Túrmezei Erzsébet: Zoli mégis bajnok lesz

Kék volt az ég, és a zászlók lobogtak a szélben. A fiúk ott nyüzsögtek, odafutottak hozzá, tanárai izgatottan sétálnak föl-alá. Ő egészen nyugodt volt. Semmi izgalmat nem érzett, csak örömöt, hogy futhat, versenyezhet. S valami kis megvetést a vetélytársa, Galántay Gyurka iránt, amiért olyan gőgösen áll ott, mint aki meg van győződve verhetetlenségéről, s olyan lekicsinylően nézegeti fél fejjel alacsonyabb ellenfelét. Két éven át ő volt az 1000 méteres futás bajnoka. De most először kerül vele szemben Széll Zoli, az új csillag.

    A nézőtéren nagy az izgalom, a lárma. Ezer meg ezer szem méregeti a futókat, különösen a két első futót, a magasabb, vállasabb Galántayt, és Széll Zoli karcsú, könnyed alakját. Melyikük lesz a győztes? Mindegyiknak van pártja.

    Aztán elkezdődik a verseny. Időnként felzúg, mint a vihar, az ütemes bíztatás: Széll! Széll! És máshonnan: Galántay! Ők meg futnak, és futnak. Zoli kicsit Galántay mögött, könnyedén, egyenletesen. Nem látni rajta semmi erőlködést. Fogynak a körök. Az utolsó körnél meglepetésszerűen nekilendül, megelőzi Galántayt, messze lehagyja, és tomboló tetszésviharban befut a célba, mint a nyíl.

    Fényes diadal! Ünneplik, éltetik, vállukra emelik. Tanárai a kezét szorongatják. Ínak róla az újságok, és ő az iskola büszkesége. Ha semmit se tanulna, se volna szíve senkinek megbuktatni. Jövőt jósolnak neki: olimpiai bajnok lesz, dicsőséget hoz még a magyar névre. Ismeretlenek halmozzák el ajándékokkal, autogramgyűjtők kezdik ostromolni.

    Ó, a kúraágyon fekvő fiú halvány arcát még most is elönti a pír ezekre az emlékekre. Pedig hol van már mindez? Bajnokság? Futás? Ha egyszer végigmegy a kerten, már jobban kalimpál a szíve.

    Azelőtt sose volt beteg, nem is tudta mi az. De egyszerre – úgy tavasz felé – influenzás lett. Gonosz, ravasz betegség volt, a szívére ment. s most is fekszik a szanatórium kertjében. Körülötte nevet a nyár. De a kis bajnok arca mindig szomorú. Hiszen mindennek vége. Ha jönnek a baártai, felvillanyozzák a friss hírek, de utána még nehezebb.

    Ma különösen. Ma megint verseny van. Galántay fog győzni, semmi kétség. Mert neki itt kell feküdnie ezen a gyűlölt ágyon. Jó a madárnak, jó a lepkének, szállhat, cikázhat. Csak ő hever erőtlenül és tehetetlenül.

    Az órára néz! Most adják meg a jelt! Szegény kis bajnok: kezébe temeti arcát és lekezd keservesen sírni.

    Aztán ijedten pillant fel. Valaki szeretettel simogatja a fejét. Jaj, ki látta meg, hogy ő sír? Ekkora fiú létére!

    Az új doktor bácsi állt az ágya mellett. Egy napja van csak a szanatóriumban, nem ismerik még egymást. De Zoliról már hallott. És úgy megérti bánatát. Olyan jól elbeszélgetnek. Egészen felvidítja a kis bajnokot.

    Ő is nagy tisztelője a futóbajnokoknak, különösen egynek. Az romolhatatlan koszorúért futott. Amerre futott, világosság támadt a sötétben, élet a halálban. Pál volt az, a pogányok apostola. Úgy tud róla beszélni, hogy Zoli szeme is felvillan. Hát igazán, igazán van még olyan pálya, amelyiken még ő is futhat, versenyezhet, mint Jézus Krisztus futóbajnoka?

    Attól a naptól fogva olyan jó barátok az új doktor bácsival. És új világ bontakozik ki Zoli előtt. Új cél, új versenypálya, új reménység. És tudja: ez az igazi. Mégis bajnok lesz: Jézus Krisztus bajnoka. Ragyog az arca, a szeme, amint lábadozva sétálgat a szanatórium kertjében. Híreket hall Galántay Gyurka győzelmeiről. Nem támad már keserűség a szívében. A romolhatatlan koszorúra gondol, az új versenypályára, az új célra.

    Évek telnek el. Fiatal lelkész áll a szószéken. Először hirdeti nagy gyülekezetben Isten üzenetét. Tisztán cseng a hangja, amint felolvassa az alapigét: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról”.