Rozványi Vilmos: Emberisten

Már harmadnapja magányosan csatangol lefelé a kanyargó víz partján. Ennyi időt még egyszer sem volt oda a törzstől. Lova, ha eltévedtek is hajnalra, napközben felvetette vidám kis fejét, kiorrontotta a levegőből az irányt s még aznap szálltára visszaporoszkált vele a szekéren elmaradozó, összebújt családokhoz. Ilyenkor, mikor biztonságos vándorúton voltak, a szekereken csak az asszonyok, gyermekek és az öregek maradtak. A férfiak kalandhajszoló kedvükben bizony előrekavarogtak s nem egyszer már győzelmes ütközet után várták be magukra a családokat. Víg dolog volt az ilyesmi! Micsoda sápítozást csaptak az asszonyok, ha a lomha szekereken utolérték férjeiket.

    - Héj, Előd, jó uram! – sikoltott az Előd négygyerekes asszonya. – Vér csorog ím a balorcáján, édes jó uram!

    - Csordították! – bökte oda három család alig huszonöt nyakas védője gőgösen s már tovább beszélt a férfikörben arról, hogy az íj új húrját jobb-e mindjárt faggyúval kenni, vagy előbb el kell áztatni, felszárítani, s csak azután kenni meg. «Csordították…» Így mondta, hogy tudhassák az asszonyok: nem ágtövissel csatázott, hanem emberekkel, akik vagy halottak itt a közelben valahol, vagy futnak amott messze valahol.

    - Csak nézd ezt a furi bálványt, akit még eddig minden csapatnál leltünk, ha összeakaszkodtunk vélük… Valami ember van erre felszegezve.

    A férfiak – voltak vagy harmincan – mind ezt a különös bálványt nézték.

    - Embert formáz csakugyan – vélik mindannyian. – S még fiatal, szép ember!… De mind!… Nyilván az istenük ez nékik. Ennek a népnek, akit itt hajtunk magunk előtt, már ki tudja, mióta.

    - Szép isten!

    - Az…

    - Ügyes faragójuk van. Olyan egyhelyt ülő nép lehet ez, hogy annyit ráér… Hanem a faragójuk, hát az, bizony…

    - Nekünk is jó volna… Tudna szép markolatot a vasak végére… Szép az, ha az erős fegyver szép is… Még jobban lehet szeretni… Bizony…

    Ilyen beszédtől jött el ő is harmadnap este. És most itt bandukol valami kanyargó víz mentén és… és… a lova. Az ám, a lova, hogy ezt mi leli?!… Harmadnapja nem talál a törzshöz… Igaz, hogy onnan lentfelől nagy, nehéz mezőillatok csapnak errefelé s lehet, az húzza a bolond állatot. Sok volt a hegy! Kár volt, hogy Árpád bevette magát a szörnyű kővilágba; menni kellett utána a többi családnak is. Ámbár hiszen okosan is van ez valamiképp, mert lenn a síkon már nem lehetett férni a besenyőktől. Micsoda pocsék nép! Már tíz éve magyar nyájakon élősködik. Jó volt egyszer alaposan eljönni előle, mert elpusztítani úgysem tudnák, ha egy magyar húszával nyársalná a besenyőt. Szapora nép, mint a kutya; ömlik, mint az áradás.

    Ilyen gondolatok között jött lefelé a magányos lovas a Bodrog-parton. Kissé idegesítő a víz zúgása és sebessége. A hallgató nagy vizekhez van szokva, amelyek lomhán kúsznak el a végtelenbe. Az a kis loholó, itt a hegyek között még sebes folyó, nagy félelem vagy türelmetlenség érzését kelti. Olyan, mint egy kis kölyök, amelyik nagynak szeretne látszani és hát zajog, hogy annak lássák… Ebbe még a varsát sem érdemes beledobni, mert elakadna a két partján.

    Ám, amint egyre előbbre jut, mintha elcsendesednék ez a kis folyó. És a vitéz lova is, – mintha egyre sűrűbben kezdené a vad, izgatott, szimatoló vágtákat arrafelé, amerre a víz vezeti őket már harmadnapja.

    - Mező lesz itt valahol, most már biztos – ujjong szívében a magányos lovas. – Szép nagy mező… Gazdag, füves rét és jó föld, amelyet érdemes feltörni is és magot zárni belé.

    Örül, hogy erre a földre ő teszi először lábát. Lovának izgalma már őrá is átragadt, már ő sem törődik egyébbel, mint hogy valahonnan végre kilásson erre a földre.

    - Héj! Haj! Szép nagy mező… Haladjunk, szilaj kis lovam, haladjunk!

    Az állatot bíztatni sem kellett. Az már nem is nézett visszafelé. Mind csak előbbre kapja fel orrát s az elhagyott családokhoz szinte semmi kedve visszatérni. És még feneketlenebbül kavarja lovasa vérét. Szeme ég, a vér veri halántékát, a tarkójába is mintha belemarkolna holmi láthatatlan kéz. Érzi most már végzetesen, hogy nem is lehetne másfelé menni.

    - Hüj, ha te már így otthagyod anyád! – veregeti izgatottan a ló nyakát, – ha így el mersz gyünni anyádtul… Tyhüj!

    És hagyta, fusson az állat, amerre ösztöne akarja. Csak jó helyre érhet.

