A testvériség

250px Antonio Bonfini arcmása egy Corvina lapján a Philostratus codex 1487 1490 között készült Firenzében– Bonfini krónikája nyomán –

Sok bátor cseh vitéz harcolt Mátyás seregében, de bátorságával ezek közül is kitűnt Svehla, aki minden lovastornában győztes volt.

    Amikor a székesfehérvári tornán is győzött, a király odahívatta magához, és azt mondta neki:

    - Fiam, Svehla, sok jót hallottam felőled, most láttam is ügyességedet, mégis azt mondom: ügyelj magadra! Mert én azt is tudom, mit mások nem sejtenek, és ha Magyarországon is rossz útra térsz, bizony nem kerülöd el az akasztófát!

    De Svehla olyan vakmerő volt, hogy még a király fenyegetésétől sem ijedt meg.

    Azt mondta Mátyás királynak:

    - Amíg harminc fogam van, senkitől sem félek.

    Ez annyiban maradt.

    Mátyás nemsokára Zágráb felé indult seregével, s hát a harmadik mérföldkőnél Svehla a király előtt terem.

    - Már megkérem felségedet, bocsásson el minket, néhány társammal itt maradnék Magyarországon.

    De Mátyás nem bocsátotta el, mert gyanakodott, hogy Svehla rosszban töri a fejét.

    Ekkor Svehla ötven társát felbíztatta, és együtt megszöktek a király seregéből. Még egy csapat kóborlót maguk mellé vettek, aztán minden híradás nélkül megrohanták Kosztolány várát, Mátyás király birtokát.

    Amikor Svehla a várban berendezkedett, üzent társainak, akik Csehországban kóboroltak, fosztogattak és raboltak.

    Ez a kóborló társaság, amelyet „testvériség”-nek neveztek, örömmel jött Magyarországra, mert Svehla gazdag zsákmányt ígért nekik.

    Svehla először Pozsony mellett vezette a kóborlókat, de a várat nagyon erősnek találták, ezért inkább Nagyszombat ellen vonultak.

    Volt a kóborlók között egy magyar kapitány is: Podmaniczky Balázsnak hívták.

    Amikor meghallotta, hogy a testvérek Nagyszombat ellen indulnak, kiállt elébük, és azt mondta nekik:

    - Testvéreim, hű társaim! Jól tudjátok, hogy én magyar vagyok, és hazámat mindennél jobban szeretem. Ezért hát küldjetek hadba akárhova, megyek a lengyelekre, a csehekre vagy a németekre, de azt semmiképpen sem tehetem, hogy tulajdon hazám ellen fordítsam a fegyvert. Azért azt kérem tőletek, hogy induljunk másfelé, vagy ha mégis Nagyszombatot akarjátok megostromolni, bocsássatok el, hadd távozzam közületek.

    Ezt a többiek megértették, és minthogy az ostrommal nem akartak felhagyni, Podmaniczky Balázst maguk közül elbocsátották.

    Podmaniczky pedig egyenesen Nagyszombatba ment.

    Este érkezett a város kapuja elé, a kapu már zárva volt, az őrök pedig semmiképpen sem akarták bebocsátani.

    Akkor Podmaniczky odahívatta a bírót, és azt mondta neki:

    - Veszedelem van a késlekedésben! Nyakunkon a testvériség serege, mindjárt megszállja a környéket, s ha a várost elfoglalja, itt kő nem marad másik kövön. Azért hát bocsássatok be, hátha megvédhetem a várost.

    A bíró megértette, hogy itt a veszedelem, mindjárt bebocsátotta Podmaniczkyt, s rábízta a város védelmét.

    Podmaniczky tüstént összeszedte a fegyverbíró férfiakat, és előkészült az ostromra.

    Sokáig nem készülődhetett, mert másnap megjelentek a testvérek, és követelték, hogy a várost tüstént adják fel. Azzal fenyegetőztek, hogy kő kövön nem marad, ha a kaput mindjárt ki nem nyitják.

    Ekkor a magas bástyán megjelent Podmaniczky Balázs, és fennszóval lekiáltott:

    - Hej, testvérek, testvérek! Jól ismertek engem, ismeritek a szavamat meg a kardomat is. Azt mondom én nektek: vonuljatok el tüstént, mert fenyegetéssel semmire se mentek. Van itt a városban katona is, eleség is éppen elegendő, és itt van Podmaniczky kardja is a védelemre.

    A testvérek tanácskozni kezdtek, és addig tanácskoztak, míg elhatározták, hogy visszavonulnak Kosztolány várába. A várat jól megerősítették: kettős sánccal és kettős árokkal vették körül.

    Hej, de sokszor kicsaptak abból a várból! És ahova kicsaptak, ott mindent elpusztítottak. Felégették a falvakat, fel a mezővárosokat, elhajtották a nyájakat, levágták a pásztorokat.

    Mindenki sírt, mindenki jajgatott azon a környéken, de hiszen sírhatott, jajgathatott, sehol nem talált védelmet a testvérek ellen. Végre követet küldtek Mátyás királyhoz, tőle kértek segítséget.

    Mátyás király éppen Zágrábban tartózkodott, amikor a követek rátaláltak. Egy percig sem késlekedett: másnap már megindította seregét Esztergom felé.

