Féja Géza: Németh László

Németh László „jelenség”, akár Szabó Dezső, éppenolyan mohósággal és uralkodó igénnyel viharzik át szellemi életünkön, mindkettőnek hatása szinte kozmikus arányú; viharos záporok; mégis szerepük, jelentőségük alaposan különbözik. Németh Lászlóból több marad meg, mint Szabó Dezsőből, kevesebb villámfénnyel és mennydörgéssel dolgozott, de gazdagabb, maradandóbb és termékenyítőbb anyag ülepedik le áradása után.

    Németh László útját folytonos belső válság és példátlan termékenység jellemzi. Válságainak okát elsősorban alkatában kell keresnünk: Némethben a paraszti és a polgári lélek viaskodik. Paraszti örökség: egyszerűsége, szívóssága, tiszta családi erkölcse és szektáriánus hajlama. Az utolsó évtizedekben egyre több „kivonuló” tört át a paraszti életforma szigorú vastörvényein s próbálta elölről kezdeni a világot, hasonló folyamat játszódik le Német Lászlóban, midőn mintafarmra kíván visszavonulni, meg akarja csinálni a parasztság Eötvös-kollégiumát, népfőiskola céljaira ajánlja fel családi házát és megírja „Cseresnyés” című darabját. A benne keringő polgári elem bénítja, de egyben izgatja és serkenti a paraszti örökségét. Látszólag polgári gondolkodásúnak jellemzett feleségével viaskodik, holott az asszony csak „villámhárító” az író fogyhatatlan belső feszültségének levezetésére; lényegében Németh László önmagával vívja végeérhetetlen harcát.

    Paraszti örökségének köszönheti élő keményfához hasonló írói matériáját, – gondoljunk a „Gyász”-ra s a „Bűn”-re. Csak legalulról, legmélyebbről áradhat fel ilyen fokú keménység. Hasonló mélységből tör fel vaskezű, olykor kegyetlennek tetsző formai ösztöne; a toll Németh kezében nemegyszer eke, ásó, kapa, csákány, fejsze, vagy élesre fent metszőkés. Alkotó ujjai érdekesek, nem érzik s becsülik a lágy finomságokat, hanem kíméletlenül véghezviszik a beléjük torlódott szándékot. Németh ereje kétségtelen és mélyből szakadt, ám olykor erőszakká csökönyösödik.

    A paraszti örökség mellett a polgári hajalmok jelenlétére is azonnal ráakadunk, főként elméleteket teremtő hajlamában. Bárminő szellemi területre s életmezőre jut, vagy téved, azonnal berendezkedik. A polgári szerző és megtartó ösztön, a „magántulajdon” mítosza szellemmé emelkedett Németh Lászlóban: mindent magáévá tesz, a maga életrendszerébe épít, belső bútorzatává alakít, vagy pedig mereven elutasítja, ám lényegében igen kevés dolgot utasít el. Ezt a tömérdek „foglalást” és térhódítást rendeznie és igazolnia kell, ezért alkot lépten-nyomon új s új rendszert. A transzcendens hajlamoktól való idegenkedés is polgári vonás: a meghódított anyagot kell rendbe szerveznie s a még meg nem hódított anyag „leigázása”, megszerzése izgatja. A polgári hódítás, tehát a polgárságnak egyik legfőbb történelmi erénye, jutott örökségbe Németh Lászlónak, ezért: a polgár emberi jelentőségét is sokkal tisztábban és határozottabban képviseli, mint fémjelzett „polgári íróink”.

    Németh László protestáns, de lelki szövetében egészen bizonyosan van valamelyes katolikus anyag is. Ennek a belső ellentétnek, a két elem küzdelméből csiholt izgalomnak köszöntheti, hogy ösztönösen visszatért a protestantizmus eredeti és legmagasabb értelméhez: a szüntelen reformáció gondolatához. Cs. Szabó László Dávid Ferenchez hasonlította Némethet s valóban: szellemének nyugtalansága Dávid Ferenc nyugtalanságának édestestvére. A szellem minden területe és megnyilatkozása csak arra jó neki, hogy átrohanjon rajta. De Németh László túllép Dávid Ferencen: protestáns izgalma a minden átélésének mohóságává növekedik, nem tudja s nem is kívánja egyesíteni a pólusokat, hanem a pólusból az antipólusba rohan, s mindkettőben ugyanannyira jól érzi magát. Az ő mámora az állásfoglalások változatossága, az emberi alakulás minden formájának kimerítése. Mindebben bizonyára döntő szerepe van aszkézisbe hajló életének is, – az író örökké szomjas, cserepes ajkú életvágya teljesen a szellemi élet síkjára tolul; az aszkéta a szellemi terek „lebírásával” vesz elégtételt magának.

