi forradalmat, nehezen tesszük jóvá azáltal, hogy az életben olykor vérmes szociális szólamokat szórunk el, vagy az ő pántlikájukat kötözzük líránk béklyózott testére. Illyésnek az „iskolához” való alkalmazkodását prózai művei, sőt: legjobb műve, „A puszták népe” is elárulja. Az utóbbiban Illyés megint a mondanivalón, a valóságon és az igazságon követett el erőszakot, hogy a mű mindenáron szokványos és szabályos irodalmi formát nyerjen, tehát egy irodalmi iskola ízlését kielégítse. Babits „Kazinczy-korszakot” teremtett, tanítványai folytatják megkezdett „művét”, Veres Péter pedig nem is támaszkodhat másra, mint a közösség egyre növekvő megértésére és arra a szellemre, mely majdan a felszabadult közösségből nő.

    Veres Péter mindenekelőtt nem „szépíró”, bár novellákat és verseket is írt és valószínűleg, megkísérli a regényt is. Ha természetrajzát szabályosan meg akarjuk fogalmazni, azt kell mondanunk, hogy társadalompolitikai író, de olyan, akinek megnyilatkozása történelmi méretű. Műfaja tekintetében Rákóczi, az országgyűlési naplót író Kölcsey, Széchenyi és Kossuth közelébe való, osztályhelyzete bármennyire is megkülönbözteti tőlük, a jövendő magyar irodalomtörténete az ő szellemi utódjukat szemléli majd benne. Másszóval: Veres Péter a közösség egyik leglényegesebb történelmi mozdulatának előhírnöke s a jövendő, egyéniségén túl elsősorban ezt a történelmi mozdulatot szemléli majd benne. Az utódok majd a Megtestesítőt látják Veres Péterben, történelmi fejlődésünk egyik lényeges és elkerülhetetlen szakaszának, népünk nagy sorsfordulójának eleve megvalósítóját. Az ő műveiben hiába keressük tehát a mai polgári kultúra műfajait, formai és esztétikai igazságait. Más dolgokra szemelte ki a sors, tehát másféle mértékkel kell mérnünk.

    Akik műveit bírálják, vagy jelentőséget vitatják, rendszerint részletkérdésekkel bajmolódnak. Bizonyos mértékben igazuk is van, Veres Péter részletkérdésekben éppen annyiszor téved, mint minden ember. Megátalkodott elmélet-gyártó, dialektikus kalandozásai olykor erőszakoltak és naivak. De tagadói csak ezeket a pillanatnyi kisiklásait látják és homokba dugják fejüket a lényeg elől, mely abban rejlik, hogy minden tévedése és olykori naivsága ellenére ő a magyar paraszt-fajta legnagyobb szellemi vállalkozója s kollektív ember lévén: vállalkozása. Ha folyóval állunk szemben, nem elegendő csak elágazásairól vagy vadvizeiről beszélni, hanem maga a folyó az elsőrangú tárgy.

    Életútjáról a „Számadásban” számol be, mely talán mindörökre legnagyobb szabású műve marad. Illyés Gyula a „Számadás” mondatait, „sivatagszerűeknek” ítélte, holott inkább rétegszerűek ezek a mondatok, az élmények valami utánozhatatlan „geológiai” rendben rakódnak egymásra s mire a könyv végére érünk, be kell ismernünk, hogy világot teremtettek. Megörökítették, hogy az utóbbi négy évtized mit követett el a parasztság testével és lelkével, merre fordulhat az útja. E súlyos feladat teljesítése közben Veres Péter a legmagasabbrendű írói módszert követte: könnyebb lett volna, hogy az ő kedves szavával éljek, egyéni sorsát „bagatellizálni” s közösségi áhítattal folyton a népről beszélni, ő azonban maradéktalanul a műbe öntötte egyéniségének fejlődését s éppen ezért mutatja oly tisztán és teljesen ez a mű a parasztság kollektív sorsát is. Ami egyéni ebben a műben, mindaz „árnyékolás”, hogy az egyetemes, a vergődő történelem annál biztosabb vonalakkal lássék. Bizonyára egészen öntudatlanul cselekedett így Veres Péter, de mindenesetre ösztönös művészettel. „Az Alföld parasztsága” c. művében tagadja a „rideg parasztság” művészi képességét és ösztöneit, holott ez a képesség és ezek az ösztönök művében kifejezetten megnyilatkoznak, de természetesen nem öncélúan, hanem egy nagy történelmi vállalkozás szándékába épülnek, amint a népművészet is az élet dolgait és eszközeit díszítette, szépítette.

