Kosáryné Réz Lola: Három kis eszkimógyerek
Nem, ez igazán nem lehet. Nevetve nézek a tükörbe. Én lennék ez az öregedő asszony, szájam mellett ezzel a két vonással, sokat megért, sokat látott és sokat feledni sem tudó szemmel, ráncos homlokkal, sápadtan? És ez a makacsul borzas haj akkor miért nem őszül meg legalább? Annyira nem illik hozzám, ha valóban öregszem.
De ez csak tréfa. Hiszen jól tudom én, hogy alkalmazkodni kell. A ruháimat aszerint kell megválogatnom, hogy nagy gyermekeim vannak már és igazán irtóznék fiatalos kalapban kimenni az utcára. Ám ez azért mind nem igaz. Én még mindig az a félénk, kíváncsi kisleány vagyok, akinek nagy teher a lelkén, hogy a zárdában egy leány azt mondta róla, hogy „süti a haját és pirosítja az arcát”.
Lehet az, hogy az ember megöregszik?
Ó, nagyon komolyan tudok végigmenni az utcán, méltóságteljesen és emelt fejjel, mintha csakugyan felnőtt lennék, nagyságos asszony, akinek komoly dolgai és gondjai vannak, akár a többi felnőtt embernek. Felszállok a villamosra és helyet adnak nekem az udvarias fiatalemberek és fiatal leányok. Én leülök komolyan, de magamban nevetni szeretnék és alig tudom megállni, hogy meg ne simogassam annak a hetykesapkás kisleánynak a szép kerek arcocskáját, aki az előbb felállt a kedvemért. És szívesen játszanék minden gyerekekkel! És olyan szívesen odacsalogatnék magamhoz minden kutyát és elbeszélgetnék a verebekkel. A verebekkel, meg a feketerigókkal, meg a fákkal is és a rózsákkal a villakertekben, amelyeknek a fejére bóbitás papírfejkötőt kötöttek, ahelyett, hogy lefektették volna őket aludni. Most aztán virrasztaniok kell egész télen, úgy képzelem. És fáznak. És unatkoznak a puszta kertben.
Ó, dehogy. Hiszen tudom már, hogy ez mind bohóság. Sokkal kevésbé fáj a szívem értük, mint azelőtt. Az ember lassan érzéketlenné válik. Hozzá szokott az élet sokféle sebéhez és sokféle látványához, mint ahogyan mindenhez hozzá lehet szokni. A halottvivő cigarettázva és dúdolva cipeli végig a kórház kertjén a halott gyermek testét a hullaházba. Én is sok emléket cipelek el így a múlt temetőjébe és már meg sem rándul az arcom. De azért mégis… ez, úgy-e, nem komoly dolog?
Azt mondja az édesanyám, mikor az új lakásról beszélünk, ahol majd együtt fogunk lakni:
- Én nem törődöm vele, fiam, milyen lesz a lakás és hol lesz, csak messzire el lehessen látni az ablakából, láthassam a felhőket és láthassam, amint a budai hegyek mögül feljön a nap.
Ha az édesanyám nem öreg még és látni kívánja mindazt a szépet, ami van a világon, bizonyosan nem vagyok öreg én sem.
*
…Egy házban a viceházmesternek három kis eszkimógyereke volt. Kicsik, feketék. Sötét, nehéz hajuk az arcukba hullt és ferde szemük villogott a kopott bundagallér mögül, amit az anyjuk télre a nyakukra kapcsolt. A leghidegebb időben is kint karikáztak és visongattak a ház előtt. A legidősebbiket, aki ötéves lehet, láttam egyszer, amint fát meg szenet hozott a boltból. A középső krajcárt kért tőlem, ha látott, ez volt a legélelmesebb. A legkisebbik hólabdát dobált a járókelők után. Ez volt a fiú.
