Havas István: Gárdonyi Géza

Írásain a mély szív humora,
falusi mezők virághímpora,
megejtő holdas esték,
semmi csináltság, talmi festék,
minden sora – természetesség.
Lángösztönök ragadják
járatlan úton ősi térbe,
emberöltő hegyekre,
korok kőbelsejébe.
Izzón perceg a tolla,
mintha pásztortüzekbe
mártotta volna.
De mikor ércbetűkbe rótta
a régen alvó dicsőséget:
máglyák ünnepi lángja fénylett,
hun és magyar titkok a Napra keltek;
kinyílt a kéklő magyar ég,
a rejtelmesség, messzeség…
Évszázak és évezrek énekeltek.