    Németh László óriási tér betöltésére vállalkozott és hivatottságának elsőrangú jele, hogy a vállalt méreteket sohasem telíti híg anyaggal, műveinek sűrűsége csaknem minden esetben megállja a próbát. Éppen ezáltal emelkedik Szabó Dezső fölé, akinek műveiben a sűrűségmérő állandóan a legalsó s a legfelső pont között ugrál. De ez magyarázza meg a két író hatásának különféleségét is: Szabó Dezső többnyire felcsigázza a lelkeket, s félig kielégítetlenül hagyja, Németh is kilódítja őket sarkaikból, de azután esztendőkre szóló emésztenivalót oszt nekik.

    Németh László alkata kettősségének köszöntheti, hogy a XIX. s a XX. század legnagyobb életelvei egyként megtalálhatók benne. A XIX. század polgári individualizmusa szinte narcisszizmussá nőtt Németh Lászlóban, intellektuális önszerelemmé, de elemi erővel vallja a XIX. század népi-közösségi gondolatát is, mégpedig előrelépő merészséggel s a szocializmus „perc-emberkéinek” állandó kőzápora közepette. Mindazt, amit az én-kultusz túlzásával vét, jóváteszi azzal az önfeláldozó hősiességgel, melyet a szocializmus fogalmának tisztulása érdekében vállal. Az én-kultusz különben sem egyeduralkodó benne, hanem gyakorta átcsap az egyéniség feláldozásának komor-puritán kedvébe.

    Németh László mindenképpen drámai életet él, lelkének elemei szüntelenül tusakodnak, ezrét nézi drámai szemmel a világot, s méri olyan szigorú igénnyel az életet; önmagának legtisztultabb formája a dráma. Kísérletet tett ugyan minden műfaj terén, és amihez nyúl, jelentékennyé formálódik a keze között, de erői sehol sem jelentkeznek olyan izmos, végzetes biztonsággal, mint drámáiban. Önelemeinek, paraszti és polgári örökségének tusakodásán kívül egy másik dráma is történik benne: lelkének trónusán az eredeti, kérlelhetetlenül puritán kálvinista erkölcsi elv ül. Ez a konok erkölcsi elv Németh László egyetlen ítélőbírája, véle viaskodik, vitázik, perel s előtte vezekel olykor emberfeletti verejtékezéssel. Németh Lászlónak az „elv” az istene és a metafizikája. Belső drámája sok tekintetben II. Rákóczi Ferencéhez hasonló, de Rákóczi katolikus drámát szenvedett végig az „Egyetemesnek” s a Végsőnek birtoklásáért, Németh pedig egy puritán elv szúró szeme és kérlelhetetlen arca előtt tart vizsgálatot életének minden mozzanata felett. Rákóczi a legmerészebb emberi utat választotta, azt, mely a földi világ méreteiből egy másik világ méretei felé lendíti az embert. Németh László a sárból gyúrt emberi mű tökéletességéért és teljességéért viaskodik, az „anyag” vallásos tisztaságú megnemesítéséért.

    Németh is a Végokkal küzd, de a Végokot lehozta a földre, az emberbe s mindaz, ami e vállalkozás keretein kívül marad, nem érdekli. Drámájának sajátosságát éppen az jelzi, hogy hátat merészel fordítani a metafizikának és a világnak, s az emberbe helyezi a létezés súlypontját. Homocentrikus író és gondolkodó, csak a humánum keretei érdeklik, egy-egy könyv, vagy szellemi mozdulat fontosabb neki, mint a csillagok járása, vagy kozmikus tragédiák fényjele, semmiféle mágikus, vagy misztikus hajlam sem él benne. „Homocentrizmusa” azonban semmiképpen sem azonosítható a múlt századéval, mely mindenképpen szűk kaloda volt, Némethé azonban: roppant társadalmi és szellemi föladatok vállalása, az emberség méreteinek hősi tágítása; a polgári „foglalás” egyre jobban azonosodik nála az emberi foglalás, tehát az emberi teljesedés ügyével.

