Toldalaghy Pál: Szeptemberi elégedettség

Szétkented színedet, a sárgát,
pirosat és remek lilát
s ernyős kocsiddal ímmel-ámmal
ballagnak, mint erős bikák
az alkonyok. Heved hanyatló.
Nyugalmad kívánt ismerős.
Kalapom víg szemembe húzom
s úgy várlak hűvös, enyhe ősz.

Mind kékebb már a hegyvidék. A
szőlőhegyen kék fürtöket
hintál a szél s órákon át is
halk, női énekszó követ.
Felhők uszálya lóg a völgybe.
Szegélyük csipkés és ezüst
s bontott zászlóként leng a szélben
a hajnalik, vasúti füst.

Sétáim késő éjbe nyúlnak,
mikor a csend meg-megremeg,
Mint kristály-csésze peremén a
lilázó téli lehelet –
S üde a száj, friss a lépés
s fehéren égnek a kövek
s valami olykor megcibálja
kicsüngő, hosszú fürtömet.

Szeptember! édes mustok őre,
borissza szőlős, vedd hegyes
botodat kézbe s holmi csőszként,
ki későn hajnalig neszez,
nézz szőleink java után – járj
öreg mordállyal válladon,
hogy meg ne rontsa álmainkat
valami léha fájdalom!