    1867 óta a magyar politika a parasztság történelmi szerepe és közösségi tömörülése ellen dolgozott. A jobbágyfelszabadítás földhöz juttatta a telkes jobbágyot, kisgazdát faragott belőle és individualizálta. Az individualizálás a birtokos parasztság kebelén belül sikerült is, a szegény parasztságban azonban időnkint veszedelmes tűz gyúlt ki: az ősi közösség ösztön. Kigyúlt, de tudattá nem érett, ez a folyamat várakozott Veres Péterre, akiben a szegény parasztság tudata született meg. Ma még lekicsinyelhetik ezt az „eseményt”, de a jövendő talán éppen olyan fontosságot tulajdonít majd neki, mint annak a nagyszerű tüneménynek, hogy Kossuth Lajosban a magyar politikai egyéniség folklorisztikus mélysége tört fel. Vertes Péterben nemcsak a szegény parasztság társadalmi igényei jelentkeznek, – ha csupán ennyiről volna szó, akkor alig különböznék a politikusoktól – hanem világképe is. Ez a világkép pedig az elképzelhető legnagyobb ellenerőkkel szemben született meg, tehát „harci” eredetű és jellegű, mindenképpen fegyver, – rideg, acélos és kemény – ám hiába vetünk esztétikai vagy szellemi érveket ellen: harci eszköz, tehát ilyennek kell lennie, nem egyéni szándék hozta létre, hanem történelmi szükség és történelmi események szükségesek, hogy tovább fejlődjék, „mássá”, többé, gazdagabbá váljék.

    De kérdés, hogy e „rideg” író irodalmi teljesítménye szegényebb és szűkkörűbb-e annál, amit az új Kazinczy-korszak, a Babits-iskola tanáros kérlelhetetlenséggel előír és megkövetel? Vagy inkább: egyszerűbb, természetesebb és életképesebb? Vizsgáljuk a „Számadást”, mely láthatóan nem regény s távolról sem olyan „parkszerűen” rendezett írás, mint a kitűnő Illyés-mű, „A puszták népe”. De, ha elfogulatlan szemmel vizsgáljuk, el kell ismernünk, hogy regénynek helyesebben regénylehetőségek tömege él benne, mint a búzaszemek tömör összebújása a zsákban. Csaknem minden fejezetében egy-egy mű vázlata rejlik, mert az író nem a művészi használhatóság, hanem a történelmi hitel szempontjából vizsgálta anyagát. A magyarság emberi természetének puritánizmusa nőtt benne írói hitvallássá és fölénnyé, könnyedén lemond az egyéni írói előnyökről, mert érzi a történelem sodrának minden egyéni zöngést felülmúló s feledhetetlen zúgását. Mindazt, ami Veres Péterben „egyéni”, százszor megtörtént. A népmesei búzaszemmel mondhatná: „Te kutya boszorkány, nem bocsáthatsz meg, mint én megbocsátok? Engemet elvetnek, megnövök, lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi kínt én mind kiállok s megbocsátok.” A példa reá is érvényes: mégis töretlenül megmaradt adakozó és termő embernek. Megbocsájtott. Mindaz, ami érte őt, osztályáért, sorstársaiért érte; egyéni próbák árán, egyéni életének „megtörettetési” kísérletei közepette kellett vállalnia a közösség ügyét. E próba közben akkora ellenállóerőt tanúsított, mely ma már egyedül az ő társadalmának a tulajdona. A legfőbb hősiesség a legmélyebbre szállt s ezáltal új történelmi fordulat ideje következik. A legmélyebbre szállt hősiesség pedig a közösségi élmény alakjában szökik fel újra, a híres magyar nemzetalkotó mámornak ez a rideg, acélos kívánság a legújabb örököse. A ridegség és az acélos egyszerűség azonban, mint a „Számadás” mutatja, természetes gazdaságot takar. Veres Péter a „Számadásban” új formát teremtett: a nagy történelmi-realista regénynek egyszerűbb, valóságízűbb, de semmiesetre sem alacsonyabbrendű mását.