    Drámáját eddig legtisztábban a VII. Gergelyben fejezte ki. A nagy pápából önmagához hasonló puritán, protestáns hőst csinált, aki az emberi anyaggal való hajthatatlan küzdelmében pusztul el. Németh ebben a küzdelemben látja az élet célját s a harcban feltétlenül a minőség, a szellemi „hierarchia” oldalára áll. Ezért kerül szembe a szocializmus napi feladatainak fanatikusaival s ezért érti kevéssé az alul őrlődők indulatait, „mérgeit” s ezeknek az indulatoknak és mérgeknek „igazát”. Németh az emberiség útját a szellemi hierarchia hősi magatartásában s e magatartás általános emberi elismerésében keresi. Szellemi vonatkozásban vizsgál mindent, az élet annyiban érdekli, hogy mennyi szellemi mustot sajtolhat belőle és érlelhet nemesi itallá. VII. Gergelyben önmagához hasonló embertípust sejtett és át is alakította a maga képére s hasonlatosságára.

    Németh legnagyobb élménye a fájdalom. Folytonos sérelmeinek és sértődéseinek megszámlálhatatlansága is ezzel magyarázható: keresi a fájdalmat, érzi, hogy csak szakadatlan belső dráma árán bírja határtalan termő iramát folytatni. A fájdalom veri fel legmélyebb élményeit s biztosítja „ömlésének” sűrűségét. Állandó szenvedésre van szüksége, hogy belső drámája el ne szundítson, mert ilyenkor határtalan ürességet érez. Olyan mélyen és teljesen emberi, hogy amúgyis tökéletes magány az osztályrésze s ez a magány olykor már-már elszigeteltséggé merevedik. A szenvedés izgalma kell, hogy világának forrása meg ne álljon s a nemes anyag, melyből omlanak az új s új kis világok, ki ne hűljön. Németh László életformájában semmiféle pogányság, még egy-egy pogány elem, vagy vonás sem találhat. Tiszta keresztény a nélkül, hogy a kereszténység vallásos tartalmával, így metafizikájával azonosítaná magát, de életformája annál keresztényibb. Világa a „keresztény Európa” egyszülött fia. Élményei és erkölcse, magatartása és igényei: mind a kereszténység humuszából sarjadnak.

    Írói és emberi alkatának nagyságára vall, hogy fájdalmai nem silányodnak érzelmességé, hanem sűrűségükkel a legigényesebb formát, a drámát be tudják tölteni. Minden drámája fájdalmainak, sérelmeinek, olykor sértődéseinek megkeményedése, „elvvé” való edzése. Drámáiban nem annyira emberek küzdenek, mint inkább az író tusakodó lelkének elemei öltöznek testbe; a figurák nem élőlények, hanem eszmék s eszmedarabok hordozói, megszemélyesítői. Ezért található drámáiban bizonyos merevség: a szereplők többnyire „állanak” s legfeljebb szűk sugárban mozognak, akár ott benn: az író lelkében. Ez a merev, kissé „állóképszerű” helyzet ád Németh László drámáinak eredeti alkatot és sajátságos fülledtséget, „hőt”, melyben minden megolvad, csak a legkeményebb anyag, az etikai elv hordozója bírja a hőfokot, őrzi meg magatartásának szikár töretlenségét. Németh László drámái: önmagába, saját etikai magatartásba vetett hitének kemény próbái s legfőbb kielégülései. Ő szenved drámáiban, vonaglik, kétségekkel birkózik, olykor meg is hal, de megállja a próbát: mindig győzelmet arat. A kritika legkevésbé a „Cseresznyést” értette, pedig Németh legjellegzetesebb darabja: szektárius hajlama ütközik az ugyancsak bennelakozó polgári kísértővel. Az egyéni dráma a „Cseresznyésben” fölötte szerencsésen beletorkollik az egyetemesbe, azonosodik a kor egyik legtisztább társadalmi vágyával: a megdermedt társadalmi szerkezetből kitörni kívánkozók szándékaival; ezért aratott a kritikusok szervezett rosszindulatával szemben döntő sikert a fiatal magyarságnál. Ez a közönség annak látta a darabot, aminek az író szánta: kultikus műnek s megérezte, hogy az író fájdalmaiból vallást alapít a maga módján. Németh vallása „körcikk”, az ember szellemi magatartására szorítkozik, de ebbe a „körcikkbe” a nagy vallásalapítók teljes emberi „megindultságát” s határtalan drámai feszültségét sűríti.

