Simonyi Imre: Bartók

zenéket hallasz

                            muzsikát

              ember zokog
              farkas üvölt
              vihar bőg

vagy mégiscsak az ég
szakadt volna le
              vagy csupán
              egy pentatonra hajlamos
              hörgéssel – ahogy rendje van –
              megszakadt az a harmados
vagy utoljára még
így konganak a hangok
ha meghúzzák a legutolsó harangot
mivel
most temetkezik az emberiség

vagy talán
mégis muzsikát hallanál
                                       zenéket

azt dünnyögi az óvatos fagott
hogy jól vigyázz
mert még akár ma éjjel
rádverhetik az ablakot
     s egy sötét jövendő hajnalát   
     rikoltja a vadászkürt
     – a kakastoll meg közbekukorékol –
     akit illet hogy mindenkinek jelentsék:
     rácsozzák már e kis hazát
     hol fő foglalkozási ág
     lesz immár a börtönviseltség
s hogy valahol egy ártatlan rázza rácsát
hirdetik a jajongó brácsák
s a pribék ahogy körme alá szúr
velődig szisszen a húr
     s a dob azt pergi s a duda azért nyög
     hogy az udvaron felállt már a négyszög

              vagy mégiscsak
              a vihar
              egy ordas
              egy ember hörögne
              – egy viharvert-hajszolt-ordas-ember –
              vagy egy isten
              egy elhagyatott isten könyörögne
              irgalomért elvadult híveihez

vagy mégis muzsikát hallanál

mintha
egy fonák medvetánc
ütemére
megcsörrenne a lánc
túlsó végén maga a nép –

      valamint a halottasházból
      a sírkert felé száll a gyászdal:
      e hontalanná vált hazából
      egy férfi lépdel teljes gyászban
      – elmenőben még visszanéz
      s hazányi sírra lát –
      hol nemzet süllyed el
      – vagy csak egy nemzedék? –

s végül
feleletül meg reményül
dallam kél a vonókon – széles,
hogy az élet
gyötrelmes és gyönyörűséges
és hogy talán
– míg életünk a halálon innen –
mégsem lehet elveszve minden:
dúdol a hit
egy árva fuvolán