    A „Számadást”, ha a múlthoz viszonyítjuk, a magyar emlékiratok közé kell sorolnunk. Megállja a próbát ebben a viszonylatban is. Cserei Mihály híres emlékiratában megteremtette a protestáns-mágikus és keleti-fatalista világképet, Rákóczi Ferenc a katolikus és metafizikai drámai magyar lelket, Veres Péter teljesítménye is világképpé növekedő társadalmi élmény: a kelet-európai messiánizmusnak realizálása, a társadalmi „megszállottságnak” egyetemes igényű magyar jelentkezése. Műve mindenképpen szerves fejlődési lépés, a jövő a magyar folytatódás egyik lényeges elemét szemléli majd benne. Szemére vethetjük, hogy világképe egyoldalú, gyakran igazságtalan, sőt brutális, ha más síkról szemléljük, de így van ez minden hívő alkotásával, már pedig Veres Péter hívő, a maga világképének mindenre felszánt hitvallója, nem pedig kételkedő és cinikus eklektikus. Egyeduralkodóvá akarja tenni világképét, – szándéka tiszta erkölcsi szándék, mert a fejlődő közösség áll mögötte. Eszméit és céljait a közösség szentesíti majd, vagy a közösség buktatja el, életét és életművét szüntelenül kockáztatja s átengedi a közösség próbájának, olyanfokú lelki erőről tesz ezáltal tanúságot, aminő a petyhüdt polgári és más efféle rétegekben már el sem képzelhető. Ennek az erősségének köszönheti, hogy a fiatalság Veres Péter erejében önmagát szeretné „megváltani”, újjáteremteni.

    Tulajdonképpen minden jelentékeny műve a „Számadás” előhírnöke, mint a „Gyepsor”, vagy kiegészítője, mint a „Falusi krónika”. A „Gyepsor” novellái merész kísérletek a népsors rideg, tárgyilagos megfogalmazására, verseiben pedig a kollektívumba térő ember zsoltárait kapjuk. Novellái mindenképpen a „Számadás” és a „Falusi krónika” előhírnökei, ízelítői, versei azonban egészen sajátságos írások: a kálvinista zsoltárkultúra természetes gyermekei. A XVI. század protestáns zsoltárai csak alapélményt merítettek a bibliából, különben az elnyomott, eredeti és ősi magyarság komor, puritán életérzésének kifejezői lettek. Veres Péter verseiben hasonló folyamat jelentkezik: a nemzeti közösségből kirekedt magyarságnak, a rideg parasztságnak érzelmi kultúrája nyer hangot s alkata, lelkisége mond vallomást. Veres Péter annyiban költő, amennyiben meg kellett mutatnia „fajtájának” a lelkét; verseiben is társadalomtörténeti mozdulatot végez. A maga közösségének elemi érdekeit szolgálja és hivatásának kereteit nem hajlandó átlépni. Fegyelmezettsége példátlan és páratlan.

    Veres Péter Szabó Pálnak tökéletes ellenlábasa. Szabó Pál a menekülő paraszt, Veres Péter a megmaradó. Szabó Pál többnyire a parasztságból kifoszló, letöredező elemeket figyeli, Veres Péter a megmaradókat, tehát egy lényegében mozdulatlan, „történelem előtti” réteg életének ábrázolására vállalkozott. A „rideg parasztság” legfennebb elszenvedte a történelmet, de része még sohasem volt a történelem alakításában. A „Számadás”-ban Veres Péter egyénisége tükrözi a népsorsot, a „Falusi krónika” történelmi tárgyilagossággal számol be a „történelem előtti” rideg parasztság életéről. Vers Péter az emlékirat után ismét egy hagyományos magyar formához nyúl, a krónikához, a szűkszavú s rideg valóságábrázoláshoz, mely a magyar természethez legjobban illik. Emlékezzünk csak, hogy Kós Károly akkor alkotta legjelentékenyebb műveit, midőn ehhez az egyszerű, örök és páratlan hitelű formához tért vissza a „Varjú nemzetségben” és a „Kalotaszegben”. A krónika szabatos ruha, melybe éppen belefér a jellegzetes valóság teste; egyszerű, nemesi cifraság és irodalmi boglárok nélküli köntös; tökéletesen simul a beléje öltözködő testhez, valósághoz. A magyar szegényparasztság élete tisztábban és teljesebben jelentkezik Veres Péter krónikájában, mint akárhány regényben és kinyílik világképének legfontosabb eleme: ösztönös, lassan tudatosodó törekvése a közösségi életforma felé. A mű példa arra, hogy miként lehetséges és kell természetes társadalomtörténetet írni. Veres Péter a sorsból és a nép bennerejlő erőiből bontja ki a társadalomtörténetet, tehát elsőrangú hitellel ruházza fel művét.