    Legkedveltebb műfaja a tanulmány s bár tanulmányai nem olyan tisztultak, mint drámái, de „átmérőjük” az anyaguknak változatossága és sűrűsége annál meglepőbb. Tanulmányaiban figyelhetjük meg magatartásának hármasságát: tájékozódó hajlamának szűzi üdeségét, rendszerező vágyának mohóságát és uralkodó igényeinek hősiességét s kegyetlenségét. Nyugatot éppen úgy bejárta, mint Kelet-Közép-Európát. A két ellenkép sokáig küzdött benne is: a nyugati-intellektuális világkép mellett a keleteurópai-népi világkép kísértette, de Németh keleti látóhatára lezáródott a Magyarországot övező kisnépeknél, ezért került túlsúlyba benne a nyugati-intellektuális élmény. Midőn az eljövendő Magyarország arcát megrajzolta, nyugati-polgári kert lebegett szeme előtt. Mindazonáltal tájékozódása sokkal szélesebb és egyetemesebb, mint a Babits-iskoláé s a Nyugat folyóirat szívós maradékaié. Németh másik nagy vállalkozása a magyar szellem s élet „rendezése” volt. Az övéhez fogható egye3temes szándékkal senki sem látott neki ennek a munkának. Nagyszerű elveket, múlhatatlan szempontokat vetett fel, helyes megérzések és útmutatások tömegével szórta tele szellemi életünket. A magyar irodalom, történelem, politika és társadalomtudomány terén egyként hősi és termékeny kezdeményező lépéseket végzett. Gyorsan száguldott át a különböző területeken, mint a „jelenség”, nem sokat törődött azzal, hogy okfejtése szilárd s biztos legyen, „megszállotta” s gyorsan rendezte a különféle életmezőket és szellemi sziktorokat, majd továbbszáguldott. A portyázó nyugtalanság erősebb benne a rendező építésnél, bármennyire nagy álma is a „Rendszer”. A „Kisebbségben” irodalomtörténeti kezdeményezése éppen olyan nagyvonalú, mint Szekfű Gyulával folytatott vitája, mely új magyar történelem alapvetésének tekinthető, de egyik mellett sem volt hajlandó kitartóan időzni. E villámszerű életiramra valószínűleg elsősorban halálfélelme hajtja. Egész létét az „emberi ügybe” építette, rengeteget kell tehát elintéznie, ki kell merítenie a vállalt „határt”. Halálélményének ellensúlya olthatatlan hatalomvágya. Az anyagban akarja megörökíteni magát, minden munkát vállal, minden művet meg kíván előzni, vagy utólagos rohammal másítani próbál rajta. Saját nyomait keresi az élet s a szellem valamennyi megnyilatkozásában, néha zseniális rátapintással, néha mohó erőszakkal. Uralkodni kíván, de nem alantas ösztönök, vagy indulataik kielégítéséért, nem is a hatalom önmagáért való szeretetéért, csak jegyét akarja rávésni minden dologra s élőlényre, csak szellemi magvait kívánja beszórni minden barázdába. Háromféle magatartása tanulmányaiban észlelhető legtisztábban; néha egymásba folyik a három, máskor gyorsan helyet cserélnek, olykor egyik maszkja megett a másik fényjelei villannak, esetleg villonganak. Tanulmányözöne nemcsak nagyvonalú életmű, hanem érdekes lélektani tünemény is.

    Németh László a legnagyobb magyar racionalisták sorába tartozik, az ész legerősebb fénykörtéje ég benne szüntelenül s száműz minden „idegen” elemet. Erős, átható fényt vet a vizsgált szellemi jelenségekre s életterületekre, hogy boncoló keze ne tévedhessen, biztos kézzel vág. Az orvos magasrendű „kegyetlensége” és a racionalista gőgös önérzete él benne. A szokványos művészi hajlamokkal szemben inkább tudós-típusnak tekinthetjük, bármennyire rakoncátlanul ömlenek is élményei, de a ráció törvényei ellen sohasem vétenek, Németh racionalista alkatára vall, hogy az Encyklopaedia vágya támad fel benne szüntelenül. Az emberi ész világképének megteremtésére törekszik, tanulmányai csupa készülődések az Encyklopaediára, vagy elemek az Encyklopaedia épületéhez. Drámai alkata, szüntelen belső válságai nem kedveznek ennek a tervének. Az író habozik: nem tudja, hogy magához viszonyítsa, maga köré csoportosítósa a világot, tehát hallatlan méretű Önéletrajzot írjon, vagy pedig éppen én-jének tusakodása elől az encyklopaedia hűvös tárgyilagosságába meneküljön? Németh László belső drámája sokarcú: többek között az Önéletrajz viaskodik az Encyklopaediával s tanulmányaiba mind a kettő benyomul, hódít, küszködik, ütközetbe megy. Egyik pillanatban egy-egy óriási életterület encyklopaedikus összefoglalására törekszik, Európa történelmét akarja megírni, majd a magyarok igazi históriáját, de egy drámai fordulat történik benne s mégis az önéletrajzba merül. A magyar racionalizmusnak mindenesetre ő a csúcspontja, s talán egy új szellemi korszak határán: a befejezője; utolsó fejezete.

