Zsolt Béla: Őszi szonett, Vén férfiak nyara

Zsolt Béla:

Őszi szonett

Szonett, ma újra kedvtelőn faraglak,
Bár köd kísér és nem csal zöld csalit.
Lélekszalónom márványasztalára
Ráállítlak, te furcsa, drága nipp.

A dal kihűlt a nyár parázna ajkán,
Az ősz szíve örömtől puszta lett.
Csak te szökellsz még, te szerény, te halvány,
Kandallók lelke, dúdoló szonett.

A ritmusod a szív kábult ütése,
Csak vágypókhálós szívekben zenélsz te
S lángod lelkemből lánglelkekbe átég.

Sohsem sikoltasz gunyorgón, merészen,
Te álmatag vagy, mint az esti kék szem,
Te tiszta vagy, miként a csönd, a játék…

Komáromi Újság 1917. november 29. 1. oldal

Zsolt Béla:

Ó drága, fáradt nyárutolja
a barnuló erdők felett!
csordult, megérett kellemed
elnyűtt gavallér udvarolja.

Fakó, unott, a derka rossz,
szeme nehéz, fogai vásnak,
s a lánynak nem suttog gálánsat,
akit a nyár elébe hoz…

Magába jár s lelkébe lassan
Hervad belé minden, mi volt…
Egy elnyújtott fáradt sikolyt
Hallat a vadlúd a magasban…

Őt nem csalhatja a majális,
Játék, csók, – lárma, lampion…
Mert zúzmarásan, felsírón
Az őszben jár a lába máris…

Ő túlnéz minden cifra mázon,
a nász mögött ott ál a gyász…
Elfojtott lángjára vigyáz,
Hogy mégegyszer fel ne cikázzon!

Siófok
Komáromi Újság 1917. augusztus 2. 1. oldal