Dalmady Győző: A királyi bál

Budavárban csillog minden ablak,
A királyi bálban vígan vannak,
Könnyű szívvel lejtenek a párok,
Deli ifjak, szép magyar leányok.

Sugarát a fény messzire szórja,
Mintha az ég tüneménye volna,
A távoli falvak is figyelnek,
S új reménye gyullad a kebelnek.

Éjféltájban mi dolog? mi támad?
A Rákoson ki mozog? ki járhat?
Háromszáz év nagy idő, s azóta
Csak a hír szól néha-néha róla.

Vége van a híres nagy napoknak,
Mikor ott még királyt választottak,
Mind alusznak a dicsők, a bátrak,
Kik a honnak ott törvényt adának.

Bár tudnának aludni! de éppen
Ők mozognak a magányos éjben,
Nincs nyugalmuk a sír bús porában – –
Fölkelnek az éjféli órában.

Oda néznek a budai várra,
Oda tapad szemök a fényárra:
Ébren vannak? igazán jól látnak?
Udvara az a magyar királynak?

Ott lakik hát a király, mint hajdan?
Ott ver szíve a legboldogabban?
Ország dolgát most is ott intézi?
Ott könyezik daliás vitézi?

Ott fogadja más népek követjét?
Ott mondja ki: harc avagy békesség?
Koronáját onnan csillogtatja?
Félvilágra onnan hat szózatja?

A mire ők oly régóta várnak,
Sírjaikból a miért feljárnak:
Teljesedett volna valahára?
Új kor virradt a szegéyn hazára?

Boldog Isten! ha ez igaz volna,
Az ő lelök többé nem bolyongna,
Oly édesen, mélyen aludnának,
Talán soha fel se támadnának.

Budavári ablakok sötétek:
Vége van a fénynek, dicsőségnek.
Báli lámpák múló fénye volt csak – –
És a lelkek tovább is bolyongnak.