Anyjuk a lépcsőt mosta térdenállva, valahányszor a házban jártam és mindig rosszul esett sáros lábbal végigtapodnom a munkáján. De ő barátságosan intett, ha mentegetőzve próbáltam minél nagyobbakat lépni. Sohasem láttam, hogy haragudott volna reám. Apjuk a rézkilincseket, vagy az ablakokat tisztította és udvariasan tovább tolta a létrát az utamból.
Egyszer, mikor arra jártam, megdöbbenve álltam meg. A ház előtt nyitott teherkocsi állt és a viceházmesteri lakásból most hozták ki az utolsó darab bútort. Aranykeretes tükör volt. Két vaságy, egy fiókos szekrény, egy konyhapolc, meg egy nagy mosófazék volt már a teherkocsin, néhány székkel meg matraccal és batyuval együtt.
Hamarosan megtudtam, hogy a ház gondnoka felmondott a viceházmesteréknek, mert udvariatlanok voltak és nem tartották eléggé rendben a házat.
Elképedtem. Sem udvariatlanságot, sem hanyagságot nem tapasztaltam náluk.
Hideg idő volt, a három kis eszkimógyerek ott állt a kapu előtt kézenfogva, apró fekete szemük ijedt volt és könnyes.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Nagyon egyszerű. Az ember beszél a gondnokkal és megmondja neki, hogy ne legyen igazságtalan. Gondolja meg a dolgot. A viceházmesterék semmivel sem voltak udvariatlanabbak és rendetlenebbek, mint száz más viceházmester. Hozzám mindig kedvesen és bartáságosan szóltak és én mindig munkában láttam őket. Ha esetleg történt volna valami félreértés, felejtse el. Fogadja őket vissza. Gondoljon a három kis eszkimógyerekre… Mit fognak csinálni, ha az apjuk és anyjuk elveszti a kenyerét?
- Ott jön a gondok úr, – mondta valaki halkan.
Összeszedtem a bátorságomat és elébe álltam. Bocsánatot kértem, hogy más ember dolgába avatkozom, de…
Szúrósszemű, gondosan öltözött férfi volt. Abból a fajtából, aki szereti a szépasszonyokat és szívesen megtesz mindent egy mosolygásért és egy meleg pillantásért, ha neki úgy tetszik. De azért talán neki is van szíve valahol?
Talán a három kis feketehajú gyermek is meghatja annyira, mint egy csinos fiatal hölgy?
…Éreznem kellett, hogy hiába beszélek. Hiába minden. Kemény maradt, mint a fal, melyet a hideg ónos eső vert már reggel óta és hideg, mint a pléhmosdótál, amelyet most tettek fel a kocsira, a többi holmi tetejébe.
És akkor ráébredtem. Ráébredtem hosszú, fekete kabátomra, szürke ruhámra, amelyet patkánybőrnek hívnak a gyerekek, a kalapra, amelyet nem szeretek hordani, mert mindig az az érzésem, hogy olyan, mint egy tibeti láma süvege, de mit csináljak, ha divatos? És sokat látott, sokat meért szememre, a két vonásra a szájam mellett, a ráncokra a homlokomon.
Csodát csak a fiatalság vakmerő mosolygása tehet. Akár a maga kedvéért, akár három kis eszkimógyerek kedvéért. És én nem tudok vakmerően mosolyogni. Én aggódom… én érzem, hogy öregszem.
- Sajnálom, – mondta a gondnok és felhúzta a vállát. – De…
A kocsi elindult. A viceházmester felesége utána szaladt és még egy párnát tett fel. A viceházmester ott ült a bakon, a kocsis mellett. A három kis eszkimógyerek kézenfogva indult el az esőben, az utcán.
*
Most már nem nevetek, ha a tükörbe nézek. Hátha mégis igaz minden?
De ti, akik fiatalok vagytok, tegyetek meg mindent, amit csak lehet. Tegyetek annyi csodát, amennyit csak tudtok. Csavarjátok el a fejét minden kegyetlen házgondoknak, űzzetek személyeskedő protekciót és ne engedjétek a savanyú öregeket uralkodni a világon.
Hozzátok vissza azt a három kis eszkimógyereket a hidegből…