    Németh László hatalmas teljesítményt végzett a széppróza terén is, óriási regényciklusba fogott „Utolsó kísérlet” címen. A regénysorozatnak már több kötete megjelent, de még messze van a befejezéstől, ha esetleg le is zárja az író, bizonyosan nem egyszer visszatér még hozzá. Némethnek ez a vállalkozása is fenyegető hiányt szándékozik betölteni: az utolsó évtizedek magyar fejlődéstörténetét ábrázolja, a parasztságból felkerült sarj útját a falusi háztól Budapestig. Németh László jellegzetes intellektuális prózát ír, elsősorban az életnek intellektuális vetületei és hatásai érdeklik. Ott van igazán elemében, ahol szellemi tényezők vívását ábrázolja, vagy pedig a szellemi hatásoknak az ember szervezetében megtett útját vizsgálja. Írói módszere továbbra is a boncolás, de új elem is járul hozzá: a kémiai vizsgálat. Szellemünk kémiájába senki sem mélyedt bele annyira, mint Németh László. Ez a regényciklusa mutatja, hogy mennyire másodrangú dolog az ő világképében a test és a lélek: a lélekre a racionalista bizalmatlanságával tekint, a testre pedig bizonyos aszkétikus fölénnyel; a szellem az ő igazi „anyaga”. Szekfű Gyuláék szellemtörténete ellen írta s írja ezt a szellemtörténeti regényt. A széppróza csak tágabb keret, szélesebb lehetőség a Nagy Tanulmánynak, a magyar szellem fogalmazási kísérletének. Regényei gyakran tanulmányszerűbbek, mint tényleges tanulmányai; Németh nagy kísérletező, új képletekbe próbálja rendezni az elemeket: a tanulmányba a szépirodalom szabadságát oltja, a regénybe pedig bekényszeríti a tanulmány rendszerét s törvényeit. Regényeiben azonban nemcsak a merész kísérletező van jelen, hanem a gondos gyűjtő is, művei olykor adattárrá alakulnak, mintha anyaguk újabb átrendezésre és keményebb alakításra várna. Vállalkozása mindesetre így is rendkívüli: az elmúlt évtizedek szellemi hullámzását és fortyogását tudattá próbálja érlelni. Szépprózájában a racionalista éppenolyan kemény kézzel tartja a kormánypálcát, mint tanulmányaiban. Némethre nem közönséges hatást gyakorolt a nyugati regény formájának lassú bomlása, de ezt a bomlást is egy roppant Terv szolgálatába állítja. Elszánt és hajthatatlan racionalista építő; az emberiség legnagyobb építő művészeiben feszülhettek ekkora szándékok.

    Némethben több a meglepő, mint Szabó Dezsőben. Szabó Dezső viharzásaival és mutatványaival többnyire egyhúrúságát leplezte, Németh Lászlóban folytonos a sarjadás, a levés. Sokkal gazdagabb a világa, semhogy harmonikus lehetne, de minden erejét megfeszíti, hogy zsúfolt életművének egyensúlyát biztosítsa. A magyar egyensúlyérzék nem él Némethben olyan végzetes biztonsággal, mint Adyban, Móriczban, vagy Tamásiban. Németh Lászlóban az egyensúly is „drámai kérdés”; folytonos válságban forgó probléma. Ady Endrében a jó s a rossz fogalmán túlemelkedett egyensúly uralkodott, Móricz lényét egyre jobban elöntötte a paraszti életérzés tiszta esszenciája, a bölcsesség, Tamási Áronban a bűnbeesés előtti idő atmoszférája él, Németh a bűnbeesés első nagy rémületeit vergődi s a Tisztaság hűvös kendőjével borogatja a bűntudat lázát. Még számos meglepetést ajándékoz a magyarságnak, még új és új korszakokat ír be példátlan iramú teremtő nyugtalansága. Életművének végső értéke és sorsa azon dől el, hogy végül is mennyire bírja világának egyensúlyát megteremteni.