Vajda János: Utolsó ábránd

Beszélhet a hit és a bölcselet;
Rút a halál, szépítni nem lehet.
Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja,
S ki tudja, vaj’ mi lappang még alatta?

Álom talán, tudat – s álomtalan;
Embernek végre csöndes nyugta van?
Örökre, minden elmúlt, elenyészett?
Szomorú bár, ez voln’ a jobbik végzet.

De hátha újabb gyötrelem, pokol;
Az ember még aztán is fuldokol;
Egymásután, lassankint, atomonkint
Szenvedve át tovább a haldokló kínt?

Fekete sárga rém, ádáz halál,
Rejtély, mit földi ész ki nem talál;
Istennek büntetése vagy kegyelme,
Jó vagy gonosz, meg kell nyugodni benne.

De lenne bár a legszörnyűbb eset:
Utálatosabb, rémületesebb.
A mit belőle emberek csinálnak:
Az ágy, a mit kezük vet a halálnak.

Oh hogy az ember élve szolga, rab,
Még hullájában sem lehet szabad!
Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak –
Még a halál után is vermet ásnak!

Mert nem elég ijesztő a halott;
Megörökítik e rémalakot.
Hallgassa, tehetetlen, mozdulatlan,
Mint rágja undok féreg, őrli halkan.

A tömeg haza-várja lelkedet.
Hogy mint kísértet kelj föl, eltemet.
Leszögeli, lezárja koporsóba
Magát az Istent, a ki megváltotta.

Gyógyíthatatlan, rögzött bárgyúság!
Nem fog ki rajta a nagy tanuság,
Hogy, aki mint hős halt meg a kereszten,
Nem bírt maradni e sötét rekeszben.

Oh boldogok, kik a máglyán elégtek,
Mint visszaröppenő láng, szálltak égnek,
A végtelen, szabad légóceánban,
Hol örök fény, örök világosság van!

Oh mily dicső, mi fönséges lehet
Ragyogó ég, penészes rög helyett!
Megtérni egyenest, egyszerre abba,
Mely minden éltet, üdvöt oszt, a napba!

…Ti emberek, ti többi emberek,
Vesszőfutás volt létem köztetek.
Mi enyhített, fönntartott életemben,
Csak a saját lelkemből merítettem.

Ha majd megölnek a kapott sebek,
Maradjatok következetesek.
Egyetlen egyszer, a nagy pillanatban
Tehettek jót velem, bár akaratlan:

A keveretlen öröm, nyugalom
Szűz mosolyával dermedt ajkamon
Égessetek meg, mint egy átkozottat
És legyetek mindannyian áldottak!…