vitéz Somogyvári Gyula: Petőfi földjén
Óh, még mindig itt jár, réten és barázdán
estéli ködökben, szárnyain a szélnek,
mindörökké itt jár: harangkondulásban,
tücsökcirpelésben, madárcsipogásban
az egykori költő, az egykori ének.
Fehéren nyújtózik a falu a síkon,
alkonyi párában álmodik a tornya.
Halkan lép s köszönget erre minden ember,
tele van a tájék titkos értelemmel
s messze mintha váltig furulyaszó szólna.
Szél suhog. Zúgása talán dajkanóta.
Régi itt az ének, régi itt az álom…
Fürdik a holdvilág az ég tengerében
s hallgat az a kis lak nagy Duna mentében,
ezen az alföldi, szép, nagy rónaságon…
Szél suhog. Zúgása fáj és mégis édes,
epekedő bánat, szentséges muzsika,
s mint hogyha hallanám száz év távolából,
hogy sóhajtja az a fellegjáró vándor
szívzakatoló vággyal: „Zsuzsika… Zsuzsika…”
Szél suhog. Zúgása halkul, mélybe hajlik,
mintha orgonából búgna föl az ének.
Ballag a nagy Duna… áll a kicsi, vén ház
s valami most – hallom – elbúsultan méláz:
„Mért nem ment a fiú székálló legénynek?”
Szél suhog. Zúgása olyan mint a sóhaj,
majd meg halk, csitító gügyögésbe fordul,
mint mikor valaki az égboltra néz fel
s azt mondja szelíden, simogató kézzel:
„Azért mégis: csillag lesz még a Sándorul!”
Hallgat a szél. Fáradt, elpihen már alszik.
Csak a furulyaszó olvadoz az éjben
s halk pihegést hallok – száz év volt így tán –
párnáját ölelve szunnyad az a kislány,
örök mosolygással… – Akár a mesében…
Dunavecse