    Nemsokára a Duna partján járt, itt hajókat hozatott, átkelt a folyón, aztán gondosan kikémlelte a helyet, majd ostrom alá vette Kosztolány várát.

    A királynak nem voltak ágyúi, rohammal meg nem akart támadni, mert sajnálta katonáit, ezért elhatározta, hogy a rablókat kiéhezteti.

    A rablók, akik a nagy sietségben nem halmoztak fel elég élelmiszert, hamarosan éhezni kezdtek. Most már látták, hogy csak az éhenhalás és az akasztófa között választhatnak.

    Ekkor Svehlának jó ötlete támadt: elhatározta, hogy seregével együtt elmenekül a várból.

    Kivárt egy sötét éjszakát, néhány fatörzsből hidat építtetett, s az éjszaka sötétjében azon a hídon seregének nagy részével elmenekült.

    Mátyás király csak hajnalban vette észre, hogy üres a kalicka, mert a jómadarak elrepültek. Pedig a vár nem volt egészen üres, Svehla háromszáz katonát hátrahagyott. Velük maradtak a tábort kísérő rosszféle nőszemélyek is.

    Amikor Mátyás király megtudta, hogy a rablók megszöktek, mindjárt üldözőbe vette őket. A katonákat kis csapatokra osztotta, és szétküldte az erdőkbe, mert a rablók mind oda húzódtak.

    A rablók menekülésének hírére a parasztok is vérszemet kaptak: ők is üldözni kezdték a rejtőzködő testvéreket. Akit csak megtalálhattak, abban a helyben kegyetlenül meggyilkolták.

    Kevesen menekültek meg a rablók közül: nagyobb részüket a parasztok megölték, kétszázötvenet pedig a katonák fogtak el.

    Maga Svehla lóháton bolyongott az erdőben: éhen-szomjan bujdokolt, azt az utat kereste, amely Morvaországba vezet.

    Bolyongás közben egy favágóra talált, és azt mondta neki:

    - Ide hallgass, jóember! Ha elvezetsz a morva határra, neked adom ezt a lovat és minden fegyveremet. Mindörökre hálás leszek szolgálatodért.

    A paraszt nem bízott benne, erősen gyanakodott, mert tudta, hogy sok rabló bolyong a környéken. Azt kérdezte tőle:

    - Hogy hívnak?

    - Az én nevem Svehla.

    Most már tudta a favágó, hogy kivel áll szemben!

    Megragadta a ló kantárát, lerángatta róla a nagy vitézt, aki a háromnapos éhezés miatt egészen legyengült, és így kiáltott rá:

    - Te vagy hát az a Svehla! A gonosztevők királya, a rablók vezére! Végre csakhogy a kezembe kerültél! Hányszor elhajtottad a juhomat! Mennyi bajt hoztál a házamra! Ne ígérgess nekem semmit, mert enyém vagy már te is lovastul, fegyverestül!

    A favágó mindjárt megírta a királynak, hogy Svehlát erős zár alatt tartja, és levelében megkérdezte: mitévő legyen a fogollyal:

    Mátyás király nagyon megörült a hírnek, és meghagyta, hogy Svehlát jól megkötözve vezessék elébe.

    Szénás László rögtön teljesítette a király parancsát, Svehla kezét-lábát jól megkötöztette, erős őrcsapatot adott melléje, úgy küldte el a királyhoz.

    A király pedig így szólt a rablóhoz:

    - Megmondtam, ugye, hogy az én kezemből nem menekülhetsz? Azt is megmondtam, hogy ha rossz útra térsz, irgalom nélkül felakasztatlak! De te azt felelted erre, hogy amíg harminc fogad van, addig senkitől sem félsz. Látod-e, hova juttatott a gazságod? Pedig hányszor megmentettelek a kötéltől! Azért tettem, mert becsültem a vitézségedet.

    De most mit tettél? Nem elég, hogy a népet kiraboltad, még a tulajdon társaidat, a testvéreket is lehagytad a bajban, és magad a hátsó kapun osontál el. Rablásod és hitszegésed akasztófára juttat, mert a végzetet késleltetni lehet, de elkerülni lehetetlen.

    Hiába könyörgött, hasztalan fogadkozott Svehla, a király nem bocsátott meg neki.

    A rablók kivégzését Mátyás rábízta vezérére, Magyar Balázsra.

    Magyar Balázs a vár előtt egy sor akasztófát állíttatott fel, ezek közül hármat nagyobbra ácsoltatott. Aztán elővezettette a kétszázötven rablót, és sorban felakasztatta őket.

    Svehlára és társaira a végén került sor: a legmagasabb akasztófára a rablók vezérét, a másodikra a papjukat, a harmadikra pedig Svehla fegyverhordozóját köttette fel.

    Amikor a várbeli rablók meglátták, hogy mi történt, annyira megrémültek, hogy megadták magukat. Ezeket foglyul ejtették, Budára szállították, és a Csonka-toronyba zárták.

    Abból a cseh seregből, amely hétezer katonát számlált, csak nagyon kevesen menekültek meg. Csaknem az utolsó szálig megemésztette őket az éhség, elpusztította az akasztófa és a börtön.

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf