Jékely Zoltán: Enyeden ősz van
A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények.
Sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.
Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
Hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.
Nő a sötétség, egyre nő a sár,
a dűlőkön bizton ér már bokáig.
Benne nagyhorgú sintér kergeti
volt kutyánk unokáit.
Az akácfadombon róka váj,
az agyagot éles körmei ontják.
Kikaparja és újra elfedi
bűnösök régi csontját.
Szegett fővel bolyong és könnyesen
a sétatéren régi jó barátom.
Nem leli helyét ez istentelen,
munkátalan világon.
A temetőbe, mint a fergeteg,
huhogószárnyú nagy varjak repülnek,
kóvályognak s nagyapám korhatag
fajfájára leülnek.
Magasságból hull ólmos permeteg:
nyirkos felhőcsigák fekete vére,
a sárga föld beissza s rácsepeg
nagyapám csontkezére.