    Messze előttünk emberforma jószág baktat. Mikor közelebb beérik, meg is megrántja a ló zabláját.

    - Hm, e’ knyáz!… Itt nép is lészen, ha gyula vagyon…

    Hittérítő vándor barátot látott. Az idegen népnek, amely előttük fut, ilyen papjai vannak. Talpigérő, fekete darócruha, fejére vetett kámzsával, mely alól még az arc is alig látszik. Már többet látott ilyet.

    - Vigyázz, kis lovam… Még közbeszorulunk: hátul semmi, elől meg baj!… Lassan!

    Az állat, amint megérzi gazdája aggoskodását, maga is megtorpan. Lépésre fogja s finom, vékony lábát óvatosan nyújtja, szinte tapintja vele a földet, mielőtt rálép, hogy ne dobbanjon. Be is érik az emberformát, szinte tíz lépésre.

    S akkor:

    - Huj!

    Ég, föld retten belé. A ló meg egyetlen szökkenéssel az idegen gyula mellett terem, fejét szügyébe vágja, hogy útjában ne legyen a vasnak ha az suhintani akar… Áll.

    Az idegen pap halálrarémületben roskad térdre. Valamit magasan tart a kezében maga elé.

    - Né, már megint egy kis bálvány, amilyet egyhelyt ülő népek szoktak maguknak faragni… De ez most megint ugyanaz… Az az elakadt ölelésű, felszegzett ember.

    Rárivalkodik az idegen gyulára:

    - Ezt vágjam elébb, hogy így orrom elé tartod?

    S vasa nér suhan is a kis feszület felé. Ám a «knyáz» még halálosabbat rettenve kapja el isternképét a szablya elől.

    - Akkor az embert! – rikolt rémítgetőn a pogány lovas s az idegen fejére céloz vasával. Üt is. De ölni nem akar, csak ijeszteni, úgy hogy a szablya csak laposat koppan a kámzsán.

    Ám most a lovas ámul. A beburkolt pap meg sem rezzen. Sőt tekintete szinte szomjas a halálra.

    - Mi?… Ez ilyen könnyen adja magát?… S csak azt a kicsiny faragványt félti?

    A lovasa a vasat hirtelen elengedi, – az nagyot csörren a láncon – ő meg karvalykapással kicsavarja a kis feszületet a knyáz kezéből. A knyáz sírva, könyörögve tárul utána parányi kincsének. Látszik minden mozdulatán, hogy visszakönyörgi a meggylázó kézből.

    - Nékem is jó lesz – kacag fel durván a lovasember s már tarsolyába is süllyeszti a kis keresztet.

    - Jézu! Jézu! Jézu! – sopánkodik a kámzsás pap kétségbeesetten.

    Jézu! A lovas már hallotta ezt a szót. Nyilván így hívják az ő istenüket.

    Mintha süket emberhez szólna, olyan kiáltással szól oda az elesett embernek.

    - Elviszem. – Tarsolyára ütve mutatja, hogy mit.

    Vékonyan rúgja lovát s már vágtat is tova a víz mentén, amerre az új, nagyszerű legelőket sejti.

    Húzó, panaszos, síró, éneklő imádkozás hangja hat utána még valameddig.

    Ám az idegen isten a tarsolyában nyugtalanítja. Még nem tudja, hogy nem isten az, csak jel az Istenről. Fél tőle kicsit. Amint lova botlik, riadtan kikapja a kis feszületet.

    - Ne bántsd a lovamat… Inkább rajtam törj meg valamit, csak lovam lábát ne, te idegen Isten!…

    Aztán nézi a kis faragványt. Ugyanaz a szomorú ember. Végtelen, megállapíthatatlan fájdalom az arcán s a szíve meg van nyitva, de a végtelen fájdalom mögött, mintha valami öröm is csillogna az arcán, mintha éppen a gyötrelmekben való lemondás volna az öröme… És ez a nyitott szív! Mintha el lehetne búni benne!… Mintha valami nyugtató menedékhely lenne…

    És ember!… Mily közel való Isten, akit így tudnak ábrázolni: embernek.

    Visszateszi.

    Kiér a tájra, csöndesebb vizekhez. Próbál nem gondolni az új Istenre. Nem sikerül. Fáradtan megáll a róna elején, részint nem is meri magát bevenni ilyen alkonyodóban a lápba; még nem ismeri, másfelől meg az a különös Emberisten is meggondolkoztatja. Itt a róna elején már a víz egészen halk susogása is elhal, szinte néma a víz. Jobban lehet mellette elmélyülni.

    Leül a fűre… A láp felől lidércek jönnek, kék lángok. Rájuk mered s keze tarsolyában szorongatja az új Istent.

    - Más vidék!… Itt nyilván ez vigyáz az emberre…

    És a megfeszített ember hirtelen megjelenik, ugyanúgy megfeszítve a láp fölött, a kék lángok között.

    Első riadtában rákapja íját s három vesszőt is elpendít feléje. Mind a különös, új Isten szívének. A feszület elvillan a nyíl elől, aztán újra visszalibben a helyére.

    A lovas reggelig mozdulni sem mer, ám reggelre már nem fél tőle. Szája nyugtalanul mormolással újra meg újra kérdi:

    - Ki ez a csodálatos új Isten?

    És maga sem tudja, hallja-e valahonnan, vagy ő maga feleli:

    - Emberisten.