Gulyás Pál: József Attilának a föld alá

I.

Én nem láttalak soha téged,
egy-két rímed villámlott csak agyamban.
Itt rejtett el engemet a természet.
Itt élek az Alföldön egymagamban.

Itt élek egyedül, és a magányra
újabb magány-abroncsot veretek…
Engem mikor fognak szétdarabolni
az őrülten vágtató kerekek?

Mikor repül már fel vérem az égre,
amelyet majd alkony gyanánt betölt?
A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
mikor lesz véremtől piros a föld?

II.

Pengékkel volt kirakva látomásod,
hívtad a lágy álmot, és belökött
egy kéz az irgalmatlan Úr fagyába, –
és feldaraboltam az Örököt.

Az emberszív volt űr és irgalmatlan,
otthonod farkasok sívó hava,
bőgtek az emberfarkasok tanyádon,
s meghalt anyád, a békítő anya.

Az eget kékíti most már anyácskád…
S te nézted lentről mint egy kék mesét,
beléptél magányod zord vasszűzébe,
s átmetszetted májadat és veséd.