Tűz Tamás: Auróra Borealis, Egy Csontváry-képre, Maréknyi por, Ruhátlanul, Tűz-szimfónia

Tűz Tamás:

Auróra Borealis

Fehérben állsz újra, mint a katekumenek.
Épphogycsak köszönsz. Nincs helye itt már
hátrálásnak, se mentőövnek. Hermetikusan
bezárkózol tenmagad valóságába, finom-
bőrű hedonista. Szépnek találod a láb-
mosás rítusát. Karikát vet pupilládon
az oroszlánsörényű delírium, a rózsák
imádata.

Előfordul az ilyesmi, főként ínésges,
kornyadt napokban, amikor korpakenyéren
élsz s kilóg kezed a kabátujjból.
Ki voltál anyád kedvence hajdan,
leskődsz a sisakrostély mögül, sarkantyú-
pengésre figyelsz. Türelemjáték, les
petit riens, de klasszikus eset Andrej
lázadása, kiköveteli az életet s az üres
kengyelek kiteljesülnek a vágtató Pegazus
horpaszán.

Amíg a postást várod, omlós kalács porlik
fogaid között, szűnik a boszorkányszúrás
oldaladban, palettádon oldódik a színek
irtóztató magánya. Alacsonyan húznak
a sirályok. Dereng az Auróra Borealis

Tűz Tamás:

Egy Csontváry-képre

A kivilágított fák azt a látszatot keltik, mintha itt volna máris a visio beatifica, vagyis az üdvözítő-boldogító látás, egyszóval a második paradicsomi állapot, politikailag és történelmileg a karoling reneszász (X. század). Szofista elképzelés szerint nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. A természetes  és természetfölötti világosság fényt derít mindenre és mindenkire, többek között arra az alig fölismerhető alakra is, aki szamár- vagy öszvérháton ül a fényzáporban s bár alárendelt szerepet játszik a kompozícióban, mégis minden szem ráirányul.

Miért?

Mert éppúgy mint a fák, ki van világítva. Könnyű volna levonni ebből a tanulságot, hogy a szamár is akkor megy a jégre, jelen esetben a fényre, ha jól megy dolga, bár ki tudja, valóban jól megy-e dolga. Vigasztalódjunk: a fák gyönyörűek, mint a kedves az Énekek Énekében s még azok is, akikre nem jutott fény, misztikus remegéssel állnak a könyörtelen éjszakában.

Tűz Tamás:

Maréknyi por

Eddig titokban tartott fájdalomfák
tisztítótűzbe húzó gyökerek
mikor az erdők zord átkukat mondják
mikor súgják barátom nem lehet

zsákutca leskel rád Szent Ambrus tornya
bulldogfogak tüzes karbunkulus
rádpermetez a szikrazáporponyva
az esti csöndben rőt parázsba nyúlsz

mindössze ennyi látok amit látok
táncba futó szúnyogok elefántok
évszázadokat éltél egy perc alatt

hatalmas étvágyad vad szomjúságod
magára húzta az egész világot
s végül neked maréknyi por maradt

Tűz Tamás:

Ruhátlanul

félelmekkel telidesteli
in effigie körülfuttatott
virgáccsal veretett, kölcsönadott, éhes

hol van virágkorom, Diogenesz-merszem?
bárányszomorító hűs subám
apacsduhajkodásom hol van?

totemek, szétbontott atomok
éhségsztrájk, sztrájkéhség, utóromantika
pénzért minden kapható

kirekesztődöm, elnéptelenedem

Tűz Tamás:

Tűz-szimfónia

Szépen indult a lombhozó tavasz:
lábad nyomán a flaszterkő is fénylik.
Miért sietsz haza? Ha itt maradsz
szerződésünk tünékeny erejéig,
haszonbért kapsz liliomkertedért,
TŰZ-SZIMPFÓNIÁT allegro di molto,
lángot, mi már a fellegekbe ért,
lehetsz vízöntő és lehetsz tűzoltó.

Tükörből látom, ahogy fölszakad
a hajnalpír lágyan rezgő zsilipje
és angyallá emel: kapsz szárnyakat,
beilleszkedsz a mennyei idillbe.
Küklopsz vagyok, alighogy egyszemű.
Rejtekedbe orvul bekandikálok,
pedig ez nem is olyan egyszerű:
az örömtől lábamon alig állok.