Rudnyánszky Gyula: Visegrád

Neved’ Visegrád, telve ősi fénnyel,
Hányszor rebegtem, múltról álmodón!
Hányszor suhantam el kék nyári éjjel
Alattad, lágyan ringató hajón!
Mint képzelet ködképe, úgy tűntél el,
Mint hogyha rajzod lelkem álma vón’;
Míg rengve himbált habja a Dunának:
Olyan valál, minőnek álmodálak!

Locsogtak a márvány szökő-kutak
Sziklákba ültetett virág-ligetben;
Kígyóznak a fehér kagylós utak,
S kőoszlopok, borostyánnal fedetlen;
Ezüst gyöngyökké törve habjukat,
Halas medencék zsongtak hűs berekben
És illatos bokrok zöld sűrűjén át
A hattyúval láttam villogni Lédát.

S fenn állt a vár, a büszke szikla csúcsán,
A csodaszép királyi palota;
Kápráztatott, pazar fényárban úszván,
Merészen ívlő ablakok sora;
Figyelve csüggött kedves koszorúsán
Az udvarnép, míg folyt a lakoma;
Sürgő csoportok, telt kupák a kézben,
S a hollós címer tündökölt középen.

Óh, nagy idő kísértő szelleme,
Láttam kigyúlni a romon lidérced’:
Búgott a kürtszó, zengett a zene.
Tornák robaját visszhangzák a bércek;
Országokat döntött meg ereje
Sok gyűzhetetlen, szép magyar vitéznek;
S ki legdicsőbb, ki meg nem ingva áll
Kar, szív és ész tusáin: a király!

Zászlós urak közt, trónja bíborában
Ő a világ legfénylőbb csillaga;
Tudósok és művészek táborában,
Tudós, lángszellem, legnagyobb maga;
Testvér a nép üdvében, bánatában,
Nemcsak vezér, de gondos, jó apa;
Nemzeti hőse örök diadalnak,
Eszménye, vágya, tükre a magyarnak!

Így láttalak ragyogni, ősi rom.
Csodás Visegrád, Mátyás koszorúja!
Csüggvén daliás ábrándjaimon,
Arany regéid föltámadnak újra…
S most, hogy köszöntelek, nincs semmi nyom,
Mely fölvezessen az ereklye-útra:
Kopáran meredeznek a kövek;
A táj borongó, néptelen, rideg.

Ti törpe fák, te csöndes, méla erdő,
Mogorva szirtek, mezsgyék, szóljatok:
Itt volt az éj oly szerelemre keltő?
Itt szálltak édes, pajzán, víg dalok?
A vár alatt ez volna az a lejtő,
Hol álruhában Mátyás andalog?
Óh, merre vannak a tündéri kertek?
A tar követ mely pompától ijedt meg?

Ez a vidék nekem nem ismerős;
E közönyös népet hiába kérdem!
Kalandról mit tud ez a bamba csősz?
Királyt nem látott soha életében!
Elejté kobzát rég a hegedős,
Ki a mondát fülembe zsongja szépen;
Lelkem a múltba szállva tétován,
Mint lepke tüskén, fönnakadt a mán.

Felejti múltját a jelen magyarja!
A múlt e nemzetnek csak üstökös:
Ragyogva kelti ünnepek zsivaja,
S a munka hétköznapjain ködös.
E nép, ha szívét gondok mérge marja,
Sebére rózsa-koszorút kötöz;
Dicső apáival fennen dicsekszik,
S egy sem vezérli őt, mikor cselekszik.

A jobb kéz glóriája szertefoszlón,
Nem jár tejúton Csaba serege.
Rákóczi még kinn bujdosik Rodostón,
Arad szent Golgotája már rege,
Ezrek reménye csügg élő kegy-osztón.
S kit lelkesít Széchenyi serlege?
A csillag mentül magasabban ég fenn,
Annál kisebbnek látja nemzedékem.

Visegrád fénye álom tünemény,
Bűbája él, de útjelzője korhadt;
Mátyás hatalma nagy hős-költemény,
Emléktelen varázsa rege-kornak;
Míg állok a vár csonka peremén,
Mohos, lemálló kövei omolnak;
Hiába fon repkényt reá a hír;
Az új korral dacolni még se bír.

Végképp lerombol az idők viharja:
Ez lesz a sorsod, Mátyás ékköve!
El kell pusztulnod, bárhogy összetartja
Falaid’ a nagy múlt varázs-öve;
Nem óv meg a kegyelet gyönge karja,
Sem a zarándokok jámbor szíve:
Csupán a költők büszke énekében
Él régi fényed mindörökre épen!