    Rideg világával szemben felhozzák az érvet, hogy a magyar néplélek sokkal gazdagabb, mint Veres Péter ábrázolja. A vád önmagában véve sok tekintetben igaz, de a vádlók nincsenek tisztában Veres Péter a magyar társadalom legalsó rétegében született és konokul, szívósan benne is maradt. Nem lépett az „emelkedés” útjára, bármennyi alkalma és képessége volt ehhez, nem érdekelték a néplélek nyílt vagy rejtett mélységei sem, inkább „szélességben” terjeszkedett, életérzése és érdeklődése a szegény parasztság „terjedelmét” fogta át és társadalomtörténeti szerepének lehetőségeit szívta magába. Sohasem tűzte ki céljául, hogy a népi lélek mélységét megmérje, hanem egy nagy társadalmi fordulat szükségét érzi s ennek a fordulatnak dialektikáját építi műveiben. Szabó Dezső a megnőtt, az ódai szárnyalású és patetikus alkatú magyar életérzés dialektikusa, Veres Péter a történelemből kiszorult magyarságé. A történelem rongyosainak és mezítlábasainak kíván történelmi szerepet teremteni, rideg józansággal és acélos következetességgel s csak azok az elemek érdeklik, melyek eléggé kemények és szívósak ennek a műnek a végrehajtásához. Az ő irodalma nem irányzatos irodalom, hanem célirodalom. Tudja jól, hogyha csak egy ujjnyit is följebb emelkedik a rideg valóságból, mely szülőföldje, édesanyja és szellemi gyermeke, a közösség máris elvesztette őt. Szilárdan hisz abban, hogy ez a rideg szegényparaszti közösség a tisztább és emberibb Magyarország teremtésének egyetlen anyaga és záloga. Hősiesen ragaszkodik tehát hozzá, mint a teremtés későbbi mozzanatai, eljövendő korszakai, – érdeklődése nem csinál rapszódikus ugrásokat, hanem a valóságot őrzi és köti, mint az élőfa és a földet, a szőlővessző az alföldi homokot. Szellemi világát éppen ezért emberi alapvetésnek kell tekintenünk s meg kell állapítanunk, hogy az „alapvető” anyag nagyszerű, életteljes, beláthatatlan fejlődési képességeket rejteget.

    A magyar politikai és szellemi élet legtöbbször bizonytalan talajon ingott, kalandozott, kísérletezett, Ady az „eltévedt lovassal” érzékeltette ezt a folyamatot. Veres Péter hallatlanul megszűkítette szellemi légkörünket: a tiszta erőket lefelé vonzza; a szegény parasztság sovány, elhanyagolt szellemi humuszába és életérzésébe akar „betaposni” mindent. Egyedül az újra-sarjadásban tud hinni; a paraszti életérzés benne uralkodó társadalmi gondolattá nőtt. Igénye, célja s minden műve tagadhatatlanul történelmi méretű. Busásan meg akarja adni a legelhanyagoltabb magyar emberi „talajnak” mindazt, ami megilleti. Minden egyéb csupán másodrendűen érdekli, hiába leplezi néha ezt a tényt azzal, hogy átfogó érdeklődést és megértést mutat, mi a műveiben őszintén megnyilatkozó szellemnek hiszünk. Ő már megtalálta a szilárd pontot, mely lehetővé teszi, hogy új szövetséget kössünk a sorssal és a világgal. Sokkal gazdagabb író, mint művei mutatják, de a közösséggel szemben érzett felelősség határtalan fegyelme él benne: fukarul s konokul csak a leglényegesebbről beszél. De érzi, hogy vállalkozásában és rideg hűségében egész világ rejtezik s ez az érzés ád élőszavának és írásainak rendkívüli melegséget, biztonságot, delejes hatóerőt. Az igazi író mindig nyílt vagy rejtett, de határozott szövetségben áll a történelemmel. Ennek a szövetségnek jelenvalóságát ma igen kevés írónkban érzem olyan határozottan, mint Veres Péterben.