Fáy Ferenc: Lebegés a nyárban
Még látta, mikor elgurul a föld.
Nem félt, bár tudta: nem fog hazaérni,
az omló csendben lábujjhegyre állt
s egy felhő vállát próbálta elérni…
De megcsúszott s a reménytelen égen
eltűnt az Isten indás sűrűjében.
Hozzád zuhannék most, akit nem értek,
kinek ízére éhezem.
Felforrt a köd… a két szeme kiégett;
gyúlnék feléd, de nincs kezem.
És lábam sincs és mellem sincs… csak szám van,
hol árnyad fekszik vágyam alkonyában.
Nem kértem tőled mást, csak csöndedet,
a súlytalanság békés lebegését.
Beszéltem hozzád, mint a kisgyerek,
ki várja, hogy a bábúi megértsék.
Kiálts rám! Mozdulj! – Ajtóm nyitva hagytam.
Vonul a táj. S te állsz kint mozdulatlan.
Mint akkor, mikor nem volt már mit ennünk,
csupán a kín s a felpuffadt lovak…
s te szétkened morzsányi életünkön
akácízű, ikrás halálodat.
És faltalak, hogy ismét megszülessem.
S most várok rád e lázas rémületben.
Fehér habot vet rám a mély
s a ködben oszló árnyaink kísértnek.
Nincs út, amelyen visszatérj,
Nincs út, amelyen hozzád visszatérjek.
Csak csendünk van. – S a sűrű, nyári fényben
egy nyírfa ballag, talpig hófehérben.