Szabó Dezső: Aratás
Még a lennső világban volt a nap, mikor Bodor Benedek odakurjantott Pistának:
- Hé! Te Pista hé!
Pista felugrott, megdörgölte szemeit, szétnézett. Aztán kilökte két karját a hajnali levegőbe s nagyot kiáltott:
- Aratás! Aratás!
Kiment a kútra, mert egy veder vizet, belemártotta fejét a vízbe. Aztán úgy köpte szét a vizet, mint egy játékos kis macska. Nagy ugrásokkal a konyhába ment, s durva, meleg vászonba dörzsölte magát. Aztán meztelen mellét kidomborította a levegőbe s megint kurjantott:
- Aratás! Aratás!
Mert nyár volt, reggel volt, aratás volt, és ő gyermek volt. Szegény Pista nem tehetett róla, hogy nagy, tágas boldogságot érzett magában. A nap marta már az ég alját, s gyenge kékeszöldjét felvérezte. Leültek a konyhában és szalonnát ettek. És milyen jó, amikor a szalonna bekopogtat az emberfiába: hipp, hopp, én csak disznó vagyok, de emberi izom, emberi munka, emberi jóság szeretnék lenni. Aztán ellátták az állatokat s megindultak a tisztelendő úr földje felé.
Mindenünnen jöttek össze az emberek. Mindenki vidám volt, tréfált vagy énekelt, mert mindenkiben ott volt az új kenyér jósága. Még a fösvény Séra Mihály is gajdolt, pedig máskor a szavát is úgy spórolta, mint más emberfia a körmöci aranyakat. A Fekete-völgyről szállt fel a pára, s a füvek nedvesek voltak. Nagy meghatottság volt a megterített mezőn. Darkó Dávid szétnézett a háromszéki síkságon és nagy fennszóval mondta:
- Mégiscsak szép ország az a Székelyország!
- Hát aztán tudod-e, hogy lett Háromszék a székelyeké? – kérdezte Füstös Dani, aki mókás ember volt s több szava volt, mint pelyhe a téli hónak.
- Hát mondd el magad, ha tudod – mondta Gyárfás Ignác.
Füstös Daniból megindult a szó.
Hát elmegy a székely az Öregistenhez.
- Felséges Öregisten! Van nekem kocám, meg tizenkét malacom, de nincs földem hozzá. Föld nélkül pedig az ember se nem él, se nem hal.
Feleli neki az Öregisten:
- Jaj, fiam, magam is szűken vagyok föld dolgában. Rengeteget emészt ez a sok mennyei állat, sok föld kell ahhoz. Csak a Fiastyúk a kölykeivel pucérra eszik ezer hold földet. Kérj valami egyebet édes fiam.
- Mert aztán nekem csak föld kell, – rimánkodott a székely. – Csak annyi földet adjál Uram, amennyit három székkel bekerítek, elég lesz az nekem.
Kacagott az Öregisten és mondja:
- Na, annyit már csak adok fiam, de magad lásd, mire mégy vele.
Megyen a székely, vesz három nagy széket s megőrli fűrészporrá. Aztán nézi a földeket. Kiválaszt egy szép nagy területet s addig megy, addig megy, amíg körülhinti fűrészporral. Akkor megy az Öregistenhez:
- Na, felséges Öregisten! Körülkerítettem a magam földjét három székkel.
Lenéz az Öregisten, látja a dolgot. Bosszankodik egy kicsit, meg nevet is. Megvakarja a fejét és azt mondja:
- Na, te furfangos ember, te még az én eszemen is túljártál. Legyen tied a föld, de mert székkel csaltál meg, mindig székely lesz a neved s a földet hívják úgy, hogy Háromszék. – S azóta a székelyé a háromszéki tartomány s nem is veszi azt el senki.
A tisztelendő úr már várta őket a tanyán s jó fenyővízzel vidámította meg a testet. És feljött a nap is. Fehér világossága végigömlött a föld orcáján. A nyár harsonája kizendült a pacsirta, fürj, rigó torkából, s a virágokból terjengett a tömjén. A drága kalász hullott, az emberekből énekbe és tréfás szavakba virágzott a jókedv. A leányok énekelték:
A várhegyi nagy hegy alatt
Van egy forrás titok alatt
S aki abból vizet iszik
Babájától eltávozik.
Én es abból vizet ittam,
S a babámtól eltávoztam,
Úgy eltávoztam szegénytől
Mint a fa a levelétől.
A lányok hangja megcsiklandozta a többiek szívét is és nemsokára zengett az egész síkság.
Délben a tisztelendő úr házi népe hozta az ebédet s kijött ő maga is. Az aratók nagy körben letelepedtek egy eperfa alá. Keresztet vetettek s dicsérték annak nevét, aki vállaira vette a botladozó ember minden adósságát, hogy a kalásznak jó íze, a munkásszívnek vigassága lehessen. Azután előkerült a salátás, benne jól megfőzött disznóbőrrel, hozzá jó búzakenyér. Az áldott anyag úgy terjedt szét testünkben, mint az öreg föld csendes kacagása. Közben bölcsködtek, tréfálkoztak, kötődtek. Az öreg tisztelendő mosolygott mindenre. Mert ő már sokat élt és megtanulta szeretni az apró emberi tökéletlenségeket. S végül szólt:
- Hálát adok a jó Istennek, hogy megengedte érnem ezt a csodálatos napot. Óh emberek, emberek, ma fakad a kenyér számotokra, s Isten jósága folyik felétek a megteremtett világból. Legyetek jók, legyetek jók, ez a törvény, amelyben minden törvény együtt van. Lássátok: íme gyenge az ember, s minden út szélén ott lesked rá a bűn és a halál. De a jóság legyőzi a bűnt, legyőzi a halált, a jóság az éltető kenyér, a tiszta levegő, az örök élet nagy vigassága. Emberek, legyetek jók, dicsérjétek Jézust, aki diadalmas igazságot adott az emberi jóságnak.
* * *
